Egy izgalmas
kalandregényt olvastam Lélekvesztő 1. címmel. Köszönöm az írónőnek, Chris
Landnek, hogy lehetővé
tette, hogy elolvassam a művét, valamint a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak,
hogy közölhetem a véleményemet róla.
Fülszöveg
Christina Webster állást keres, egy cselnek köszönhetően talál is. Feladata: mivel a
kairói bazárban ókori régiségek kerülnek elő, fel kell derítenie egy Hatsepszut
álarc, és egy ősi papirusztekercs útját a helyi összekötő, az archeológus Raman
segítségével.
Természetesen
ez nem megy zökkenőmentesen, hiszen mások is érdeklődnek a papirusz hollétéről,
főként egy műgyűjtő emír, aki ravasz játékot űz egy-egy elismerésre méltó
darabért, továbbá két mindenre elszánt alak, valamint egy görög archeológus nő
is részt vesz a kutatásban, de Webster megpróbálja áthúzni mindannyiuk
számításait.
Hova tűnt
Raman elődje, és a pap? Vajon mire kellenek a gyerekek a galádoknak?
A jelek a
Sínai-félszigeten lévő ősi bányába vezetnek, a Lélekvesztőt azonban az ókori
papok telerakták veszélyes és fondorlatos csapdákkal, melyekkel mindannyiuknak
meg kell küzdeniük, akár az életük árán is.
Millió egy
titok és megfejtésre váró talány, ami a ködös múlt homályába vész…
Rejtélyes
halálesetek, mérgek, legenda, misztika, ármány és érzelmek, egy kis ókori
történelemmel megfűszerezve, no és a humor se maradhat el a Lélekvesztő című
fordulatokban gazdag kalandregényből.
Vélemény
4/5
Mindvégig nagyon kettős érzéseim voltak ezzel a regénnyel kapcsolatban. Először is nagyon tetszett a témaválasztás; a misztikus Egyiptom sok olvasónak felkelti a kíváncsiságát. Volt benne minden, amire egy ehhez hasonló regénytől számítani lehetett; kaland, misztikum, romantika, kincsek. Ilyen szempontból teljesítette is az elvárásaimat. Ami nekem furcsa volt, hogy nem voltak fejezetek, így kicsit ömlesztettnek éreztem a jeleneteket. Sokszor nem is tudtam, hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik. A szerző nagyon egyedi stílusban ír, amit nem volt könnyű megszokni, de azt hiszem, a regény második felére sikerült, és bátran mondhatom, hogy meg is kedveltem. És hogy miben áll ez a stílus? Szerintem abból, hogy az olyan kissé archaikusnak számító kifejezések, mint a fertályóra, vagy találtat keveredtek a lezserebb kifejezésekkel, pl. bemószerol, kulipintyó, odasöpörtem (=odamentem), elpatkol, fölkupálódik, csücsi (=csücsök) stb. Ezek mellett még jó adag neologizmust is találtam, mint eldödörög, zsezsegj stb. Mindez a párbeszédekben is kiütközött, így nemcsak egyetlen szereplőre, vagyis Christina Websterre jellemző, hanem más szereplőkre is. Mivel ez az egyedi stílus határozta meg a regényt, s emiatt a legtöbb karakter így szólalt meg, nem éreztem, hogy azoknak lett volna külön beszédstílusuk.
A karakterekkel kapcsolatban is
kettős érzéseim vannak. Nem tudtam megkedvelni a főszereplőt, a minden lében
kanál Webstert, aki „mindenhez is ért”, mindig feltalálja magát, a jég hátán is
megél. Persze ezek hasznos tulajdonságok, főként Egyiptomban, de nem egy ponton
idegesített a tudálékossága, és hogy minden helyzetből győztesen, vagy legalábbis
élve és sértetlenül keveredik ki.
Raman volt számomra talán a
legszimpatikusabb karakter, mivel, ha megfontoltnak nem is mondanám, de mindenképpen
nyugodtnak és kevésbé szószátyárnak igen. Bár az tény, hogy nincs ember, aki
annyi mindent kibírna, mint ő; összeverték, megmérgezték, kobra is megmarta, és
még mindig él és lélegzik.
A toxikológus Lahoud Raman teljes
ellentéte szerintem; szeret beszélni, nem is keveset,
persze Websterhez hasonló stílusban. Raman jó barátja, akire lehet számítani.
Emellett még megjelennek más karakterek is, mint az emír, Omar és Samír, Leila,
a görög nő, a gyerekek stb. Sokuk újra és újra felbukkan, keresztbe tesz
Websteréknek, vagy pont fordítva, és eltűnnek. Sok szereplőnek többfajta neve
volt, így időbe telt, amire azonosítottam, hogy pl. a bronzember = archeológus
= régész = akhi = Raman. Bár az lehetséges, hogy az arab világban ez így
működik, egyetlen embert ennyiféle névvel illetnek, és ez így hiteles,
mindenesetre szerintem nem túlzottan olvasóbarát.
Az biztos, hogy az írónő kitűnően ismeri
Egyiptomot, az arab kultúrát, még a nyelvet is. Engem legalábbis maximálisan
meggyőzött. Ahogy az is biztos, hogy sok háttérmunka áll mögötte, ami miatt
maga a történet is meggyőző. A sztori vezetésével kapcsolatban úgy éreztem,
hogy az eleje nagyon jó. A nő, aki véletlenül keveredik el a misztikus
Egyiptomba, hogy ókori kincset keressen, kecsegtető, izgalmas. Tetszett,
ahogyan mindig csöbörből vödörbe került. Valahol aztán ott vesztettem el a
fonalat, amikor megmérgezték őt, de aztán hirtelen jól lett. A közepe nekem
kicsit kusza volt, majd a végére újra kitisztult a kép, amikor összeértek a
szálak. Aztán egyszer csak hirtelen vége lett, én pedig kétszer is megnéztem,
hogy nem folytatódnak-e valahol a lapok.
Összegezve, a Lélekvesztő első része egy Egyiptomban játszódó kalandregény, mely
tele van ezen műfaj jellemzőivel. Van benne bőven áskálódás, izgalom,
misztikum, szerelem, viszont valahol a regény közepénél túlságosan kuszává
válik. Egyik pillanatban egy szorult helyzetben, jelenetben voltam, a másikban
meg már gyerekekkel ültem biztonságban egy szobában. Az is furcsa volt, hogy az
E/1-es elbeszélést időközönként E/3-as elbeszélés váltja fel. Ez a jellemző is zavarossá
tette számomra a cselekményt. Az viszont biztos, hogy az írónő kiválóan ismeri
ezt a kultúrát, sok és alapos kutatómunka áll a regény hátterében. A
jellegzetes írói stílusát is megkedveltem a könyv végére. Köszönöm, hogy
elolvashattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése