Rólunk

2021. július 30., péntek

Fantasy világok a magyar irodalomban Imre Viktória Annával készült interjú ("az egész műfaj arra épül, hogy az olvasó félreteszi a hitetlenkedését, csak hogy egy történet erejéig beleélhesse magát a cselekménybe")

 A Fantasy világok a magyar irodalomban interjúsorozatom keretein belül most Imre Viktória Annát kérdezem az írásról és a világteremtésről.

 


Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést és beszélgetsz velem erről az érdekes témáról.

Miért pont a fantasy zsánerben kezdtél el írni? Mit szeretsz benne?

Bár az olvasmányaim terén mindenevő vagyok, mindig is a fantasy – azon belül pedig az urban fantasy – állt hozzám a legközelebb, mégpedig azért, mert ezekben tényleg csak az író fantáziája szab határt az eseményeknek. Játszódhatnak a múltban, a jelentben vagy a jövőben; a mi világunkban vagy egy képzeletbeli helyen… ahány történet, annyiféle világ. Nem véletlen, hogy íróként én magam is ezt a műfajt választottam: a sokoldalúsága mellett azért is vonzott, mert a mindennapi életben meglehetősen földhözragadt ember vagyok. Az írásaimon keresztül és a karaktereim szemén át megélhetem azt a varázslatot és misztikumot, ami a hétköznapjaimból kimaradt.

 

Amikor eszedbe jut egy ötlet, hogyan alkotod meg a világot?

A regényeim karakterközpontúak, ezért szinte mindig a szereplőket dolgozom ki először, de a következő lépés a világ kibontása. Általában támad egy egyszerű ötletem, amely megadja a felütést a fantasztikumnak, ezt pedig fogom, és minden oldalról megvizsgálom. Az Elveszett Napokban például a valós történelmi helyszínen (London, tizenkilencedik század) egyetlen dolgot változtattam meg: kétszáz éve tartó, okkult eredetű sötétségbe burkoltam – ezáltal viszont máris alapjaiban formáltam át a lakói életét. A napfény hiánya kipusztította az élővilág bizonyos formáit, míg másoknak szabad teret adott; fák nélkül leromlott a levegő minősége, és maszk mögé kényszerítette az embereket; az örökös sötétségnek köszönhetően elszaporodtak a vámpírok… hogy csak néhány példát hozzak a számtalan kisebb-nagyobb következmény közül, ami a világot egyedivé tette. Foglalkoztam a politikai és társadalmi hatásokkal, a technológiával és építészettel, de még a divattal is, hogy minél részletesebbé és élőbbé varázsoljam a cselekmény hátterét. A lényeg az, hogy ne csak a karakterek hagyjanak nyomot a világon, de a világ is rajtuk; hogy legalább annyira szerves része legyen a történetnek, mintha egy extra szereplő lenne.

 

Mennyi ideig tart kiépítened a világodat és ez mitől függ?

A világ építése és csiszolása nálam egészen az alkotási folyamat legvégéig tart, mert mindig akad egy új részlet, amely előtérbe kerül a cselekmény során. Az alapokon jó néhány hétig dolgozom, párhuzamosan a karakterek és a cselekmény megformálásával, mert a történet e három sarkalatos pontjának jól kell illeszkednie egymáshoz. Amikor nagyjából már tudom, vizuálisan és hangulatában milyennek képzelem el a világot, rendszerezem a jellegzetességeit, és kutatómunkát is végzek, ha kell: történelmi fantasynél például se vége, se hossza azoknak az apróságoknak, amiknek utána kell járni, hogy hitelesnek tűnjön a világ – a nyelvezetről nem is beszélve.

A modern környezetben játszódó történeteimnél ez egy kicsit egyszerűbben megy, bár ezeknél is akadnak fontos kérdések, amelyekre választ kell találnom: Az Őrült Hold alattban például a mágia csupán egyike a bölcsészettudományoknak, és még csak nem is különösebben megbecsült terület. Itt arra koncentráltam, pontosan mik a korlátai, amelyek miatt ennyire alacsony a státusza; illetve, hogy miként illeszkedik bele egy amúgy minden ízében a miénkre emlékeztető világba.

 

Szoktál ihletet meríteni? Ha igen, honnan?

Hatások nélkül nincs alkotás, így ihletre természetesen nekem is szükségem van – ez pedig bármikor és bármilyen formában szembejöhet. Néha egy film látványvilága mozgatja meg a fantáziámat, máskor egy dallam vagy dalszöveg indítja be a kreatív folyamatokat… de az is sokszor előfordult már, hogy séta közben akadt meg a tekintetem valami furcsaságon, amit később egy fantasyba ültettem.

A fenti, passzív módszerek mellett időnként aktívabban is vadászok ihletre: erre a rajzot és a tarot kártyát használom, ha elakadok egy történetben. Vizuális típus vagyok: a legtöbb regényem egy rajzból indult ki, amit bármiféle cél vagy elképzelés nélkül vázlatoltam meg, és mire elkészültem vele, már ott bontogatta a szárnyát egy történet is a fejemben. A tarot pedig a maga sokszínű, archetípusokra épülő képi világával nem egyszer hívta fel a figyelmem egy olyan részletre vagy lehetséges fordulatra, amit korábban nem vettem észre, és amelynek köszönhetően tökéletesen áthidaltam a problémát, ami megakasztott az írásban.

 

Mit érzel a legnehezebbnek és mit a legkönnyebbnek a fantasy írásban?

A legkönnyebb a szabadság: az égvilágon bármit megtehetek és bárhogyan megalkothatom a világomat. Ha akarom, a nulláról kezdem, és sárkányokkal vagy gőzgépekkel népesítem be; ha úgy döntök, a valós helyszínre csak néhány repedésen át szivárog be a mágia. Senki nem fogja nagyítóval vizsgálgatni a sorokat és rámutatni egy lehetetlen részletre, hiszen az egész műfaj arra épül, hogy az olvasó félreteszi a hitetlenkedését, csak hogy egy történet erejéig beleélhesse magát a cselekménybe.

A legnehezebb pedig… megint csak a szabadság – jobban mondva megtalálni az egyensúlyt a varázslat és a logika között. Fantasyt alapvetően azért olvas az ember, hogy kiszakítsa a mindennapokból, de muszáj, hogy a világ hihetően legyen felépítve, máskülönben kizökken, és nem tudja élvezni a történetet. Ezért fontos, hogy a fantasztikus elemeknek kialakítsam a maguk szabályait – bármilyenek legyenek is –, és ezeket végig tiszteletben tartsam a cselekmény írása közben. Csalódás például, ha hirtelen minden varázsütésre megoldódik: az sokkal jobban leköti az olvasót, ha a világ mágikus szabályrendszerének megfelelően, ám nehézségek árán, netán fondorlatos kiskapukat kihasználva jut el a főhős a megoldásig.

 

Szerinted lehet a mai világban újat alkotni, amire még senki sem gondolt, vagy az író egyedi látásmódja teszi az adott művet különlegessé?

Kezdjük azzal, hogy nincsenek új történetek: minden egyes könyv (és film és zenemű) az alkotót ért hatások összességéből születik – egy új adaptáció, még ha ez nem is mindig derül ki egyértelműen a szövegből. Ugyanúgy igaz ez a mai művekre, mint Shakespeare drámáira vagy A Gyűrűk Urára, csak elég mélyre kell ásni, hogy az ember megtalálja a forrásokat. Természetesen az, hogy a hatásokból melyik író milyen kombinációvá formálja a mondanivalóját, már más kérdés.

Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt leültet, és ezt elmondja nekem, nem kevés álmatlan éjszakától kímélt volna meg: akkoriban még állandóan szorongtam, ha csak a legkisebb hasonlóságot is felfedeztem a saját írásaim és egy másik könyv között, mert meggyőződésem volt, hogy ettől máris értéktelen a munkám. Azóta szerencsére egészségesebben állok hozzá a kérdéshez, és ahelyett, hogy másokhoz hasonlítgatom magam, inkább arra koncentrálok, hogy minél emlékezetesebb történeteket írjak. Már csak azért is, mert olvasóként sem zavar, ha már a huszonötödik vámpíros sztorit olvasom – ha azonban a kérdéses könyv unalmasan van megírva, az igen.

 

Számodra milyen az igazán jó fantasy?

Nehéz lenne behatárolni, elvégre rengeteg különböző fajtája létezik, és mindegyiknek megvan a maga sajátos varázsa – a kombinációkról nem is beszélve! Úgy érzem, a legfontosabb szempont, hogy a világ érdekesen és logikusan legyen felépítve: még a feledhető karaktereket is megbocsátom egy könyvben, ha a háttér leköti a figyelmemet. Szeretem, ha könnyen el tudom képzelni a helyszíneket; ha a leírások megmozgatják a fantáziámat, és esetleg fel is kavarnak. Íróként is arra törekszem, hogy az általam megalkotott világokat annyira elevenként mutassam be, hogy szinte beszippantsák az olvasót – függetlenül attól, hogy miről szól a történet.

 

Mit gondolsz a magyar fantasy irodalomról? Külföldi írók meglehetősen komoly műveket tesznek le az asztalra. Szerinted a magyar írók is képesek erre, vagy még messze járunk tőlük?

A magyar szerzők tehetség és kreativitás terén semmiben nem különböznek a külföldi kollégáiktól – furcsa is lenne földrajzi hely vagy nemzetiség alapján ilyen ítéletet mondani –; egyszerűen csak arról van szó, hogy Magyarországon általában csak olyan külföldi regényeket adnak ki, amelyek a saját hazájukban már sikeresek lettek, így ugyanis kisebb a kockázat, hogy a kiadó elbukja a magyar kiadásba belefektetett időt, pénzt és munkát. A magyar szerzők esetében azonban nincs ilyen előzetes szűrés: megjelenik jó is, rossz is, és az olvasóra hárul a válogatás felelőssége. Emiatt viszont a magyar olvasóknak az lehet a benyomásuk, hogy csak a külföldi írókban szabad bízni, és gyanakvóbban állnak hozzá a magyar írók műveihez – esetenként még kritikusabban is.

Az érem másik oldala, hogy az írás és a könyvkiadás kultúrája meglehetősen különbözik, ha összevetjük Magyarországot és például az Egyesült Államokat, ahonnan a legtöbb új fantasy érkezik hozzánk. Itthon még mindig dívik az a hozzáállás, hogy az írás kizárólag tehetség kérdése, és nem tanulható; a kiadóknak sincs meg mindig a kapacitása, hogy olyan alapossággal kísérjék végig egy könyv megjelenését, ahogyan az külföldön történik – emiatt a kiadási munkafolyamat több lépése is a szerzőre hárulhat, aki amolyan „mindenessé” válik.

A lehetőség tehát megvan, hogy maradandót alkossunk; igény és törekvés is van rá a kortárs magyar írók között. A kérdésnek azonban vannak olyan aspektusai, amik nem feltétlenül a szerzőkön múlnak, ezért nem lehet kizárólag tőlünk várni a megváltást. :)


Az írónő elérhetősége 

2021. július 27., kedd

Kiadó bemutatás: Szivárványálom Kiadó

Most egy újabb hazai kiadót szeretnénk nektek bemutatni, amely konkrétan az Lmbtq+ zsánerrel foglalkozik. Ez a kiadó nem más, mint a Szivárványálom, amelynek tulajdonosa, Sam Wilberry. 2018 óta találhatjátok meg őket a magyarországi könyvpiacon. Céljuk, hogy az emberekhez eljuttassák azokat a könyveket, amelyekről vagy nem hallottak, vagy pedig félnek tőle, mert a mai napig az Lmbtq tabu témának számít.

Ezzel a cikkel szeretnénk őket támogatni, és segíteni őket abban, hogy minél több emberhez eljussanak a könyveik. Lehet, hogy sokak számára ez egy apró lépés, de a kiadó és a mi számunkra hatalmas.

Tudni illik Magyarországon két darab kiadó van, amelyek kizárólag Lmbtq+ zsánerben adnak ki könyveket. Ezért is esett rájuk, közülük egyre most a választásunk, mert ugyan kicsi, de lelkes csapatról van szó.

Szeretném megköszönni elsősorban Samnek, hogy megkeresésemet nem utasította el, és készségesen és türelmesen válaszolgatott a kérdéseimre, és én ennek megfelelően szeretném neki ezzel a félig cikkel és félig interjúval megköszönni a türelmét, segítőkészségét és munkáját. Amit a kiadóért és az olvasókért tesz egyaránt.

Jó olvasást kívánok mindenkinek.

Szívárványálom Kiadó

Ahogy már említettem fentebb, ma Sam Wilberryvel beszélgettem a kiadóval és a munkásságukkal kapcsolatban. És elhihetitek nekem, a kérdéseimre kimerítő és őszinte válaszokat kaptam. Sok mindenről beszélgettünk. Többek között szóba került a kiadó megalakulása, a célja, szlogenje, termékei, jövőbeli megjelenéseik stb.

Akkor kezdjük is bele!

Megkérdeztem Samtől azt, honnan jött az az ötlete, hogy kiadót alapít.

2018 tavaszán fogalmazódott meg az ötlet, amikor megismerkedtem Tira Nael főszerkesztővel. Szerettük volna – és azóta is szeretnénk – színesíteni a hazai LMBTQ-irodalmat, ehhez pedig a kiadóalapítás volt a legelső lépcsőfok. Fontos hangsúlyoznom, hogy a Szivárványálom teljes mértékben hagyományos könyvkiadáson alapuló kiadó, tehát egyetlen szerző sem fizet a megjelenésért, a beérkező műveknek komoly belső szűrőn kell átesniük. (Beleértve a saját regényeimet is! Megjegyzem: kaptam vissza már kéziratot úgy, hogy egyelőre még nem jelenhet meg, mert át kell dolgoznom a különféle hiányosságai/hibái végett.)”

Ahogy a válaszból is olvashatjátok, a kiadó 3 éve van a piacon. Az ötlet, hogy azért alapítsanak egy kiadót, mert szeretnék színessé tenni a hazai könyvpiacot, nagyon szép és nemes kezdeményezés. Kevés olyan kiadó van, aki szívét és lelkét beleadja a kiadásokba. Persze azt is megértem, hogy nem akarnak bármilyen könyvet kiadni, ezért kell eléggé komolyan szűrniük a jelentkezők kéziratait. De ami igazán érdekes és tiszteletre méltó az az, hogy még a kiadóvezető könyvei sincsenek ettől a szemlélettől és elbírálástól megkímélve. Ez szerintem minden szerző javára válhat csak, hiszen rengeteget tanulhatnak. A hiányosságokat és a hibákat javítani és pótolni kell. Ezzel egyetértek. Mert csak így kaphat az olvasó olyan könyvet kézhez, amely élvezhető, szórakoztató és persze kellőképpen igényes.

Bátorkodtam még arról is érdeklődni nála, hogy milyen célja van azzal, hogy Lmbtq+ zsánerű történeteket ad ki a kiadója. Részletes választ kaptam rá.

Megmutatni, hogy ezek a történetek is rengeteg szépséget rejtenek, hogy az azonos neműek szerelmének sem szabadna elutasítottnak lennie. Támogatni egy ügyet, közös összefogással, hogy ha kicsit is, de mi is hozzájárulhassunk ahhoz, hogy a világon egyre elfogadottabbá váljon.”

Ha jobban belegondolunk, akkor igazat kell neki adnunk. Akik ilyen zsánerben olvastak már, azoknak nem kell bemutatnom azt, amiről Sam beszél. Egyetértek vele abban, hogy ezeknek a történeteknek is megvannak a maguk szépségei, és meg kell ismernie az embernek másokat is. Ki kell lépnünk a komfortzónánkból néha azért, hogy megérthessünk másokat is. Az olvasás is segíthet ebben. Sam rámutat arra a válaszában, hogy az azonos nemű emberek élete is lehet boldog, kiegyensúlyozott és vidámsággal teli a nehézségek ellenére is. És abban is egyetértek vele, hogy nem szabad elítélni őket, elutasítani őket. Vannak viszont olyanok, akik nem fogadják el ezeket az embereket, és nekik nap mint nap meg kell küzdeniük ezzel. A kiadó könyvei azt a célt is szolgálják, hogy életüket és történeteiket megismerjük a szerzők szemén keresztül.

A következő kérdésem az volt a kiadó vezetőjéhez, hogy hány emberrel dolgoznak jelenleg együtt.
„Jelenleg négy szerzőnk van, ám sokan mások dolgoznak a háttérben, hogy minden a legnagyobb rendben menjen.”

Ebből is látszik, hogy egy kisebb, de lelkes csapattal ismerkedhet meg az olvasó. Mert lehet, hogy 4 szerző van a kiadónál, de lelkesek és termékenyek. Hiszen nemrég jött ki egy újabb könyv a gondozásukban, ez pedig Sam Wilberry: Égből hulló versek c. ifjúsági regénye. Ezenkívül több mint 10 könyv jelent meg a kiadó gondozásában. De itt nem állnak meg, nem hagyják cserben az olvasókat, és még rengeteg olvasnivalóval fognak minket megörvendeztetni. Amit tudni kell még a kiadóról, hogy nem csak a saját kiadású könyveiket lehet megvásárolni náluk, hanem pl. a sokak által elítélt mesekönyvet is, amelynek címe Meseország mindenkié. De nagy örömmel veszem észre azt, is hogy sokan mégsem utasítják el ezt a könyvet hanem megveszik és felolvassák a gyermekeiknek. Ez azért is fontos, mert így a gyermek kap egy képet, és nem fog félni az ismeretlentől, a mástól.
Innen a szerkesztőségünkből szeretnénk nekik megköszönni azok munkáját is, akik a háttérben dolgoznak a kiadó szerkesztőségében, és hálásak vagyunk nekik azért, hogy az ő segítségük által az olvasó sok remek könyvvel gazdagodhat.

Voltam olyan merész, és megkérdeztem Samet arról, hogy nem gondolkoztak-e azon, hogy más zsánerű könyvet is kiadjanak.

„A kiadó célja, hogy minél több igényes LMBTQ-kötettel gazdagítsuk a hazai palettát, így egyelőre nincs tervben más típusú kiadvány megjelentetése.”

Ebből is látszik az, hogy a kiadó hű önmagához. További sok sikert kívánok nekik és kitartást. Nagy bátorság tőlük ez, főleg a mai helyzetet véve. Mi támogatni fogjuk őket úgy, ahogyan tudjuk, és ahogy az erőnkből telik.

Következő kérdésem Samhez az volt, hogy honnan jött a kiadó neve.

„Őszinte leszek: már nem emlékszem minden apró részletre, azt viszont tudom, hogy valami kreatív, jól hangzó és könnyen megjegyezhető nevet szerettünk volna… Végül megszületett a Szivárványálom. Gondolkodtunk, hogy magyarul vagy angolul legyen, aztán az előbbi mellett döntöttünk.”

Szerintem jól döntöttek, hogy magyarul hagyták a kiadó nevét, mert így könnyen megjegyezhető. A másik dolog, amiért tetszik ez a névválasztás, az az, hogy tökéletesen illik a történeteikhez. Mert ugye tudjuk, hogy a szivárvány tele van szebbnél szebb színekkel ugyan úgy, mint a kiadó történetei és a benne lévő emberek is. Minden tiszteletem Samé és a mögötte álló embereké, hogy megalakult ez a kiadó. Bátorság és nagy elszántság kellett ahhoz, hogy egy kiadót elindítson, és embereket toborozzon. Ez nem mindenkinek sikerül.

Ha van a kedves olvasók közt olyan ember, aki Lmbtq+ zsánerben ír, vagy próbálkozik vele és kiadót keres, számára a következő kérdésem és Sam válasza segítség lehet. Mert megkérdeztem tőle, hogyan lehet hozzájuk bejutni, mint szerző.

A megkereséseket a kiado(kukac)szivarvanyalom.hu e-mail-címen fogadjuk. A beérkező anyagok első körben minden esetben a főszerkesztőhöz kerülnek. Amennyiben lát bennük fantáziát, én is átnézem, aztán közösen hozzuk meg a végső döntést.”

Szóval, ha kíváncsiak vagytok a véleményükre az írásotokat illetően, nyugodtan keressétek őket a fent említett e-mail-címen. Szerintem, ha nem is tudják azonnal megjelentetni, vagy úgy látják, hogy az írónak még fejlődnie kell, ezt a szerzőnek is megírják és elmondják majd neki, hogy miért nem felelt meg. Min kell változtatni, miben kell fejlődni, hogy egy élvezhető könyv kerüljön az olvasóhoz.

Kicsit érdeklődtem arról, hogy Sam Wilberry: Égből hulló versek c. ifjúsági könyvön kívül idén várható-e még megjelenés, és ha igen, milyen könyveket várhat az olvasó.

„Egészen biztosan, ám egyelőre nem szeretnénk ezzel kapcsolatban többet elárulni. Legyen meglepetés!”

Hát ez a válasz egy kicsit titokzatosra sikerült, de én várom már azt, hogy mivel is készül a kiadó a jövőben. Milyen csodákat olvashatunk.

Következő kérdésemre a válasz igen érdekes és kielégítő lett. Megkérdeztem Samet arról, hogy szerinte miért szükséges az embereknek Lmbtq+ zsánerű könyveket olvasniuk.

„Nem csak LMBTQ-irodalom, hanem alapvetően az olvasás fontossága elengedhetetlen. De ha már LMBTQ, akkor azért tartom fontosnak, mert egyfelől érzékenyít, másfelől megmutatja, mennyire színes is a világ. Szerintem jó dolog többféle sorssal, élettörténettel találkozni.”

Igen, egyetértek abban Sammel, hogy többet kellene olvasni, hisz annyi minden miatt fontos bővíteni az ember szókincsét, aminek köszönhetően más megvilágításból kezd el dolgokat látni, és fejleszti a megértés és elfogadás készségét. Az olvasást sohasem késő elkezdeni. A válasza második felét amiatt tudtam tökéletesen megérteni, mert egyre több Lmbtq+ zsánerű könyvet kezdtem el én is olvasni. És igen, tényleg sok mindent megmutat főleg azt, hogy az embereknek meg kell tanulniuk elfogadni a másikat. És tényleg számtalan élettörténetet, sorsot ismerhetünk meg ezekből a könyvekből.

Következő kérdésem az volt, hogy mit kínál a kiadó a webshopjában a könyveken kívül. Megkértem Samet arra, hogy meséljen erről egy kicsit, azért mert biztos akad olyan olvasónk, aki még nem ismeri a kiadót és a kínálatát. Így eleget téve a kérésemnek ez volt a válasza:

„Többféle elképzelésünk volt, végül azokat valósítottuk meg, amelyekről úgy gondoltuk, érdemes foglalkozni vele. Van vászontáskánk, kitűzőnk, az új csomagban pedig bögre, gyertya és fából készült, gravírozott könyvjelző is. Általában a megjelenésekhez igazítjuk a merchandise termékeinket, hogy ezekkel is kedveskedjünk szeretett olvasóinknak.”

Itt látható az, hogy a kiadó nem csak a könyvekkel akar minket olvasókat megajándékozni, hanem olyan ajándéktárgyakkal is, amely kedves lehet nekünk. És ami a legmeghatóbb a részükről, hogy a maguk érdekei és nézetei elé az olvasók kívánságát helyezik. Aszerint választják ki a csomagokba rakott meglepetéseket vagy a megvételre kínált szuveníreket.

Megkértem még a kiadó tulajdonosát mondja el most a kedves olvasóknak, hogy mi a mottójuk, és miért ezt választották.

Szeretnéd másképp is látni a világot? Olvass Szivárványálom könyvet!

Egy rövid mottót akartunk, ami kellően csalogató és figyelemfelkeltő. Reméljük, sikerült megvalósítani!”

Ez a mottó szerintem egy aranyos, ütős és lényegre törő kijelentés. Tényleg felkelti az ember figyelmét. Sőt szerintem sokan elgondolkoznak azon, hogy milyen is lehet az a Szivárványálom.

Még egy utolsó kérdést tettem fel Samnek. Ez pedig nem más, mint az, hogy mit üzenne/üzennének a meglévő és a jövendőbeli olvasóik számára.

„Ne legyenek bizonytalanok! (nevet) Komolyra fordítva a szót: a kiadó webshopján minden egyes kötetnél található beleolvasó, ami picit nagyobb betekintést nyújt az adott kiadványba és annak hangulatába, így ez alapján biztosan el lehet dönteni, érdemes-e bizalmat szavazni nekünk. Mi minden egyes olvasónkért hálásak vagyunk. Kis kiadó vagyunk (nagy lelkesedéssel), örülünk, boldogok vagyunk, ha támogatnak.”

És ezzel a cikkünk végére is érünk. Köszönöm szépen Samnek a türelmet és az őszinte válaszokat. A kiadót csak ajánlani tudom. Eddig egy könyvük kivételével az összes megvan. És meg kell vallanom, élveztem eddig azokat a történeteket, amelyek a kiadó gondozásában jelentek meg. Én csak ajánlani tudom Sam Wilberry, Hajnal Kitti, Tira Neal, Erdős Alex könyveit.
Gratulálok a kiadó rendületlen működéséhez ezekben a nehéz időkben is. És ami számomra egy kifejezetten fontos dolog, a kiadó együtt kezdett dolgozni egy szervezettel, amely támogatja az Lmbtq+ embereket Magyarországon és világszerte. Büszkék lehetünk a kitartásotokra. Köszönjük.

Szivárványálom Kiadó Hivatalos oldala
Szivárványálom Webshop
Sam Wilberry hivatalos oldala
Hajnal Kitti hivatalos oldala
Tira Neal hivatalos oldala
Erdős Alex hivatalos oldala

2021. július 25., vasárnap

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Kása Ferenc íróval beszélgettem, akinek Hogyan indítsd újra az Univerzumot című kötete jelent meg.-("Ha létrehozol valamit, aminek van eleje, közepe, vége és átad belőled egy kis darabot az olvasónak (vagy, ahogy Stephen King mondta, a szöveg által elindulhat a gondolatolvasás), az nagyon felemelő.")

 

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Rovatomban felkértem az írót, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet Kása Ferenc. Az írónak a Hogyan indítsd újra az Univerzumot című könyve jelent meg eddig, amit a Napkút Kiadó oldalán lehet megrendelni.
Íme az interjú, fogadjátok szeretettel.

 


Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Kiskoromtól kezdve érdeklődöm az irodalom, a színház és a filmek világa iránt, ez vezetett el a Pannon Egyetem Magyar-Színháztudomány szakára. Az elméleti képzés mellett a Teleszterion Színházi Műhely tagjaként évekig gyakorlati színházcsinálással is foglalkoztam. Intenzív időszak volt ez, tele meghatározó élményekkel. Saját magamon érzem, hogy mennyire hasznos tud lenni a színpadi tapasztalat annak, aki írásra adja a fejét. 

Hogyan indítsd újra az Univerzumot című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Ha úgy vesszük, minden korábbi olvasmányélmény öntudatlanul is a kutatómunka része, például a színházban sokat foglalkoztam Kurt Vonnegut szövegeivel és beleszerettem a szerző stílusába. Első regényemre nagy hatással volt a Bajnokok reggelije.

Persze amikor már kezdett kialakulni a Hogyan indítsd újra az Univerzumot cselekménye és tudtam, hogy a szimuláció kérdése fontos lesz benne, olvastam Hilary Putnam Agyak a tartályban című elmélkedését, vagy Nick Bostrom filozófus tanulmányait a témában.

Inspirált az is, hogy Ernest Cline a Ready Player One regényben mennyire fején találta a szöget az OASIS eszképista vonatkozásait tekintve. 

 

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A kitalált világok is akkor működnek igazán, ha van valóságalapjuk. Nagyon szerettem Haruki Murakami 1Q84 trilógiáját, mert habár realista és tárgyilagos, a cselekménybe lépten-nyomon, pont jó arányban úszik be a misztikum. Éppen elég megmagyarázhatatlan furcsaság van jelen ahhoz, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését, de azért bőven hagy fogódzót a realitáshoz. Szerintem ez egy jó irány és ezt igyekszem követni. Talán ezért olvasok kevesebb „űroperát” és több „hard sci-fit”. 

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Gyermekkorom óta találok ki történeteket, meséket, ezeket sokszor meg is írtam. A sztori kreálás a filmimádattal együtt ivódott belém, de volt egy versírós időszakom is. Tinédzserként inkább novellákkal szöszöltem, regényt először az egyetemen írtam. A színházban egyébként dolgoztam szövegkönyveken is és akkoriban kezdtem filmkritikákat írni.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Alapvetően a kevert műfajok érdekelnek, nagyon örültem annak a kritikának, ami kiemelte a Hogyan indítsd újra az Univerzumot posztmodern, egzisztencialista, „hogyan látjuk a világot” vonalát a tudományos-fantasztikus vonulattal szemben. De egyszer azért egy jó horrornak szívesen nekiállnék. 

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Ha létrehozol valamit, aminek van eleje, közepe, vége és átad belőled egy kis darabot az olvasónak (vagy, ahogy Stephen King mondta, a szöveg által elindulhat a gondolatolvasás), az nagyon felemelő. Ugyanakkor mindig ott van a kétkedés, a frusztráció, hogy ez akkor most tényleg kész van-e, tényleg méltó-e arra, hogy megmutassam másoknak. 

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Úgy éreztem, első regényem hangvétele annyira személyes, hogy felesleges írói álnévvel eltávolítani magamtól. Ez szerintem a továbbiakban is így marad.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

A sci-fi és misztikus történetek a legmeghatározóbb élményeim között vannak. Mindig is foglalkoztatott, hogyan próbáljuk megérteni a világunkat és hogy mennyire izgalmas, ha anomáliákat találunk benne, amik új felfedezésekhez, újfajta megértéshez vezetnek. Úgy gondolom, ha a jövőben krimi írásába kezdek, abban is tuti lesznek sci-fi vagy fantasy elemek. Végül is a legtöbb romantikus kapcsolat sem szűkölködik érdekes anomáliákban.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Majdnem kiugrottam a bőrömből.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Sokáig impulzív volt, de miután Londonba költöztem és a szakítottam a színházzal, úgy éreztem, szükségem van egy olyan tevékenységre, amibe kreatív energiát tehetek. Azóta igyekszem tudatosan foglalkozni vele. 

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Ahogy mindenki, én is szeretem a váratlan pillanatokat és azt is, ha a cselekmény abszurd fordulatot vesz. Például amikor Csongor rájön, hogy Magyarország felszívódott a térképről.

Maga az írás folyamata, úgy vettem észre, nagyban függ a mentális állapotomtól. Nagyon nehéz olyankor írni, ha épp magam alatt vagyok és könnyebben megy, ha jönnek a szivárványok meg az unikornisok.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Bármi lehet inspiráló sőt, szerintem valamilyen szinten minden az, de igyekszem abban a témában köteteket olvasni, amiről éppen írni szeretnék. A tavalyi év leginspirálóbb sci-fi élményei Liu Cixin Háromtest probléma trilógiája és Adrian Tchaikovsky regényei voltak (Az idő gyermekei, A pusztulás gyermekei). Amikor valaki képes egy unásig kivesézett témát újszerűen megközelíteni, – ahogy ezek a szerzők a földönkívüliekkel való interakcióval tették – az nagyszerű érzés, és arra motivál, hogy te is letegyél valamit az asztalra.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Szerencsére van néhány ismerősöm, aki foglalkozik írással, nekik szívesen megmutatok részleteket, vagy küldöm el tesztolvasásra a kéziratot. Írástechnikai könyvek azt szokták javasolni, hogy várj addig, amíg te magad befejezettnek érzed a szöveget, de a kísértés mindig ott van, hogy megmutasd, min dolgozol. Építő jellegű kritikát amúgy ritkábban kap az ember, a „tetszik-nem tetszik” vélemények pedig legfeljebb a motivációban segítenek. 

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

A szüleim és a testvérem is nagyon büszkék rám és izgatottan várják, mi lesz a folytatás. Édesanyám pont tegnap mondta, hogy szerinte mindenképpen romantikus regényt kellene írnom.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Gyakorlásképpen írok novellákat, amiket rendszeresen meg is osztok Facebookon. Januárban pedig elindult weblapom a kasaferenc.com címen. Dolgozom egy új regényen, egyelőre inkább az anyaggyűjtés és a sztori fejlesztése zajlik, de nagyon remélem, hogy sikerül egy érett, kifinomult sztorival előrukkolni.


Köszönöm az interjút Kása Ferenc!


A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Kása Ferenc írói oldala

Napkút Kiadó

2021. július 24., szombat

Interjú Illyana Sanara írónővel "A történet, ami a legközelebb áll hozzám az Álommester és a folytatások. De karakterként, aki a legközelebb áll a szívemhez, az Jung Bak-ha, a SU-KI című párosan írt LMBTQ tetralógia általam alkotott karaktere."

Most egy olyan írónővel volt szerencsém beszélgetni, akinek nemcsak az írásmódja színes és változatos, de még a hobbija is, mert amellett, hogy ír, könyves tárgyakat is készít, pl.: könyves nyakláncokat, könyvjelzőket, féldrágakövekből készült ékszereket és sok egyéb mást is. Ez az illető nem más, mint Illyana Sanara, aki a könyveivel nem csak fantasy világokba repít el, hanem LMBTQ+ kérdéseket is feszeget, illetve a távol-keleti kultúrákba is betekintést enged. Köszönöm, hogy beszélgetett velem.


Moncsi:
 Honnan jött az ötlet, hogy írni kezdj? Mi volt az a fordulópont az életedben, ami ide vezetett?

Illyana: A dolog eléggé régre nyúlik vissza. 1988-ban elvesztettem édesapámat. Nem igazán tudtam felfogni és elfogadni gyerekfejjel, így az írásban találtam meg azt a lehetőséget, amivel kimesélhettem magamból.

Moncsi:
 Hogyan jött az érdeklődésed a Távol-Kelet iránt? Mi az, ami megfogott benne?

Illyana: 1982-83 magasságában már hangalámondásos nindzsás és szamurájos filmeken szocializálódtam. Az első igazi és élénk élmény valamikor 83' nyarán volt, Bruce Lee Nagyfőnökét vetítették le a szüleim munkahelyén és emlékszem, hogy édesapám az étkezőben felállított biliárdasztalra ültetett, onnan nézhettem „biztonságosnak” vélt távolságból. De az elővigyázatosság nem volt elég. Beszippantottak a „csíkszeműek”.

Moncsi:
 A történeteidben szerepelnek egy-egy mondán alapuló elemek is, ezek mennyire hasonlítanak a valós mondákra, mennyire egyeznek meg az eredetivel, vagy ezeket átdolgozod kicsit?

Illyana:Ha van hasonlóság, nem tudatos. Általában a történet befejezése után tudatosul bennem, hogy hoppá.

Moncsi:
 Mi miatt döntöttél úgy, hogy a történeteidbe LMBTQ+ elemeket vigyél? Van ennek valamilyen jelentősége a Te számodra?

Illyana: Mivel már egészen kicsi gyerekként „más” voltam, mint a környezetemben élők – Ázsiamánia, olvasásmánia (5 évesen a Népszabadságból és a Képes Újságból tanultam meg olvasni) és hát barátaim sem voltak – mindenkit megértek és együtt tudok vele érezni, aki nem hasonlít a nagy átlaghoz. Az LMBTQ-val 24 évesen ismerkedtem meg – bár akkor nálunk még nem igazán volt elterjedve ez a név – a babám elvesztése és egy csúnya szakítás után. Mint említettem, nem igazán voltam barátkozós típus, azonban ebben a közösségben találtam rá olyan emberekre, akik megértettek. Néhányukat a mai napig jó barátomnak tudhatom.

Moncsi:
Miért pont fantasy zsánerben kezdtél el írni? Hogy jött ez az ötlet?

Illyana: Apa halála után teljes egészében a mitológiák, vallások kutatása felé fordultam (11 évesen). Olvasmányaim – az iskolai kötelezőkön kívül'' nemcsak a Fable-Nemere-Leslie L. Lawrence hármasban merültek ki, hanem olyan történetek is megjelentek azok között, amik a különböző mondákra, legendákra épültek, vagy épp az akkoriban felvirágzó fantasyk voltak, mint a Hawk and Fisher sorozat, vagy a Kaland, játék, kockázat könyvek. Az 1985-ös Vörös Szonja című film volt sokáig a kedvencem, majd a 88-as Willow – szerintem nem volt olyan lány, aki nem volt szerelmes Madmartiganbe - és mivel túlságosan élénk volt a fantáziám, nem igazán volt más választásom, és varázslat, valamint sárkánymániásként a misztikumba ásni magam. 1992-ben kezdtem el megalkotni Ryon világát, ami 96-ig finomodott – mitológiával, térképpel, történelemmel. Akkor kezdtem el írni a Fekete köpeny és ezüst rózsa című klasszikus fantasymat. Ami az évek folyamán kinőtte magát egy nagyobb, monumentálisabb dologgá és talán sosem lesz vége.

Moncsi:
A karaktereidet valós személyekről formázod, vagy mind kitalált alakok?

Illyana: Is-is. Nem tagadom, vannak karaktereim, akik abszolút önálló életre kelnek néhány oldal után, annak ellenére, hogy mondhatni kockadobással kerülnek megalkotásra. De vannak olyan karaktereim is, akiket létező személyekről mintáztam.

Moncsi:
Milyen érzés egy olyan világot megteremteni, és olyan karaktereket megalkotni, amelyek és akik nem léteznek a való világban?

Illyana: Egy szóval: a legjobb. Miközben a való életben nagyon sok dologgal szembesülünk, amik csak a pusztítást hozzák magukkal, egy világ teremtésében, a karakterek megalkotásában a legjobb érzés maga a Teremtés.

Moncsi:
Van olyan regényed, ami nagyon a szívedhez nőtt, vagy olyan karakter, akit nem tudsz elengedni? Ha igen, akkor melyik regényed, vagy karaktered az? Miért az/ő áll a szívedhez a legközelebb?

Illyana: A történet, ami a legközelebb áll hozzám az Álommester és a folytatások. De karakterként, aki a legközelebb áll a szívemhez, az Jung Bak-ha, a SU-KI című párosan írt LMBTQ tetralógia általam alkotott karaktere. Ő a kedvenc „kölyköm” az első pillanattól kezdve. Nemcsak a történet fantasy- és misztikummentessége miatt, hanem a kihívás miatt, amit Bak-ha karaktere jelent. Akit azonban a legnehezebb elengedni, az egy páros a Napkirály lánya című klasszikus fantasymból. Fiana és Marshall kettőse és az ő kapcsolatuk annyi fájdalmat rejt, hogy képtelenség nyugodtan elengedni a kezüket.

Moncsi:
Milyen könyvön dolgozol most?

Illyana: Nehéz kérdés. Az Álommester folytatása, vagyis már a harmadik- Tükörhatás - és negyedik – Csillaggyermek- rész. A Vadmacskák trilógia második kötete, a Háború démona – ami szintén egy fájdalmasabb élmény, mivel az egyik karaktert „megszemélyesítő” múzsa tavaly váratlanul meghalt. A Tündérvér című ír mitológiára és csipetnyi World of Darknessre épülő urban fantasy is terítéken van. A Stigma című teológiai témákat feszegető dark fantasy novella-ciklus is készül, ami 10 évvel napjaink után játszódik. Folyamatban van az Árnyjáték című gaslamp fantasy is Trillyan Avaellel közösen. Illetve belekezdtem egy misztikus young adult történetbe, ami Ausztráliába visz el. Persze van pár pihenő pályán várakozó történet is, mint a Boszorkányok ivadéka, ami magyar vizekre visz, a Lámpás és Holdfény egy saját világra épülő romantikus low fantasy, a Calypso barlangja egy romantikus-krimi-vígjáték Máltáról és az egy Könnycseppnyi napfény című fantasy, ami az afrikai-leginkább a yoruba – törzsi hitvilágot veszi alapul csipetnyi óegyiptomi vonatkozással. Természetesen vannak még kollaborációk, amik folyamatban vannak, mint a SU-KI Ohayo Nikkivel, vagy egy science fiction, amit világteremtő barátommal – közösen alkottunk már pár rpg-t-, Aqil-lal készítünk Hajnaltörő címmel. Illetve Anne Priesttel egy epic fantasy sorozaton dolgozunk, meg egy külön projekten, a Megszállott bukásán, ami egy történelmi vonatkozású dark fantasy.


Moncsi: 
Ha jól értesült vagyok, vannak olyan művek, amit többen írtatok. Milyen volt több íróval is együtt dolgozni? Merült fel írás/munka közben valamilyen gondotok/problémátok? Hogy vettétek az akadályokat?

Illyana: Alapjában véve az egyik legjobb dolog a kollaborációkban, főleg, ha napi szinten „együtt mozog” a két fél, hogy látjuk egymás és a saját magunk hibáit is. Sokkal gyorsabban és gördülékenyebben halad az írás, mert ott vagyunk a másiknak, hogy segítsünk, ha megakad. Persze, vannak helyzetek, amiket nehezebb megoldani, leginkább, ha egy harmadik fél is bekerül, aki az élő fába is beleköt. De idővel ezeket a nehézségeket is le lehet küzdeni egy süti és kávé társaságában.

Moncsi:
Mit szólnak az olvasóid ahhoz, hogy több zsánert gyúrsz össze a történeteidbe?

Illyana: Nem tudom. Nem igazán osztják meg velem az ilyen gondolataikat. Szerintem nincs vele bajuk. Akinek van mondjuk az LMBTQ vonallal, az úgy is átugorja azokat a részeket, és persze van más, ami miatt kedvelheti a történetet.

Moncsi:
Milyen visszajelzéseket kaptál azzal kapcsolatban, hogy az LMBTQ+ zsáner is megtalálható a regényeidben?

Illyana: Igazából még nagyon régen kaptam/kaptunk negatív véleményt a SU-KI-ról, mert az olvasó szerint sok volt a történetben ez a vonal. Bár a mai napig nem értem az ellenérzését, hisz, amikor elkezdte olvasni, tudta mire vállalkozik.

Moncsi:
Térjünk át kicsit a hobbidra is. Honnan jött az ötlet, hogy könyves szuveníreket és ékszereket készíts?

Illyana: Ékszereket több, mint 15 éve kezdtem el készíteni, eleinte csak magamnak, a barátaimnak és a családtagjaimnak, így akkoriban csak hobbi volt. Majd szülővárosom kézműves, hagyományőrző csapatához csatlakozva, már kicsit másabb jelleget kezdett el ölteni, végül már nemcsak hobbi lett. Újabb és újabb technikákat, alapanyagokat kezdtem el felfedezni végül az üveglencsés alapok megismerésével együtt jött a könyves szuvenírek ötlete. Jelenleg főállásban készítem az ékszereket.

Itt azért kitérnék a valódi hobbimra. Mostanság kezdtem el újra festeni és rajzolni. És itt is igyekszem új technikákat megtanulni, mint az olajpasztell használata farost lapra.

Moncsi:
Milyen féldrágakövekből készítesz szívesen ékszereket és milyeneket? Mennyire időigényes egy-egy ilyen alkotás elkészítése?

Illyana: Teljesen változó az ásványok jellege, jelentése, formája. Személyre szabottan készítem az ásvány ékszereket, vagy épp egyes mitológiákat, kultúrákat alapul véve alkotok meg bonyolultabb formákat. Nemcsak ásványokkal és üveglencsés alapokkal dolgozom, hanem üveggyöngyökkel, kabosonokkal is. Az alkotás lehet tíz perces is, de van olyan nyakláncom is, amiben több mint 15 munkaóra van. A leghosszabb ideig egy peyote technikával fűzött, 5 centi széles karkötő elkészítése tartott: ebben több mint 50 óra munkám volt. Egy egyszerűbb 4 centi széles gyöngygallér megfűzése 3 órás. Szóval, elég változó.

Moncsi:
Mik a terveid a jövőre nézve?

Illyana: Elég nehéz kérdés. Nem könnyű válaszolni, hogy ne legyen sablonos, de idei terveim közt szerepel befejezni négy könyvet. Egészségesnek lenni – vagy legalábbis egészségesebbnek lenni. Boldognak és a világ szépségeire gyermekien mosolygósnak lenni.

Élni.

Moncsi: Nagyon szépen köszönöm az írónőnek, hogy beszélgetett velem, és hogy betekintést engedett az ő világában. Élveztem ezt a beszélgetést, megtisztelő volt a számomra.

Illyana Sanara hivatalos oldala
Newline kiadó

2021. július 23., péntek

Fantasy világok a magyar irodalomban Sütő Fannival készült interjú ("Játszani szeretek igazán, és a fantasyban rengeteg lehetőségem nyílik erre.")

A Fantasy világok a magyar irodalomban interjúsorozatom keretein belül most Sütő Fannival kérdezem az írásról és a világteremtésről.


Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést és beszélgetsz velem erről az érdekes témáról.

Miért pont a fantasy zsánerben kezdtél el írni? Mit szeretsz benne?

Igazából elég sok zsánerben írok – bár mind a spekulatív irodalom kategóriájába esik. Kedvenceim az urban fantasy, a mágikus realizmus és minden más, ahol a valóság és képzelet határa összemosódik. Szeretem a saját világunkat alapul venni, és belecsempészni a varázslatot. Játszani szeretek igazán, és a fantasyban rengeteg lehetőségem nyílik erre.

Amikor eszedbe jut egy ötlet, hogyan alkotod meg a világot?

Általában egy Pinterest boarddal kezdem, mert legtöbbször hangulatok, képek jelennek meg előttem, aztán hamarosan követi egy Spotify-lejátszási lista is. Sok történeten dolgozom egyszerre, így általában hagyom, hogy szép lassan, természetesen növekedjenek a dolgok az elmém egyik zugában. Aztán amikor ténylegesen elkezdek írni, szinte maguktól jönnek a dolgok.

Mennyi ideig tart kiépítened a világodat és ez mitől függ?

Hm, még sosem mértem ezt így le, de ahogy az előző kérdésnél is említettem, nálam lassan, organikusan növekednek a világok, mint a növények. Nem töltök külön időt a világ kidolgozásán, mert az szerves része a történetnek, amit nem tudok tőle elválasztani.

Szoktál ihletet meríteni? Ha igen, honnan?

Engem az égadta világon minden megihlet. Neil Gaiman mondott olyasmit egyszer, hogy az író fejében minden megy a komposztra, aztán ott összerottyan valamivé. Én is csak bedobálom a dolgokat (az életem eseményeit, gondolatokat, érdekes beszélgetéseket, stb.) aztán várom, hogy kifőjön a sztori.

Mit érzel a legnehezebbnek és mit a legkönnyebbnek a fantasy írásban?

Legnehezebbnek azt érzem, hogy sokan még mindig nem veszik komolyan a fantasyt (főleg itthon), na meg a női írókat sem. Ezekkel az előítéletekkel feleslegesen fárasztó küzdeni.

A legkönnyebb az ötletek kitalálása. Tényleg mindenről eszembe jut valami, már csak annyi idő meg agy és kéz kéne, hogy ezeket mind le tudjam írni.

Szerinted lehet a mai világban újat alkotni, amire még senki sem gondolt, vagy az író egyedi látásmódja teszi az adott művet különlegessé?

Szerintem az „újdonság” túlértékelt. Ha belegondolunk, már a nagy görög tragédiák is klasszikus mítoszok remixei voltak, Shakespeare darabjairól nem is beszélve… Régi elemekkel valami frisset alkotni viszont abszolút nem lehetetlen, én erre törekszem. Mindig lenyűgöz, hogy milyen sokféle ember van, milyen sokféleképp látjuk a világot, és szeretem, amikor ezt a történetekben is viszont látom az író egyedi gondolkodásának köszönhetően.

Számodra milyen az igazán jó fantasy?

Szeretem az eredeti ötleteket, és az okos megoldásokat, legyen az egy csavaros cselekmény vagy kis utalások, kikacsintások. Az is fontos, hogy érdekeljenek a karakterek. Ha valamiért elvesztik a támogatásomat vagy felidegesítenek, akkor kb. ellendrukkerükké válok, azt pedig senki sem szeretné.

Mit gondolsz a magyar fantasy irodalomról? Külföldi írók meglehetősen komoly műveket tesznek le az asztalra. Szerinted a magyar írók is képesek erre, vagy még messze járunk tőlük?

Témákban és változatosságban még lehetnek elmaradásaink a külföldi írókhoz képest, de azt gondolom, a magyar fantasztikum évről évre egyre erősödik. Már vannak kifejezetten spekulatív irodalomra irányuló nívós pályázatok és én fényesnek látom a jövőt.

Nagyon szeretem például Moskát Anita írásait, nekem ő abszolút példakép. Illetve örök hálával tartozom Tallódi Julinak, aki megismertette velem az urban fantasy műfaját.

2021. július 19., hétfő

S. A. Locryn: Edinburgh kék fényei "Ebből a történetből sokan tanulhatnánk, mert olyan üzenetek vannak elrejtve benne, mint saját magunk megismerése és elfogadása. Hogy nem számíthatunk másokra sokszor, csak saját magunkra. "

Szeretném megkérni minden 18 év alatti kedves olvasónkat, hogy az alábbi cikket csak szülői engedéllyel olvassa el.

Most egy olyan megtiszteltetés ért engem, hogy egyik szerkesztőtársam S. A. Locryn legújabb könyvét olvashattam el, amely az Edinburgh kék fényei címet kapta. Ez a regény Lmbtq+ zsánerben íródott. Köszönöm a lehetőséget a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak és S. A. Locrynnak, hogy megírhatom e különleges történetről a véleményemet a magazin számára.

S. A. Locryn:
Edinburgh kék fényei

Tartalom:

Pokolian ​indul a nap, Davist ultimátum elé állítják. Már az ötödik mentőtisztet akarják a nyakába sózni. Neki, a veterán, Afganisztánt megjárt orvosnak! Méghogy ő kiállhatatlan?! Csak annyit akar, hogy mindenki hagyja békén.

Dennis sem vágyik ennél többre, mégis társak lesznek. Amikor beosztják Davis mellé, megfogadja, hogy nem hagyja magát még egyszer megfutamítani, hiszen eleget tűrt egész eddigi életében.

Rázósan indulnak a közös napok. Dennisnek nem csak a melóba kell visszaszoknia, de társa értelmezhetetlen viselkedését is kezelnie kell.

Sokáig azt hiszik, hogy ennél rosszabb nem is történhetett volna velük, de a végeláthatatlan műszakok és riasztások alatt egyre jobban megismerik egymást, rájönnek mi volt az, ami eddig hiányzott az életükből. Hogy ezt megtalálják, nem pusztán a környezetükkel, hanem saját érzéseikkel is meg kell küzdeniük.

Sejtelmük sincs, hogy eddigi megpróbáltatásaik pusztán bemelegítésül szolgáltak ahhoz, ami rájuk vár. Vajon képesek lesznek közös nevezőre jutni, vagy elkerülhetetlen, hogy Davis elveszítse a munkáját?

Véleményem:
5/5

Most egy olyan történetről van szerencsém nektek véleményt írni, amelyet személy szerint alig vártam, hogy már megjelenjen. Az alaptörténetet az írónő már régebben megírta úgy mint egy novellát. A novella címe Egy nap volt. Ez alakult át, egy nem mindennapi könyvvé. Az eredeti történet két mentősről szól, akiknek meg kell ismerniük saját magukat és egymást is. De ez egyiküknek sem megy könnyen.

Dennis egy transznemű férfi, akit a családja kitagadott csak azért mert más, mint ők. Egyedül Marah nagymamájával tartja a kapcsolatot. Ő áll mellette a távolból, de így is mindenen egyedül kellett keresztül mennie. Egyedül csinálta végig azt, amit elhatározott.

Davis egy Afganisztánból hazatért katona orvos, akinek nem volt könnyű sorsa kint. Nem csak azért mert sok szörnyűséget látott, hanem azért is, mert fogságba került, és utána nem találta önmagát.

Ezért örült annak, hogy lehetősége nyílt otthon elhelyezkednie, mint mentős.

A történet Skócia fővárosában Edinburgh-ban játszódik. A két főszereplő Davis Norfolk és Dennis Haugthlington. Két olyan ember, akinek meg kell ismerniük saját magukat is egymáson kívül.

Ebből a történetből sokan tanulhatnánk, mert olyan üzenetek vannak elrejtve benne, mint saját magunk megismerése és elfogadása. Hogy nem számíthatunk másokra sokszor, csak saját magunkra. Dennis élete is ilyen. Sajnáltam szegényt. Megmondom őszintén, ha volt a történetben olyan szereplő, akit többféleképpen ki tudtam volna végezni, akkor az Dennis apja, Richard Haugthlington. Nem tudom elképzelni azt, hogy eldobom a gyermekemet csak azért, mert más. Bevallom ezért is nagyon szimpatizáltam Dennisszel, meg talán épp azért, mert nagyon sok közös vonást fedeztem fel vele olvasás közben. Benne egy erős embert ismerhet meg az olvasó. Egyrészt, mert az egész átalakulását egyedül, segítség nélkül csinálta végig. Attól függetlenül, hogy a nagyanyja titokban támogatta. Egyedül volt, amikor fájdalmai voltak. Nem csodálkozom azon, hogy bizalmatlan és tüskés lett.

Davis egész más családban nőtt fel. Igaz, az ő szülei is vallásosak, mint Dennisé, de mégis elfogadóbbak. Az édesapja presbiteriánus lelkész, ahogy az öccse, Thomas is. Davis a középső gyermek a családban. Kettő nővére és kettő öccse van. De ő mindig is érezte azt, hogy más, mint a családja többi tagja. Sokáig a szexuális irányultságával sem volt tisztában. Próbálkozott ugyan nőknél és férfiaknál is. De még így is sokszor azt gondolta magáról, hogy aszexuális.

Ezt az elméletet akkor kezdi megcáfolni, amikor érzelmeket kezd táplálni kollégája, Dennis iránt.

Eleinte nem jönnek ki túl jól. Sokszor bunkó módon viselkednek egymással. De ez náluk egyféle védekezési mechanizmus is.

De hogy ne mondjak túl sokat a történetről és ne legyen túl spoileres, ezért megpróbálom összeszedni most nektek azokat, hogy mik azok, amik tetszettek, és mik azok, amik nem.

Ami tetszett a történetben:

Az, ahogy a két férfi az elejétől szívta egymás vérét. Bár ez egy védekező mechanizmus a részükről, mégis lehetett érezni közöttük a távolságtartást, az óvatosságot és a tiszteletet. Ha az egyik kicsit messzire is ment a másikkal szemben, elnézést kért, vagy visszavett a modorából. Tetszettek a zsörtölődések. De lehetett látni a kapcsolatukon azt, hogy egymásért bármit képesek lennének megtenni. Irigyeltem Davis és Adrian kapcsolatát. Lehetett látni azt, hogy már nagyon régóta barátok, és nemcsak a katonaságban ismerkedtek meg. Szinte minden fontos életeseményen egymás mellett álltak. Adrian úgy védi Davist, mint egy igazi anyamedve a bocsát. Ő az egyetlen személy Dennisen kívül, aki helyre tudja tenni Davist. Tetszett a kapcsolat Dennis és Nat között is. Nem csak kollégák lettek, hanem szinte testvérek. Nat fiatalabb ugyan Dennisnél, de úgy áll mellette, mint egy bástya. Mindig számíthat rá. Igaz, bepróbálkozott Dennisnél, és nem esett neki jól az elutasítás. De ez nem tántorította el őt attól, hogy barátok legyenek. Davist, a mogorva medvét is könnyen megszerette. Davis vele tudott a legkönnyebben együtt működni Dennisen kívül. Tetszett az, hogy a szereplők emberi alakot öltenek. Nem azok a macsók, ki vagyok én szereplők, nem kérkednek azzal, hogy itt vagy ott jártam, ezen vagy azon mentem keresztül. Tetszett a leírás, amellyel az írónő leírta Davis álmait és félelmeit. Azt amit át kellett élnie. Bár ezt nagyon nehéz volt olvasni. A történetben tetszett még az, hogy nem hirtelen bontakozott ki a kapcsolat Dennis és Davis közt, hanem lassan és fokozatosan. Közben voltak pillanatok, amikor mind a kettőt meg tudtam volna valami miatt fojtani, vagy fejbe verni gumikalapáccsal, hogy térjenek már észhez.

Ami még tetszett, az Toby fejlődése és átalakulása. De a kedvencem akkor is Davis megnyilvánulásai Dennis felé. Megmutatta, hogy egy mogorva medve, aki néha lópokróc, mégis tud őszintén, tiszta szívvel és lélekkel szeretni. És nem fél kimutatni.

Mi az, ami nem tetszett a történetben:

Első és legfontosabb, amit meg kell említenem, az Dennis családja. Már akkor sem voltak szimpatikusak, amikor mesélt róluk, de amikor megjelentek a történetben, és jobban beleláttam a fejükbe, egyszerűen ingereltek. Nem csak Davis, én is büszke vagyok Dennisre a döntései miatt.

Mi az, ami nekem hiányzott a történetből:

Szívesen olvastam volna arról bővebben, hogy Davis hogyan ismerkedett meg Jamie-vel és hol. Szívesen olvastam volna még arról is, hogyan reagáltak Davis szülei Dennisre és arra, hogy együtt élnek. Megismertem volna őket közelebbről. Szívesen olvastam volna arról, hogy Davis hogyan viselkedik Adrian és a családja körében. Szívesen olvastam volna Dennis kicsit részletesebb átalakulásáról. Remélem a következő részben kapok válaszokat a kérdéseimre.

Kérdések:

Mit érzett Dennis, amikor rájött ki is ő valójában? Hogy álltak Davis szülei a kapcsolatukhoz? Miért ennyire elutasító Dennis apja? Mi történt valójában Davissel Afganisztánban? Toby miért kötekedett ennyire a csodacsapattal?

ha, sok kérdésem van még, ezek közül akadnak olyanok, amikre kaptam választ, és olyan is, amire nem. De ha mindet feltenném, reggelig itt ülhetnénk.

Még egyszer szeretném megköszönni a bizalmat A. S. Locryn írónőnek és a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak, hogy elolvashattam és véleményezhettem Davis és Dennis történetét. Az Edinburgh kék fényei c. könyv nagyon a szívemhez nőtt. Nem akartam befejezni az olvasását, de sajnos elfogytak a lapok. Aki elolvassa a fiúk történetét, sokáig fog még rájuk gondolni. Én nagy szeretettel várom a folytatást. És üzenem az írónőnek, hogy siessen velük. De a viccet félretéve, mindenkinek ajánlom e történetet, aki nyitott valami újra, valami másra. Elfogadónak kell lennünk. E regény igazából arról szól, hogy elfogadjuk és megismerjük magunkat, úgy ahogy azt Dennis és Davis is tették. Hosszú út, göröngyös, de nem lehetetlen. Ez a történet a szívemet melengette át.