Chris Land: Lélekvesztő 1.

Egy izgalmas kalandregényt olvastam Lélekvesztő 1. címmel. Köszönöm az írónőnek, Chris Landnek, hogy lehetővé tette, hogy elolvassam a művét, valamint a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak, hogy közölhetem a véleményemet róla. 

Fülszöveg 

Christina ​Webster állást keres, egy cselnek köszönhetően talál is. Feladata: mivel a kairói bazárban ókori régiségek kerülnek elő, fel kell derítenie egy Hatsepszut álarc, és egy ősi papirusztekercs útját a helyi összekötő, az archeológus Raman segítségével.

Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, hiszen mások is érdeklődnek a papirusz hollétéről, főként egy műgyűjtő emír, aki ravasz játékot űz egy-egy elismerésre méltó darabért, továbbá két mindenre elszánt alak, valamint egy görög archeológus nő is részt vesz a kutatásban, de Webster megpróbálja áthúzni mindannyiuk számításait.

Hova tűnt Raman elődje, és a pap? Vajon mire kellenek a gyerekek a galádoknak?

A jelek a Sínai-félszigeten lévő ősi bányába vezetnek, a Lélekvesztőt azonban az ókori papok telerakták veszélyes és fondorlatos csapdákkal, melyekkel mindannyiuknak meg kell küzdeniük, akár az életük árán is.

Millió egy titok és megfejtésre váró talány, ami a ködös múlt homályába vész…

Rejtélyes halálesetek, mérgek, legenda, misztika, ármány és érzelmek, egy kis ókori történelemmel megfűszerezve, no és a humor se maradhat el a Lélekvesztő című fordulatokban gazdag kalandregényből.

 Vélemény

4/5

Mindvégig nagyon kettős érzéseim voltak ezzel a regénnyel kapcsolatban. Először is nagyon tetszett a témaválasztás; a misztikus Egyiptom sok olvasónak felkelti a kíváncsiságát. Volt benne minden, amire egy ehhez hasonló regénytől számítani lehetett; kaland, misztikum, romantika, kincsek. Ilyen szempontból teljesítette is az elvárásaimat. Ami nekem furcsa volt, hogy nem voltak fejezetek, így kicsit ömlesztettnek éreztem a jeleneteket. Sokszor nem is tudtam, hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik. A szerző nagyon egyedi stílusban ír, amit nem volt könnyű megszokni, de azt hiszem, a regény második felére sikerült, és bátran mondhatom, hogy meg is kedveltem. És hogy miben áll ez a stílus? Szerintem abból, hogy az olyan kissé archaikusnak számító kifejezések, mint a fertályóra, vagy találtat keveredtek a lezserebb kifejezésekkel, pl. bemószerol, kulipintyó, odasöpörtem (=odamentem), elpatkol, fölkupálódik, csücsi (=csücsök) stb. Ezek mellett még jó adag neologizmust is találtam, mint eldödörög, zsezsegj stb. Mindez a párbeszédekben is kiütközött, így nemcsak egyetlen szereplőre, vagyis Christina Websterre jellemző, hanem más szereplőkre is. Mivel ez az egyedi stílus határozta meg a regényt, s emiatt a legtöbb karakter így szólalt meg, nem éreztem, hogy azoknak lett volna külön beszédstílusuk.

            A karakterekkel kapcsolatban is kettős érzéseim vannak. Nem tudtam megkedvelni a főszereplőt, a minden lében kanál Webstert, aki „mindenhez is ért”, mindig feltalálja magát, a jég hátán is megél. Persze ezek hasznos tulajdonságok, főként Egyiptomban, de nem egy ponton idegesített a tudálékossága, és hogy minden helyzetből győztesen, vagy legalábbis élve és sértetlenül keveredik ki.

            Raman volt számomra talán a legszimpatikusabb karakter, mivel, ha megfontoltnak nem is mondanám, de mindenképpen nyugodtnak és kevésbé szószátyárnak igen. Bár az tény, hogy nincs ember, aki annyi mindent kibírna, mint ő; összeverték, megmérgezték, kobra is megmarta, és még mindig él és lélegzik.

            A toxikológus Lahoud Raman teljes ellentéte szerintem; szeret beszélni, nem is keveset, persze Websterhez hasonló stílusban. Raman jó barátja, akire lehet számítani. Emellett még megjelennek más karakterek is, mint az emír, Omar és Samír, Leila, a görög nő, a gyerekek stb. Sokuk újra és újra felbukkan, keresztbe tesz Websteréknek, vagy pont fordítva, és eltűnnek. Sok szereplőnek többfajta neve volt, így időbe telt, amire azonosítottam, hogy pl. a bronzember = archeológus = régész = akhi = Raman. Bár az lehetséges, hogy az arab világban ez így működik, egyetlen embert ennyiféle névvel illetnek, és ez így hiteles, mindenesetre szerintem nem túlzottan olvasóbarát.

Az biztos, hogy az írónő kitűnően ismeri Egyiptomot, az arab kultúrát, még a nyelvet is. Engem legalábbis maximálisan meggyőzött. Ahogy az is biztos, hogy sok háttérmunka áll mögötte, ami miatt maga a történet is meggyőző. A sztori vezetésével kapcsolatban úgy éreztem, hogy az eleje nagyon jó. A nő, aki véletlenül keveredik el a misztikus Egyiptomba, hogy ókori kincset keressen, kecsegtető, izgalmas. Tetszett, ahogyan mindig csöbörből vödörbe került. Valahol aztán ott vesztettem el a fonalat, amikor megmérgezték őt, de aztán hirtelen jól lett. A közepe nekem kicsit kusza volt, majd a végére újra kitisztult a kép, amikor összeértek a szálak. Aztán egyszer csak hirtelen vége lett, én pedig kétszer is megnéztem, hogy nem folytatódnak-e valahol a lapok.

            Összegezve, a Lélekvesztő első része egy Egyiptomban játszódó kalandregény, mely tele van ezen műfaj jellemzőivel. Van benne bőven áskálódás, izgalom, misztikum, szerelem, viszont valahol a regény közepénél túlságosan kuszává válik. Egyik pillanatban egy szorult helyzetben, jelenetben voltam, a másikban meg már gyerekekkel ültem biztonságban egy szobában. Az is furcsa volt, hogy az E/1-es elbeszélést időközönként E/3-as elbeszélés váltja fel. Ez a jellemző is zavarossá tette számomra a cselekményt. Az viszont biztos, hogy az írónő kiválóan ismeri ezt a kultúrát, sok és alapos kutatómunka áll a regény hátterében. A jellegzetes írói stílusát is megkedveltem a könyv végére. Köszönöm, hogy elolvashattam. 

Chris Land írói oldala

Lélekvesztő 1.