A Fantasy világok a magyar irodalomban interjúsorozatom keretein belül most Aurora P. Hillt kérdezem az írásról és a világteremtésről.
Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést és beszélgetsz velem erről az érdekes témáról.
Mit tartasz érdekesnek a fantasy zsánerben? Szerinted több kihívás van benne, mint a többi zsánerben vagy mind ugyanolyan?
Úgy gondolom, a fantasy remek kiindulópont mindenkinek, aki amatőrként írni kezd. Az emberi képzelet határtalan, ami hatalmas szabadságot biztosít az írónak egy új világkép, felfogás megalkotásához. Ahogy a fantasynak is léteznek különféle típusai (pl. high, epic, urban stb.), úgy az emberek érdeklődése is ezerféle lehet. Számomra valahogy nem volt kérdés, hogy a high, illetve az epikus fantasy lesz a kedvencem, mert itt kiélhetem magam. A szereplőim lehetnek szuperhősök, hétköznapi alakok meglepő múlttal, lehet különleges erejük vagy dimenziók között ugrálhatnak, miközben egy egész világ sorsa van a kezükben. Kissé rémisztő, hogy erről a sorsról én döntök, de mint mondtam, a fantasyban bármi lehetséges, és én imádom a váratlan fordulatokat a regényeimben.
Ez nem azt jelenti, hogy nem is szeretek másfajta könyvet olvasni, de például a horrort vagy a krimit messzire elkerülöm. Számomra nincs olyan, hogy egyik műfajban kevesebb vagy több a kihívás, elvégre mindegyikben ott van a lehetőség arra, hogy az írója jobbá váljon, és ne rekedjen meg egy szinten. Ez a fejlődés minden egyes megírt könyvvel hatványozódik, ha a szerző tényleg szereti, amit csinál.
Hogy néz ki nálad a világalkotás? Mivel kezdesz, és mit hagysz a végére?
A történetet nálam általában mindig a főszereplő határozza meg. Nélküle ugyanis nincs miről beszélni. A hamarosan kiadásra kerülő regényemben egy Gabriela nevű lány a főhős. Amikor tizenhat évesen megálmodtam őt, nem tudtam, milyen karakter lesz, milyen sorsra jut, honnan hova érkezik. Akkoriban még gimnáziumba jártam, és bevallom, ő töltötte ki a gondolataimat. Ha tesiórán voltam, akkor ő is épp ott volt. Ha közösségbe mentem, őt is odaképzeltem. Milyen barátnő lenne? Cserfes? Visszafogott? Elég sokáig tartott, mire kialakította saját magát, de sikerült minden tulajdonságát megalkotnom. Ha úgy vesszük, Gabriela már nagykorú, igazán eldöntheti, milyen ember is ő maga.
Azóta eltelt egy kis idő, egészen pontosan tizenkilenc év, tehát nem vagyok már tini. Ebből kifolyólag az alkotásmódom is átalakult. Először tehát a főszereplők, aztán a fontosabb karakterek következnek. Mindig csak egy kis körben mozgok, ami aztán egyre szélesedik. Több karakter, több helyszín, több mondanivaló. Minden megálmodott szereplő egy-egy külön élet, aminek eleje és vége van. Minden helyszín egy újabb lehetőség a kibontakozásra. Én mindent párhuzamosan találok ki. Van, hogy egy karakter már készen bukkan fel a fejemben, és rögtön tudom is, hol kap majd szerepet. Ilyenkor csak kapkodom a fejem, mert olyan, mintha egy filmet néznék, és tulajdonképpen csak írnom kell.
Mennyi ideig tart kiépítened a világodat és ez mitől függ?
Nekem úgy tűnik, a világalkotásnak soha nincs vége. Most, hogy a saját regénysorozatomat írom, be kell látnom, hogy ez bizony addig fog tartani, amíg a kézirat ki nem kerül a kezemből. Mindig van valami, amit finomítani lehet, apróságok jutnak az eszembe, amiknek helyet szorítok, esetleg kicserélek egy általános fogalmat egy kicsit érdekesebbre. A mi valós világunk is folyton átalakul, így ezen az igényen nem is csodálkozom. Amilyen kedvem van aznap, arrafelé forog a kitalált világom tengelye is.
Szoktál ihletet meríteni? Ha igen, honnan?
Szeretem a zenét. Imádom a lelket megmozdító, pulzáló, erőt sugárzó dallamokat. A Csillagos ösvényen első verziója szinte végig zenehallgatás alatt született. Vannak bizonyos dalok, amikre konkrét jeleneteket írtam meg, és ezeket addig hallgattam, amíg az utolsó betű papírra nem került. Ha megfog valami, addig foglalkozom vele, amíg kész nem lesz. Jelenleg az első köteten dolgozom, de közben már a harmadik könyv egyes jelenetei várnak leírásra. A második már készen van. Mostanában kicsit félretoltam a harmadik kötetet, mert szeretném az első könyv munkálatait befejezni, de alig várom, hogy a fejemben feltorlódott ötleteket leírhassam.
Az ihlet nincs helyhez, időhöz kötve, bármikor megtalál. Egy szó, egy hang, egy tárgy, bármi kiválthat belőlem egy új érzést, amit beleilleszthetek a történetbe. Imádom, amikor ezen agyalhatok.
Ha pedig nincs ihlet, akkor ott a brainstorming. Ilyenkor a kérdéses jelenetet mindenféle irányba elviszem, és kitalálom, melyik passzol jobban. Ezt valahogy már érzi az ember, mert a blokád után jönnek az ötletek.
Mit érzel a legnehezebbnek és mit a legkönnyebbnek a fantasy írásban?
Számomra a legnehezebb, hogy minden jó ötletet beépítenék a regénybe, ami eszembe jut. A probléma azzal van, hogy ezek az ötletek néha egymással szembe mennek, így ki kell választanom a történetnek megfelelőt. Van egy külön dokumentum a gépemen, ahova a szövegrészleteket gyűjtöm, és amiből szemezgetni tudok, ha megakadok. Ez lehet egy mondat, egy bekezdés, de akár egy fél fejezet is. In medias res, megszületik a fejemben, és akkor le kell írnom, különben örökké kísért. Gondoltam már rá, hogy a könyvek megjelenése után összeállítok egy „kimaradt jelenetek”- kiadványt, és ezt a csoportom olvasói is díjaznák, ahogy észrevettem.
A legkönnyebb a névadás. Szeretem a megjegyezhető, hangzatos neveket, legyen az egy karakteré vagy egy helyszíné, ez nekem egy csettintés alatt megvan. Új karakter? Hm. A neve legyen, mondjuk Valim. Nem tudom, hogy néz ki, nem tudom, kicsoda, de a neve megvan. Aztán a ’gombhoz varrjuk a kabátot’ címszóval kitalálom hozzá a történetét.
Szerinted lehet a mai világban újat alkotni, amire még senki sem gondolt, vagy az író egyedi látásmódja teszi az adott művet különlegessé?
Egyszer olvastam valahol, hogy a világon már minden történetet megírtak, és hogy az összes többi történet csak az előzőek változata, vagyis nem lehet teljesen újat alkotni. Ebben részben hiszek, részben nem. Új alapszínt sem tudunk kitalálni, elvégre azok már megvannak, de lehet őket keverni, és azzal egy teljesen új árnyalat jöhet létre, ami korábban még nem volt.
Valahogy a történetírás is ilyen, és ha most a fantasyról beszélünk, akkor ez sem lehet másképp. Az én regényemben például nincsenek boszorkányok, varázslók, tündérek vagy sárkányok. Van helyette egy hétköznapi főhős kérdéses múlttal és különleges jövővel maga előtt. Van benne egy istennő, aki nem is annyira elérhetetlen, vagy van benne egy hangszer, aminek a használata életekről dönthet. Vannak benne helyszínek, amikről már biztosan írtak előttem ezren, de mivel mindannyian mások vagyunk, nem ugyanonnan szemléljük a dolgokat. Egy sivatagot leírhatunk forrónak vagy száraznak, de ugyanúgy beszélhetünk róla gyönyörű, aranyló tengerként is.
Szerintem az emberek ezért szeretnek olvasni. Minden könyvnél felveszik az író saját szemüvegét, és azon keresztül szemlélik az általa leírt világot.
A fantasy remek eszköz, hogy az ember nyíltan vagy burkoltan rávilágítson bizonyos dolgokra, legyen az társadalomkritika vagy más. Te szoktál élni ezzel a lehetőséggel vagy kizárólag csak szórakoztatni szeretnél, hogy az olvasó kikapcsolódjon picit?
Is-is. Szeretem, ha a történetmondás nem túlságosan moderált, átvitt értelmű, mert abban nincs lazaság, ott egy kicsit gondolkodni kell, és ha az ember ki akar kapcsolni, nem tud majd. Az én szereplőim szókimondók. Ha van egy gyanújuk, akkor nem húzzák oldalakon, fejezeteken keresztül a feltételezéseiket, hanem kimondják, megbeszélik egymással. Ha éppen egy titokról van szó, azt lehet másképp is érzékeltetni, de szerintem erre szükség van egy történetben. Mindenesetre a teljesen nyilvánvaló dolgokat azonnal megtudja az olvasó. A fő karaktereim amúgy is rengeteget beszélnek, sokszor ez viszi előre a történést.
Van rejtett mondanivalója a regénynek, ami lépésről lépésre bomlik ki. A Csillagos ösvényen című első kötetet további három követi majd, és remélem, hogy az üzenet, ami végighúzódik az egész sorozaton, gondolkodásra készteti az olvasókat.
Mit gondolsz a magyar fantasy irodalomról? Külföldi írók meglehetősen komoly műveket tesznek le az asztalra. Szerinted a magyar írók is képesek erre, vagy még messze járunk tőlük?
Nem hinném, hogy a magyar írók kevésbé jó fantasykat írnak, ahogy nem hasonlíthatunk össze egy egész kontinenst egy picurka országgal Európa szívében. Egyszerűen mások a gyökereink, másabb a felfogásunk, a neveltetésünk, a hagyományaink, és már ezzel magyarázhatjuk, hogy a magyar szerzők inkább magyar olvasóknak írnak, akiket ismernek. Természetesen működik a módszer, hogy minél különlegesebb és másabb valami, az izgalmas, és talán ezért érezzük, hogy a külföldi nívósabb, holott ez nem feltétlenül igaz.
Úgy gondolom, hogy a legtöbb hozzánk érkező fantasy már bizonyított külföldön, és a magyar kiadók minél kevesebb veszteséggel szeretnék megúszni a könyvkiadást. Nem igazán olvasok magyar fantasyt, ami részben abból fakad, hogy édesanyaként eddig nem nagyon volt időm nyugiban leülni, és elmélyedni egy új könyvben, így inkább a megszokott, már ismert, külföldről érkezett bestsellereket olvastam újra és újra kikapcsolódásként.
Ahogy azonban egyre jobban bekerülök az írói véráramba, és nézelődöm, rá kell döbbennem, mennyi mindent hagytam ki eddig, és máris van pár regény, amit szívesen elolvasnék.
Egyben biztos vagyok: amíg az olvasók részéről igény van a fantasy műfajra, addig nekünk is lesz dolgunk. Betölthetjük az űrt a könyvpiacon, valami mást nyújthatunk az arra vágyóknak, és közben a saját fantáziánknak sem kell határt szabnunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése