2021. május 24., hétfő

Beleolvasó: Szabó Magda - Abigél c. könyvébe

Mai bejegyzésem egy beleolvasó. Méghozzá az egyik kedvenc könyvembe olvashattok, melyet számtalanszor újraolvastam már és sosem unom meg: Szabó Magda - Abigél első fejezetébe.

Szabó Magda:
Abigél


Tartalom

Ginát, az elkényeztetett pesti lányt 1943 őszén tábornok apja felpakolja és minden magyarázat nélkül elszakítva megszokott környezetétől egy vidéki református leánynevelő intézetbe viszi. Az árkodi Matulában egyedül maradó kislányt teljesen letöri a szépségtől mentes purintán környezet, ami annyira más, mint amihez hozzá volt szokva, hogy egyszerűen képtelen elfogadni helyzetét. Összevész osztálytársaival, s szökésre készül. A balul sikerült akció után azonban az apja felfedi előtte az igazat, s ezek után Gina önként vállalja a rabságot, s miután kibékül a többi ötödikessel is, 19-en lesznek testvérek, sőt már ő maga is kezd hinni a helyi legendákban. Például a Matula kertjében álló szobor, Abigél varázserejében, aki a nagy bajban mindig segít a lányoknak.

De a háború és az ezzel járó változások egyre közelednek, s talán a vastag falak se lesznek sokáig biztonságosak egy olyan gyermek számára, akinek Vitay tábornok az apja.

Részlet:

ENGEDÉLLYEL

GINA INTÉZETBE KERÜL

A változás, ami életében bekövetkezett, annyi mindentől megfosztotta, mintha bomba pusztított volna az otthonában.

Elsőnek Marszell tűnt el, akit kisasszonynak szólított, mióta csak ismerte, de akire azért sosem úgy gondolt, mint egy francia lányra, aki tizenkét esztendőn át a mellette levő szobában lakott, és őt nevelte. Marszell több volt, mint egy nevelőnő, fizetett alkalmazott; jelenléte olykor még azt is el tudta feledtetni, hogy voltaképpen idegen, és nem pótolhatja igazán azt, akit a kislány még kétéves korában elveszített: az édesanyát. Marszell mindig megértette még azt is, amit Gina nem is fogalmazott meg érthetően, amire csak utalt, vagy amiről csak hebegni tudott; voltak pillanatok, amelyekben majdnem olyan közel érezte magához, mint az apját. Ha Marszellnak olykor honvágya támadt, vagy a kislány valami panaszára azzal válaszolt, hogy Gina csak örüljön, hiszen itt van mellette az édesapja, aki mindenkinél jobban szereti, bezzeg ő, Marszell, milyen régen elvesztette már a szüleit, s abból kell élnie, amit valaha tőlük tanult, az anyanyelvéből, mindig hozzátette azt is, hogy persze ha már így kellett lennie, milyen jó, hogy Gináék házában otthonra talált, s ha nem is ment férjhez, olyan neki itt Vitayéknál, mintha családja volna, legalábbis gyereke. Marszell olyan valaki volt, akihez az ember, ha távol volt hazulról, úgy visszavágyott, mint egy igazi szülőhöz, és Gina tudta, nem azért olyan jó hozzá, mert megfizetik érte, hanem mert szereti.

Most már nincs Marszell, visszament Franciaországba. Apja azt mondta, nem maradhatott tovább, és nyilván igaza volt, a tábornok nem küldte volna el, ha nem kényszerül rá, ha valaki, az apja igazán tudta, milyen kapcsolatot szakít meg, mikor elválasztja őket egymástól. Háború van – magyarázta a tábornok –, Marszell és Gina nemzete két ellentétes oldalon harcol, nem lakhatik a házukban tovább egy francia lány. Ha egyszer újra béke lesz, majd visszatér, s akkor ott folytatják az életet, ahol abbahagyták. Marszell el se vitte minden holmiját, csak ládákba csomagolta, és lehordatta a pincébe.

De Mimó néni magyar, nem francia. Ha már Marszellnak mennie kellett, miért küldik őt intézetbe, miért nem veheti át a nevelését a nagynénje? Mikor arra kérte az apját, költözzenek össze, ha úgy érzi, hogy őneki mindenképpen állandó ellenőrzés és felügyelet alatt kell élnie, a tábornok csak a fejét rázta. Ha nem kapaszkodik bele minden lehetőségbe, csak hogy otthon maradhasson, Gina maga is elismerte volna, hogy Marszell utódja nem lehet Mimó néni, hogy egyszerűen nem alkalmas rá, hiszen akárhogy is szerette a nagynénjét, azért sokat mulatott rajta, s olykor azt érezte, ő a maga tizennégy évével valahogy felnőttebb nála, aki pedig özvegyasszony, és elmúlt már negyven is. Ám mihelyt kiderült, hogy még tőle is el kell majd válnia, a tudat, hogy őt is elveszíti, valahogy megnövelte, megfényesítette az alakját. Hirtelen elfelejtette, mennyit szórakozott azon az iparkodáson, amellyel Mimó néni tovatűnt ifjúságát próbálta konzerválni, az igényen, hogy minden társaságban vele foglalkozzanak, a riadt érdeklődésen, amellyel minden új divatcikktől vagy kozmetikai szertől csodát remélt. Elfelejtette azt is, milyen hamar rájöttek Marszell-lal, hogy azok a bizonyos híres teák – Mimó néni minden csütörtök délután adott táncos teái –, amelyeken a tábornok semmi könyörgésre nem volt hajlandó részt venni, voltaképpen nem azért rendeződnek, amivel nagynénje indokolja, hogy alkalmat akar teremteni kis, anyátlan unokahúgának, hadd szokjék hozzá a társasághoz, hadd tanuljon meg viselkedni, hadd gyakorolhassa a táncot is, Mimó néni maga akart szórakozni, megmutatni új ruháit, gyakran változó hajviseletét, táncolni kívánt Mimó néni és lehetőleg férjhez is menni, ezért volt a teáin zömében olyan vendég, aki Ginának apja, nagyapja lehetett volna, s csak alig-alig egypár fiatal. De ha igaza is volt Marszellnak, amikor azt mondta, egy kislány talán mégsem teákon és tánc közben tanulja meg azt az alapvető valamit, amire szüksége lesz felnőttkorában, és nyilván abban is, hogy felháborodott, mikor Mimó nénit zokogva találták amiatt, hogy a fodrász rosszul vágta le a haját, egyvalamiben azért mégse volt igaza. Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj, és mi csak bosszúság, főleg háborús időben, mikor tíz- meg tízezrek halnak meg világszerte, és igazán keveset számít egy sután levágott hajtincs; ám mégis Mimó néni híres teái egyikén ismerte meg Gina Kuncz Ferit, élte át, hogy a hadnagy már-már az udvariatlanság határáig nem látott meg senkit őkívüle, s kapta váratlan, kicsit talán még időnek előtti ajándékként is az egyszerre riadt, egyszerre túl boldog felismerést, hogy szerelmes Kuncz Feribe, és szeretne majd egyszer a felesége lenni.

Ezt a Feri-ügyet (egyetlen olyan valami volt, amiről nem mert soha beszámolni az apjának) sajátságos módon Marszell sose nézte jó szemmel. Nagynénje megértőbbnek bizonyult, mihelyt észrevette, mi szövődik-alakul Gina és a hadnagy között. Mimó néni maga magyarázta el Ginának, hogy nincs szebb és ártatlanabb valami, mint az első harmatos szerelem, amelynek emléke akkor is mindennél fényesebb marad, ha nem lesz belőle házasság, és hogy ő szívesen lesz ennek a tiszta, nemes vonzalomnak az őrangyala. Lett is. Marszell nem szerette Ferit, a Feri-ügyet még kevésbé; nem sokkal azelőtt, hogy a tábornok közölte vele, vissza kell térnie Franciaországba, már azzal fenyegette Ginát, szól az apjának, elmondja neki az örökös csütörtöki együttléteket, suttogásokat, hiszen a tábornok gyakran hangoztatta, vigyázzon a francia lány az ő komolytalan testvérhúga helyett is: a kislányhoz nem közeledhetik senki a tisztikarból, még csak az hiányoznék, hogy elkezdjen valaki udvarolni neki. Végül aztán mégse szólt, az úti előkészületek, a válás Marszell egész tudatát kitöltötték. Egyébként szólhatott volna nyugodtan, hiszen a francia lány és Mimó néni után most már a hadnagy is eltűnik. Ha nem maradhat Pesten, ugyan hogy tudná fenntartani az érintkezést Kuncz Ferivel?

Nincs Marszell, holnapra nem lesz Mimó néni sem, Feri sem, s mintha valami madár venné a szárnyára, eltűnik a Sokoray Atala is. Ezt se lehet olyan könnyen tudomásul venni. Mióta iskolás korú lett, mindig a Sokoray Ataláról elnevezett iskolába járt, ismerte minden kövét, minden szegletét. Iskolájuk híres régi fővárosi lánynevelő intézet volt, nevelőtestülete jól képzett, előzékeny; ha Mimó néni elkérte házi bálra, Borbála-ünnepségre vagy Miklós-napot ülni, mindig elengedte az igazgatónő; és az is természetes volt, hogy rendszeresen járhatott színházba vagy operába is. Mikor bérletes napjuk volt, a tábornok gyakran utánuk ment az előadásra, meghúzódott a páholy hátuljában, ahol Gina Marszell-lal és Mimó nénivel ült. Az a pillanat, amikor megnyílt a páholyajtó, és neki egy csepp hideg áramlat érte a hátát, nyakát, aztán mozdult és reccsent egyet a pirossal kárpitozott zsöllye, ahogy apja leült mögöttük, többnyire boldogítóbb volt, mint maga a látott színdarab vagy zenedráma. Ha visszafordult a helyén, önmaga arcába mosolygott, az ő szürke szeme nézett vissza rá a tábornok arcából, az övéhez annyira hasonlító vonalú szemöldök alól. Még csak a hajuk is egyforma volt, hajszálaik anyaga, finomsága, éppen csak hogy a tábornoké őszülő, és a Gináé barna, szájuk, vonásaik, a foguk formája is azonos. Apa és lánya – bár Gina élete tizennégy éve alatt egyikük se fogalmazta meg ilyen nyersen, ilyen elsődlegesen – szenvedélyesen szerették egymást, és a világot voltaképpen csak akkor érezték teljesnek, ha együtt voltak, ezért volt olyan képtelenség a hirtelen döntés, hogy Marszell távozása után intézetbe kerül vidékre, ott folytatja a tanulmányait, és hogy az apja, akinél rendes körülmények között bármit el tudott érni, süket maradt minden könyörgésre, sőt úgy döntött sorsáról, hogy előzőleg nem is beszélt meg vele semmit, csak közölte, mit határozott. 

Ha ad valami magyarázatot, bármit, amit megérthet, elfogadhat, talán jobban elviselné, hogy kiszakítják megszokott világából, ám apja olyan nyilvánvalóan nem mondott igazat, mikor bejelentette, ideje lesz már Ginát nagyobb rendre szoktatni, mint amit egy nevelőnő segítségével az otthon falai közt megtanulhat, meg hogy vidéken jobb a levegő, és ő, aki olyan keveset tud a gyermekével foglalkozni, nyugodtabb, ha kiváló szakemberek veszik át Gina irányítását, hogy ezen nem volt érdemes még gondolkodni sem. Villájuk a Gellérthegy oldalában magasodott a Duna és a város felé, ugyan hol lehetett egészségesebb a levegő, mint ott a hegyoldalon, óriási kertjükben, és kitől lehetne nagyobb rendet tanulni, mint amire őt Marszell szoktatta? Derekabb nevelők? Mintha annak idején nem apja maga választotta volna ki gyermekének a legjobb iskolát. Nem, a tábornok most nem mondott igazat, egyszerűen el akarja távolítani maga mellől, és ez nem jelenthet mást, mint hogy alighanem igaza lesz Mimó néninek, aki hónapok óta azt magyarázta Ginának, bátyja megváltozott, mogorvább lett, hallgatagabb, és amennyi időt állítólag szolgálatban tölt, az egyszerűen lehetetlen, nem reális. Asszony lesz a dologban, meglátja Gina, egyszer csak fogja magát a tábornok, s megházasodik. Lehet, hogy az új asszony nem vállalja őt? Lehet, hogy apja jobban szeret egy idegen nőt a saját gyerekénél?

Apja lánya volt abban is, hogy pár órai meddő könyörgés után egyszer csak elhallgatott, nem kért semmit, nem is panaszkodott többé. A tábornok, aki úgy ismerte a lányát, mintha nem az apja, hanem az anyja lett volna, tudta, mekkora megbántottság, milyen reménytelen szomorúság van fegyelmezett hallgatása mögött. Könnyek és jelenet nélkül készítette össze a csomagjait is az utazás előtti délutánon: nem tartott sokáig Marszell segítsége nélkül sem, annyira kevés holmit volt szabad magával vinnie. Apja, aki – mint kiderült – még Marszell elutazása előtt lenn járt abban a vidéki városban, ahol új iskoláját kijelölte, azt mondta, ott valami speciális felszerelésük van a növendékeknek, elég, ha a pongyoláit csomagolja be meg a fehérneműjét, minden egyebet megkap ott helyben. Mielőtt lecsukta volna a kofferját, még körülnézett a szobájában, kedvencét, a foltos bársonykutyát mellésüllyesztette a hálóingeknek, aztán mást gondolt, és visszatette a helyére. Ne jöjjön a kutya sem, legyen teljes a változás abban az idegen világban! Tankönyv, füzet, úgyis csupa új kell, eddig állami iskolába járt, most egyháziba viszik, ott mások a tankönyvek, még az itatóspapír is.

Ezen a napon került sor a búcsúlátogatásokra is, először a nagynénjéhez mentek, aztán a temetőbe.

Mimó néni szabályos idegrohamot kapott, mikor megtudta, miért jöttek. Részint a tény háborította fel, hogy Ginát elviszik a közeléből, részint hogy akkor tudja meg, mikor másnap már megy is, és neki mind e percig nem szólt senki. Gina nyomorultul érezte magát, míg hallgatta a szűnni nem akaró szemrehányásokat, pedig igazán nem tehetett semmiről. Ő, ahogy megtudta az apjától, mi vár rá, tüstént a nagynénjéhez akart menekülni vigaszért is, segítségért is, csakhogy nem lehetett. Mikor kifutott a hallba, hogy telefonáljon neki, még végig se tárcsázta a hat számot, már ott volt mögötte a tábornok, kikapta a kezéből a kagylót. „Nem mondhatod el senkinek – mondta, s nem úgy beszélt vele, ahogy egyébként szokott, hanem mintha Gina is katona volna, aki parancsot vár –, Mimóhoz majd magam viszlek el, egyébként nincs búcsú senkitől, se barátnőtől, se ismerőstől, még a személyzettől sem. Nem beszélhetsz róla, hogy elviszlek Pestről. Adj kezet rá!” Adott, de nem bírt ránézni az apjára, annyira fájt, hogy még ezt is elveszi tőle, a panasz lehetőségét, a búcsú perceit, az istenhozzádot, amit Ferinek mondott volna.

Mimó néni most veszett össze legelőször úgy istenigazában a bátyjával. Mikor kiderült, hogy a tábornok nem hajlandó közölni vele sem, hogy hova viszi a gyerekét („Percenként levelet írsz neki, csomagot küldesz, és minden héten meglátogatod! Nem mondom meg, Mimó!”), Mimó néni felállt, azt mondta, köszöni a látogatást, egy ideig nem óhajt találkozni a testvérével, aztán sírva fakadt, összecsókolta Ginát, és egyre dühösebben zokogva kiszaladt a szobából. Úgy mentek el a házából, hogy Gina oda se tudott súgni neki valami üzenetet Ferinek. Ez külön kétségbe ejtette, hiszen a múlt csütörtökön még semmit se hallott arról, amit apja határozott, s azzal vált el a hadnagytól, hogy ezen a héten megint itt találkoznak a Mimó néni teáján. Hiába fogja várni. Nagynénjétől a temetőbe vitte ki az apja, álltak némán a halott asszony sírköve előtt, és Gina úgy képzelte, talán ez a búcsú is más most, mint egyébkor, ha hosszabb időre elhagyták Budapestet. Apja talán most mond véglegesen istenhozzádot az ő édesanyjának, most köszön el tőle, mielőtt valóban új életbe kezdene.

Az este – külsőségeiben – épp olyan volt, mint bármelyik a Marszell távozása óta. Megvacsoráztak, aztán a tábornok leült a kandallóhoz olvasni, Gina is odahúzta a zsámolyt az állólámpa alá, és elővette a maga könyvét. Nézte a sorokat, de nem értette a szöveget, nem is lapozott, csak mímelte, hogy olvas, és egyszer csak felfigyelt rá, hogy a háta mögött se zizzen a lap, hogy ott sem igazán olvasnak, a nagy szék mélyén. Elfogta apja pillantását. „Beszélj hozzám – üzente a kislány a tekintetével –, mondd meg, mire készülsz, hogy mire való mindez. Hiszen szeretni fogom, akárkit hozol ide, a te ízlésed, választásod nem tévedhet, hogy volna nekem idegen vagy gyűlöletes, akit te szeretsz? De mondd meg, mit tervezel, ne zárj ki az életedből, ne kényszeríts rá, hogy akárki miatt elváljunk egymástól. Én nem leszek gát, nem leszek akadály, hiszen annyira szerettelek mindig. Még mindig nem késő. Ne küldj el! Értesd meg azzal az asszonnyal, hogy én barát leszek, nem ellenség. Beszélj velem, apám!”

– Más világba kerülsz – szólalt meg a tábornok. – Fura, hányszor voltál Marszell-lal Svájcban, Párizsban és Itáliában, és hányszor magammal vittelek Bécsbe is. Vidéken meg nem éltél még soha. Kérlek, viseld el.

Nem válaszolt; mit mondhatott volna? A könyv lecsúszott az öléből a szőnyegre. A hegyen nyáron is hűvösek voltak az esték, bár még csak szeptember elseje volt, már fűtöttek. A villanykandalló torka piroslott, mintha igazi fahasábok izzanának benne.

– Nincs más megoldás – mondta a tábornok. – Jól értsd meg, Gina, nincsen. Ha Marszell itt maradhatott volna, más lenne a helyzet, Marszell okos volt, és abszolút megbízható. Én alig vagyok itthon, és Mimó komolytalan, Mimóra nem lehet számítani, el kell hogy küldjelek valami olyan okból, amiről nem akarok beszélni. Én se vagyok boldogabb, mint te, elhiheted.

A kislány nézte a tüzet, a kezét is kinyújtotta felé, melengette az ujjait. Arra gondolt, kitalálta már ő, mi az az ok, amiről a tábornok nem akar beszélni, de ha az apja nem említi, hallgat ő is. Az a valami, az az ok majd megvigasztalja az apját az ő távollétében, és aztán minden elrendeződik szépen. Ha az ember ötödikes gimnazista korában intézetbe kerül, többnyire ott marad érettségiig, csak vakációra jön haza – minek változtatná évente az iskoláit? „Vidéken meg nem éltél még soha. Kérlek, viseld el.” Miféle helyre viheti, hogy előre figyelmezteti?

– Holnap korán kelünk, feküdj le – mondta a tábornok. – Magam viszlek le kocsin.

Felálltak mind a ketten. Apja odaölelte magához, arcához hajtotta az arcát. „Milyen szomorú ő is – gondolta Gina –, hogy fáj neki, hogy elmegyek. Kegyetlen az az asszony, apám meg, életében először, gyönge.”

Felszaladt az emeletre, ahol a hálószobáik voltak. Ablakaikon mindenütt le volt eresztve a redőny, ahogy a légvédelmi rendeletek előírták, szobája, amelyből most nem láthatta sem a várost, sem a kertet, egyszerre sajátságosan idegennek érződött, mintha nem is volna már az övé, mintha nem itt élt volna születésétől. Mint önmaga vendége ereszkedett le az ágya szélére, és nézte a paplan mintázatát: piros mákkelyhek fűzöld selymen, mint valami pázsiton. Feri szavai: „Zsini, kis Zsini, tündér kislány” – úgy tértek vissza a csendben a mákkelyhes paplan felett, mint

a pillangók. A gondolat, hogy visszalopóddzék a hallba a telefonhoz, és mégis megpróbálja felhívni a hadnagyot, kísértő volt, csaknem ellenállhatatlan. A tábornok a kandallós nappaliban ül, a személyzet az alagsorban vacsorázik, senki se hallaná, míg telefonál. Elment az ajtóig, aztán visszafordult tehetetlenül. Volt abban valami kétségbeejtő, hogy nem képes megszegni a szavát még akkor sem, mikor amire kezet adott, érthetetlen, embertelen és elfogadhatatlan. Visszament az ágyához, próbálta kitalálni, másnap hol alszik, és milyen lesz a fekvőhelye. Nem tudta elképzelni.

A könyvet itt tudjátok beszerezni

Móra Kiadó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése