2021. január 22., péntek

Interjú Tormási Vyktóriával a HazaÍrók csoport vezetőjével és a Szerethetetlen c. regény írónőjével "Sajnos még mindig hatalmas előítéletekkel indulnak a hazai írók, és legfőképpen honfitársaikkal szemben. Nagyon sokszor hallottam, vagy olvastam olyan megnyilvánulásokat, hogy valaki csak azért nem olvas el egy könyvet, mert magyar szerző írta.''

Ez az interjú máshogy alakult kicsit, mint az eddigiek. Mert most az írónőt nem csak a könyveiről, hanem a magyar szerzőkért/írókért folytatott munkájáról és a csoportjáról, a HazaÍrókról is faggattam. Köszönöm szépen Tormási Vyktória írónőnek a Magyar Szerzők Könyvei Magazin szerkesztősége nevében, hogy vállalta velem ezt a beszélgetést.


Moncsi:

Hogy jött az ötlet, hogy létrehozd a HazaÍrók csoportot? Mi inspirált?

Vyktória: Én köszönöm a felkérést. 2020 nyarán, amikor a NewLine kiadóval megindultak a tárgyalások az ügyben, hogy az én könyvem is piacra kerüljön, érthető módon bennem is kialakult egy erős tenni akarás. Hazudnék, ha azt mondanám, nem befolyásolt az a gondolat, hogy egyúttal a saját malmomra is hajtsam a vizet. Nyilván én is szeretnék részesülni a pozitív eredményekben, de nem kizárólag ez volt a célom. Amikor leadtam a kézirítom a kiadónak, volt bennem egy űr. Új történetbe nem tudtam kezdeni a hatalmas izgalom miatt, ami bennem tombolt, de képtelen voltam ölbe tett kézzel ülni és várni is. Ekkor pattant ki a fejemből a gondolat, hogy mi lenne, ha én is részt vennék abban, hogy segítsük a hazai irodalmat. A HazaÍrók nevet egy kedves barátnőm találta ki a csoportnak.

Moncsi:
Miért gondolod úgy, hogy a magyar íróknak szükségük van a segítségre?

Vyktória: Sajnos még mindig hatalmas előítéletekkel indulnak a hazai írók, és legfőképpen honfitársaikkal szemben. Nagyon sokszor hallottam, vagy olvastam olyan megnyilvánulásokat, hogy valaki csak azért nem olvas el egy könyvet, mert magyar szerző írta. Ez nagyon erős diszkrimináció, és nem is igazán értem az okát. Hazánkban nagyon sok tehetséges író van, és úgy gondolom, ha erre felhívjuk az emberek figyelmét, akkor már belátják azt is, hogy nem lehet megítélni egy könyvet csupán az író származása révén. Bízom benne, hogy egyszer eljutunk majd arra a szintre, hogy a magyar írók nem kényszerülnek külföldi, jól csengő álnév mögé, hanem büszkén vállalhatják gyönyörű magyar nevüket. Sokan úgy gondolják, hogy hazánkban nincs annyi tehetség. Pedig ez csupán optikai csalódás. Az országunk kicsi, nem a tehetséges emberek száma. Egy amerikai kontinensen sokkal jobban belevesznek a tömegben a kevésbé tehetséges emberek, mint egy ilyen kis lélekszámú országban.

Moncsi:
Mi a tapasztalatod a magyar könyvmarketing világában? Mert ugye nem csak mások könyveit, hanem a sajátodat is próbálod a piacon tartani.

Vyktória: Borzasztó nehéz dolga van annak, aki ebben a körben próbál érvényesülni. Bár még mindig van egy bizonyos réteg, aki tiszteli és szereti az irodalom világát, sajnos a technika előrehaladtával háttérbe szorult ez a tevékenység. Ironikus módon, hiszen pont ennek okán van nagyobb lehetőség a reklámra, mégsem nőtt egyenes arányosságban ez az előny az olvasni vágyó emberek számával. Nagyon kevesen olvasnak, és még annál is kevesebben adnak bizalmat a kezdő szerzőknek. Sokszor látom a kezdő írók kétségbeesett, eredménytelen próbálkozásait, akik végül elkeseredésükben feladják. Igyekszem segíteni ezeket az írókat, és megmutatni a világnak, hogy nem attól jó valaki, hogy több ezer követője van a közösségi oldalakon. Igenis bizalmat kell szavazni a frissen publikált szerzőknek, mert nem szabad elfelejteni azt, hogy mindenki elindul valahonnan. Nem szeretném, hogy a tehetség megítélése a szerencsén múljon. Mert jókora szerencse kell jelenleg ahhoz, hogy valaki befusson. De ez nem tükrözi a tartalmat. Sajnos még mindig a pénz az úr a világban, és ha valakinek nincs elegendő tőkéje a könyvének marketingelésére, az borzalmas hátrányból indul. Pedig a marketing hiánya nem egyenlő a tehetség hiányával. Szeretném, ha ezt a nézetet vissza lehetne szorítani, és a tehetséges írók megkapnák a lehetőséget.

Moncsi:

Szerinted mi a különbség a külföldi és a magyarországi szerzős csoportok közt?

Vyktória: Sajnos még mindig azt tapasztalom, hogy a magyar egy ború látó nép. Nem bízunk magunkban, nem bízunk a termékeinkben. Azért, mert kicsi nép vagyunk, azt gondoljuk mi nem érünk annyit, mint egy nagyobb kontinens, akár egy nagyobb ország. Hatalmas előnnyel indulnak azok az országok, ahol világnyelven beszélnek, hiszen ott nagyobb a terjeszkedési lehetőség. Magyar nyelven íródott kötetek sokkal nagyobb hátrányból indulnak. De úgy vélem, magyar könyveknek is eljön majd az ideje. Elsőként már az is hatalmas siker lenne, ha a magyarok büszkék lennének az íróikra, és hinnének bennük, segítenék őket. Mert ebben mindenki benne van, mindenki segíthet.


Moncsi:

Mennyire éri meg itthon írói pályára lépni? Véleményed szerint mennyire keresettek a magyar szerzők könyvei kicsiny hazánkban és a környező országokban?

Vyktória: Csak az tud ebben a világban jelenleg érvényesülni, és nem bele bolondulni, aki szenvedéllyel csinálja és szerelemből. A pénzért nem lehet. Nem lehet jelenleg megélni Magyarországon az írásból, legalábbis nagyon keveseknek adatik meg ez a páratlan lehetőség. Én viszont látom a pozitív változást. Egyre több kötet kerül ki az országhatáron túlra, lásd jelenleg egyik legnagyobb büszkeségünk, Szabó Magda. Hazánkban is döcögős a helyzet, de úgy látom, hogy egyre jobban igyekszünk. Nem mondom azt, hogy hamarosan elérjük azt a szintet, hogy a hazai írók meg tudnak élni csak az írásból, viszont bízom benne, hogy kapnak egy olyan visszajelzést, ami erőt ad nekik, és nem adják fel. Szükségünk van rájuk, és innen üzenem nekik, hogy kitartást, sokan állnak mellettetek, együtt sikerülni fog.

Moncsi:

Engedd meg kérlek, hogy feltegyek pár kérdést a könyveddel kapcsolatban is.
Mi vitt téged az írás irányába? Nem volt nagy váltás számodra a mesekönyvek után a regények világa?

Vyktória: Már több interjúban említettem, hogy az írás számomra terápia, és ezt tartom is. Rengeteg mondandóm lenne a világnak, de ezt csak írásban tudom kifejezni. A szavak számomra kimondva idegenként hatnak, az írás viszont ismerős és barátságos. Mesét csak a kislányom születése után kezdtem el írni. Mesekönyv is jelenleg csak az ő saját példánya létezik, illetve az interneten olvasható még néhány történtet. Elsőként verseket, majd később regényeket kezdtem írni, úgyhogy inkább a mese volt számomra az újdonság. De mindet szeretem. Szükségem van arra, hogy kiadjam magamból ezeket a gondolatokat különben szétrobbanok. Az pedig külön öröm számomra, hogy a gondolataimat az emberek élvezettel és megbecsüléssel olvassák. Nem győzők eléggé hálás lenni ezért.

Moncsi:

Mi inspirálta a Szerethetetlen c. regényed megszületését?

Vyktória: A Szerethetetlen tele van mély, érzelmes, melankolikus gondolatokkal. Úgy vélem, ezek azok a gondolatok, melyeket az emberek nem mernek sokszor kiadni magukból, mert bagatelnek gondolják. Azt hiszik, senkit nem érdekel, mi történik velük, hogy egyedül vannak, hogy ők nem érdemelnek boldogságot. De ha nem mondjuk ki ezeket a fájdalmakat, érzéseket, abból hatalmas lelki problémák születhetnek. A Szerethetetlen regénnyel arra próbáltam rávilágítani, hogy senkiről sem szabad lemondani, csak meg kell érteni a miérteket. Nyilván itt nem az extrém szélsőségekre gondolok. De van, hogy valakinek a zárkózottsága nem rossz modort, inkább komoly lelki problémákat takar. És ha kellő módon közelítünk felé, megnyílik előtte a világ, és képes lesz pozitív változásokra. Mindenki meg tud változni, ha van kiért.


Moncsi:

A karaktereidet valós személyekről mintáztad, vagy kitalált szereplők mind?

Vyktória: A karaktereimet nem mintázom senkiről, mégis mindenkiről. Sok embert gyúrok össze egy személlyé. Nem volt még olyan, hogy egy karaktert kifejezetten egy emberről mintáztam volna, inkább tulajdonságokat csippentek ki egy adott személyből, és így alkotom meg a történeteim szereplőit. Ezért van az, hogy sokan tudjanak azonosulni bizonyos karaktereimmel, mert elég összetettek. Sokan találnak bennük ismerős tulajdonságokat.

Moncsi:

Jelenleg dolgozol valamilyen regényen, esetleg mesekönyvön? Ha igen, mesélnél róla?

Vyktória: Jelenleg a Rólunk szólt című regényemet csinosítgatom, melyet még tíz éve, bőven a Szerethetetlen előtt írtam, csak eddig a fiók mélyén pihent. De úgy gondoltam, itt az ideje, hogy ő is napvilágot lásson. Mindig dolgozok valamin. Tele vagyok tervekkel. Nagyon sok megkezdett kézirat van a gépemen és még annál is több a fejemben. Szeretnék majd mese könyvet is kiadni, de ezt igyekszem nem elsietni. Nagy felelősségnek tartom a meseírást, de bízom benne, hogy egyszer majd én és a meséim is részesei lehetnek a következő generáció fejlődésének. Nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatalok olvassanak, és a gyerekek mesét halljanak, viszont nem mindegy az, hogy milyen mese ez. Ők még borzasztóan befolyásolhatók, sokkal jobban figyelnek az apró részletekre. Míg egy felnőtt becsuk egy könyvet és nyugtázza, hogy ez nem felel meg az ő világnézetének, addig egy gyermek agyában megragad minden. Pont ezért szeretnék még érni és fejlődni ahhoz, hogy egy mesekönyvet kiadhassak. De remélem, egyszer eljön ez az idő is. Addig is igyekszem a felnőttek számára megfelelő, elgondolkodtató, mély érzelmekkel tarkított írásokkal szolgálni.

Moncsi:

Mesélnél kicsit a mesekönyveidről is?

Vyktória: Csupán egy mesekönyv létezik, az is egyetlen egy példányban, kifejezetten a kislányom számára. Dorka mesék a címe. Az illusztrációt is családtag készítette bele, úgyhogy ez egy különleges és egyedi könyv. 2020. decemberében került bele egy mesém A mi mesénk meseíró pályázat keretein belül egy közös mesekönyvbe, melyet gyerekek illusztráltak. Egyelőre nincs a piacon mesekönyvem, de a gépemen már ebből is van néhány, talán egyszer ezek is kikerülnek a polcokra.

Moncsi:

Most egy-két kérdés erejéig visszakanyarodnék a csoportodhoz és a magyar szerzőkért végzett munkádhoz. Szerinted miért van az, hogy a külföldi könyvek felkapottabbak itthon, mint a hazaiak? És most itt tekintsünk el a marketingtől. Mert valljuk be őszintén, ez idehaza gyermekcipőben jár még. 

Vyktória: Mint korábban említettem, sajnos a magyarok valami ősi késztetéstől vezérelve elhatárolódnak a magyar termékektől, és azon belül is a hazai szórakoztatóipar alkotásaitól. Azt gondolják, azért, mert kicsi és ismeretlen ország vagyunk, ezért nálunk nem lehetnek tehetségek, és hogy innen nem lehet kitörni. Pedig ezt számtalan példa megcáfolja. Saját tapasztalatból mondom, hogy az ember környezetében élők sokszor képtelenek elfogadni azt, hogy valaki az ő ismerősei, vagy esetleg családtagjuk, barátaik között valami maradandót alkothat. Nem hisznek az emberben mindaddig, amíg világra szóló sikereket nem ér el. Holott valahol el kell kezdeni, és tudni is kell a siker kapujában, honnan indultunk. Látok pozitív változást ezügyben, de ez nem fog az egyik pillanatról a másikra megoldódni. Hosszú munka áll még előttünk, de bízom benne, hogy hamarosan a magyar irodalom is megkapja azt az elismerést, amit megérdemel.

Moncsi:

Mik a terveid a csoporttal? Milyen célokat tűztél ki a jövőben ezzel kapcsolatban? Mit szeretnél elérni vele?

Vyktória: Nem szeretek a levegőbe nagyokat mondani, ezért inkább nem is jelentek ki semmi biztosat. De annyit elárulok, hogy nem állok meg itt. Nagy terveim vannak, és őszintén bízom benne, hogy ezeket sikeresen végre is tudom hajtani. Azzal viszont, azt hiszem nem okozok hatalmas meglepetést, ha azt mondom mindenekelőtt a hazai írók segítése és támogatása a csoport célja. Mert ők nekünk írnak. Mert mi nektek írunk. Bízzunk egymásban, mert csak együtt sikerülhet.

Moncsi: Köszönöm szépen a válaszokat és a beszélgetést. Öröm volt számomra.


Tormási Vyktória szerzői oldala

Book24

NewLine

HazaÍrók csoport

Videóinterjú Sütő Fannival

Egy videóinterjú keretein belül beszélgettem Sütő Fannival a Csudapest világvége című novellákat és verseket tartalmazó művéről, a Párizs című verséről, az urban fantay és mágikus realizmus műfaji jellemzőiről, az idegennyelven való alkotásról és a blogolásról is. 


Magyar Szerzők Szigete

videóinterjúk a hazai könyves élet szereplőivel

youtube csatorna



Az írónő Facebook oldala: 

Sütő Fanni

Könyve elérhetősége

Csudapest világvége

2021. január 21., csütörtök

Tudtad-e? Petróczki Kitti

 




Petróczki Kitti, a Lujzi élete, az Ikerláng, és az Alfonz ikerlángja kötetek szerzője, valamint a Smaragd Kiadó tulajdonosa elárult magáról öt tényt, amit még nem tudtatok róla. 




1. Imádok üzletelni. Amikor kötök egy jó üzletet, eufórikus állapotba kerülök. 

2. Állandóan tanulok. Legutóbb egy grafikus tanfolyamot végeztem el, most pedig a numerológiával ismerkedek. 

3. Örök elégedetlen vagyok, főleg magammal szemben. Imádok enni, ami sajnos meg is látszik rajtam. Ez azt eredményezi, hogy hol fogyókúrázom, hol önelfogadok. 

4. Szinte minden reggel egy zenével a fejemben ébredek. Figyelmesen el szoktam olvasni a szövegét, és legtöbbször egy rejtett üzenetet találok benne. 

5. Író létemre, annyira rossz a helyesírásom, hogy elképzelhetetlen, hogy szöveggondozás nélkül jelenjenek meg az írásaim.






2021. január 20., szerda

Tudtad - e? Anne L Green

                     


Az Álomgyár egyik siker szerzője, 2015-ös év első könyves felfedezettje Magyarországon, bepillantást engedett nekünk az életébe, és abba, mit is szeret, vagy éppen nem szeret. Köszönjük Anne, hogy vállaltad, hogy mesélsz kicsit magadról. 

Első regénye A remény hajnala 2015-ben jelent meg az Álomgyár Kiadó gondozásában, mellyel a fent említett címet elnyerte. Azóta, ha jól számolom, tizenöt remek történettel és számos novellával gazdagította a hazai irodalom palettáját, emellett az Álomgyár kiadó oszlopos tagja a mai napig. Háromszor jelölték Aranykönyv díjra, emellett olvasói tábora folyamatosan növekszik. Fogadjátok szeretettel.

                              




„Líbor Erzsébet vagyok, írói álnevemen Anne L. Green. Amikor megláttam a Magyar Szerzők Könyvei Magazin tudtad-e felhívását, úgy éreztem, muszáj jelentkeznem. Mégis, amikor odakerültem, hogy osszak meg magamról valami nem éppen hétköznapit, törnöm kellett a fejem, hiszen az olvasóim előtt nincsenek titkaim.

Hosszas dilemma után az alábbiak jutottak eszembe, amit egész biztos sehol sem említettem:

1. Futni járok, de eddig nem árultam el, miért. Mondhatnám, hogy csak hobbiból, de nem lenne igaz. Vidéki lányként van egy-két „jó” szokás, ami rám ragadt. Például, hogy szeretem a szalonnát. Ha feszült vagyok ezzel párnázom ki az idegeimet. Tudjátok, mennyi kilométert kell futni ennyi kalória elégetéséhez? Nem? Nos én sem. Azért is megyek majdnem minden nap. Mindamellett remek feszültség levezetés. Időnként sajnálom, hogy nincs az agyamban beültetett diktafon, ami felvenné a gondolataimat. Érdekes alapanyag lenne egy új könyvhöz. 

2. Mindenki azt hiszi a könyveim olvasása közben, hogy a kedvenc italom a martini, vagy a bor. Van ebben igazság, de amit ezeknél is jobban szeretek, az a Hubert de Luxe. (Ha valaki tudja, hogy itthon hol lehet beszerezni, nagyon szépen kérem, írja meg nekem) 

3. Az olvasóim nagy többsége szerintem meglepődne, ha szürkében, vagy feketében látna. Mindig színes göncöket aggatok magamra, de azt nem mondtam még, miért. Hiszek a színek erejében, hiszem, hogy amit reggel magamra öltök, az fog jellemezni egész nap. A színek képesek megváltoztatni az életünket, ezért igyekszem tudatosan megválasztani ruháim, kiegészítőim színét és ugyanilyen határozottan teszem le a voksom egy-egy szín mellett is. Kedvencem a piros, a vér színe, amely felpezsdít, és életben tart, de szeretem a lilát, mert kreatívvá tesz, a napsütéses sárgát és a zöld harmóniáját. 

4. A következő, amit talán sosem említettem, hogy melyik házimunka kerget ki a világból. Magam is meglepődtem, amikor erre rádöbbentem: a ruhák kiteregetése. A következő dilemma, hogy miért. Hosszas töprengés után ezt is megfejtettem. A porszívózás remek lehetőség, hogy a fülemben hallgatott zenére hangosan üvöltözzem a szöveget, hisz a porszívó hangja elnyomja a súlyos halláskárosodást okozó hangom, a mosogatás közben remek gondolataim, ötleteim születnek, a vasalás pedig ideális időpocsékolás, így meg tudom nézni a kiszemelt filmet, sorozatot, de a teregetéssel nem tudok mit kezdeni. Azok a fránya zoknik… 

5. Egy újabb titok, amit nem verek nagy dobra, hogy szeretem az elegáns, de érzéki fehérnemű darabokat. Szerintem fontos, hogy egy nő nőnek érezze magát, és ehhez az első lépés, amit mi magunk tehetünk meg az önbizalmunkért, az a szép, de kényelmes fehérnemű. „ 








2021. január 18., hétfő

Bodnár Gyöngyi Gina ( szerk.) : Stigma

 Mindenekelőtt köszönöm a megtiszteltetést, hogy még megjelenés előtt olvashattam ezt az egyedülálló és különleges kötetet. Köszönöm az alkotóknak, akik vállalták, hogy részt vesznek benne, és köszönöm a szervezőknek, akik ilyen remek ötlettel álltak elő. Maga az egész összefogás egy olyan különleges tény számomra, amely már melengette a szívemet, az pedig még csak hab volt a tortán, hogy ilyen érzékeny témákat vettek célba. Ilyenkor érzem azt, hogy a hazai irodalomnak van jövője. Erre mondják azt, hogy a toll a legnagyobb fegyver.


Stigma

( Bodnár Gyöngyi Gina szerk.) 


Miről is szól ez a kötet?

Mi születik abból, ha harmincnégy kezdő író egy közös cél érdekében írásra adja a fejét? Mi az, ami megmozgatott és cselekvésre késztetett ennyi elmét?

A világon számos olyan ember él, aki magán viseli a társadalom előítéleteit, sztereotípiáit.

Az írók a történeteken keresztül bepillantást engednek ezen sorsokba, élettörténetekbe és tragédiák fondorlatos szövevényébe.

A kötetben szereplő témák: Mentális betegségek és személyiségzavarok, introvertáltság, LMBTQ, tudatos gyermektelenség és hajléktalanság. A novellák főhősei szemén keresztül megismerhetjük, milyen az életük úgy, hogy egy kicsit mások, mint a többiek.

A művek szerzői: Barbara Liney Woods, Surányi Gabriella, Czipó Petra, Julia RedHood, Andy T. Miller, S. A. Locryn, S. Fischer, Kucsora Zsolt, L. J. Wesley, Molnár Regina, Németh Tünde, Pengő Edit, Majcher Artúr Bendegúz, Alex L. Hooper, Szabó Cintia, Papp Zsuzsi, Broklynn Lee, Kovács Kelemen Zoltán, Cain Godrich, Szinayné Rigó Éva, Bodnár Gyöngyi Gina, Lekli Medárd, Szili Petra, Papp Vera, Friewald Ruben, M. Z. Chapelle, Palcsó László, Tom Bone, Vasvári Tamás, Takács Dóra, Tóth Győző, Jáger Dorottya

 

Értékelésem

5/5

 

Napok óta járkálok a lakásban, kaparászva a gondolataim között, mit is szeretnék írni erről a kötetről. Annyi minden kavargott egyszerre az agyamban, hogy képtelen voltam átlátni a káoszon, így csak leültem és írtam, ami eszembe jutott.

Kezdeném a borítóval, ami véleményem szerint  egy mestermű. Már az alkotás folyamata idején megfigyeltem, és ez az érzés csak erősödött bennem, hogy ez a borító a legtökéletesebb, amit ehhez a könyvhöz csak alkotni lehetett. Alapból nagyon szeretem a minimalista borítókat, de ahogy a kör az egységet jelképezi, benne a kitaszítottnak vélt emberekkel, teljes mértékben visszaadja a könyv hangulatát és mondani valóját.

A Stigma a megbélyegzés jele, ez a könyv pedig pontosan ezekről a láthatatlan bélyegekről szól. Úgy vélem ezt a kötetet  a kezébe kéne adni minden idősebb kamasznak, olyanoknak, akik már fel tudják mérni az értelmét. Sajnos tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy javarészt azokra az emberekre lesz hatással a könyv, akik alapjában véve elfogadóbbak, sajnos egy ilyen világban élünk, ahol az emberek makacsul ragaszkodnak az előítéleteikhez, meg sem hallgatva a miérteket. Ez a kötet pedig pontosan a miértekről szól. Miért kéne szégyellni magát valakinek csak azért, mert ő más? Elmondom én: nem kell! Egy üzenetem lenne mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint néhány a könyvben szereplő karakterek közül: lehet, hogy nem értem, de eszedbe ne jusson másnak lenni, mint amit a szíved mélyén érzel csak azért, mert ezt várják el tőled.

Amikor felkértek a Magyar Szerzők Könyvei Magazin által, hogy olvassam el ezt a könyvet, még nem gondoltam bele, mire is vállalkozok igazán. A határidő szoros volt, én pedig büszkén mondtam igent, hiszen nagyon szívesen olvasok a témában, és javarészt írok is. Nem mondom azt, hogy hiba volt, de elhamarkodott és átgondolatlan döntésnek bizonyult. Ez nem az a könyv, amit napokon keresztül olvasol, és csak úgy végig darálod. Legalábbis számomra nem. Ez az a könyv, amit lassan, megfontoltan kell olvasni, időt hagyva arra, hogy megemészd a tartalmát. Főként az első téma, a mentális betegségek. Viszonylag tájékozott vagyok a témában, mindig is érdekeltek ezek a dolgok, és sokat is olvasok róluk. Egy valamit hiányoltam ezekből a részekből. A cím alatt talán feltűntettem volna milyen betegségről is lesz szó, az adott történetben. Hiszen én, mint tájékozottabb olvasó, könnyebben kiszűrtem a sorok között mikor miről is beszélünk, de egy olyan, aki most ismerkedne az adott betegséggel, az nem biztos, hogy átlátja ezt. Csupán érzi, hogy valami nem volt rendben, de nem biztos, hogy fel tudja mérni, mi is az. Persze akadtak olyan novellák, ahol egyértelmű volt, de voltak olyanok is, ahol nem. Mindezek ellenére, erős, és sokkoló történeteket olvashattunk.

Nem szeretnék minden kategórián végig menni egyesével, meg hát van olyan, amihez nem is tudok hosszabban hozzá szólni.

 Az introvertált részt éreztem talán kicsit hiányosnak, de ez semmiképpen nem az alkotók hibája. Az introvertáltság még mindig egy misztikum a mai világban. Nehezen tudják az emberek befogadni ezt a jelenséget, tévesen antiszociálisnak titulálják. Eközött a két fogalom között, szép párhuzamot vont a kötet, és úgy vélem, sikerült megértetni a különbséget, bár sokkal bővebben is lehetett volna róla beszélni.

Egy kis hiányosságot éreztem még a gyermektelenség témakörben. A novellák java a tudatos gyermektelenségre tér ki, bár tudom, hogy ez is hatalmas bélyeg a társadalom szemében, én viszont szívesen olvastam volna olyan nézőpontot, ahol önhibán kívül nem születhet gyermek. Hiszen, sajnos, a társadalomban ez is egy billogként van jelen, a lelki traumákról pedig nem is beszélve.

A hajléktalanság témakör egy szépen összeszedett átfogó kategória volt a kötetben, ugyan úgy ahogy az LMBTQ.

 

Összességében, szívből gratulálok a KIC (Közösségi Írók Céhe), alkotóinak. Nagyszerű kötetet hoztak létre. Egy olyat, melyre szükség van a mai világban, és szívből remélem, hogy munkájuk töretlenül halad majd előre.

 

Moly

Közösségi Írók Céhe


Interjú Németh Krisztina írónővel '' Az egyik történetében a Hazarában, egy kedves kollégájának az életútját írja le. Ez a fiatalember nem más, mint Hamid, egy menekült fiú. "

Most egy olyan írónővel beszélgetek, aki valós történeteket ír meg. Az egyik történetében a Hazarában, egy kedves kollégájának az életútját írja le. Ez a fiatalember nem más, mint Hamid, egy menekült fiú. Aki pedig a történetét megírta, Németh Krisztina írónő.




Moncsi:
Hogy jött az az ötlet, hogy tollat ragadj és írni kezdj?

Krisztina: Én olyan zuhany alatt író típus voltam. Ott fontam a történeteket, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd megírom. Aztán 2015-ben jelentkeztem egy pályázatra, ahol toplistás lettem, ott ismerkedtem meg írókkal és Nádasi Krisszel, aki a kezdő írók fantasztikus mentora. Ő hívott vissza egy évvel később a történetemmel, és így kerültem bele a Rejtelmes karácsonyok című antológiába, amiben még öt másik író kisregénye is szerepelt. A könyvnek nagy sikere lett, villámgyorsan elfogyott. Itthon nincs nagy választék tematikus antológiákból. Ezt akkor karácsony előtt, karácsonyi történetekkel kiadni hatalmas ötlet volt. Révállomás, New York című kisregényem pedig (büszkén mondhatom), az egyik kedvence volt az olvasóknak. 

Moncsi:
Mi ösztönzött arra, hogy e bátor fiú életútját megírd?

Krisztina: Amikor 2016-ban megismerkedtünk Hamiddal, már javában tombolt a menekültválság. Amikor megtudta, hogy írok, ő kért meg arra, hogy hallgassam meg az életét, az ő sztoriját. Talán érdekelné az embereket, talán egy kicsit más perspektíváját mutatnánk meg ennek a bonyolult dolognak. Minél többet mesélt, minél mélyebbre ástam magam a témában, annál inkább tudtam, hogy ezt meg KELL írnom. 

Moncsi:
Hogyan ismerted meg Hamidot? Milyen élmény volt vele beszélgetni?

Krisztina: A konyhára, ahol dolgozom, tanulóként érkezett. Én azt hittem, hogy ő is egy olyan második generációs osztrák fiatal, akinek a szülei jöttek az országba, és ő már itt született. Megdöbbentem, amikor mesélte, hogy ő egyedül jött, gyalog, kvázi olyan menekültként, amilyeneket akkoriban minden percben láthattunk, akikről hallhattunk a médiában. Több sem kellett, rengeteget kérdeztem tőle. De nemcsak én, a kollégáimat is nagyon érdekelte az élete. Aztán az ő érdeklődésük alább hagyott, az enyém viszont akkor kezdett ébredezni. Hamid egy nagyon jó humorú, vidám, életigenlő srác. Másképp nem is élhette volna túl azt a sok szörnyűséget.

Moncsi:
A történeted hány százalékban valóság, és hány százalékban fikció?

Krisztina: Talán hetven, harmincra tippelnék. A történet maga igaz. Az első rész, amiben Hamid őseiről írok, az is igaz, ami a végkifejletet illeti. De azt, hogy ez egészen pontosan hogy történt, Hamid sem tudta elmondani. Csak azt, hogy a tálibok üldözték őket vallásuk miatt, mivel ők síita vallásúak voltak, ellenben a szunnita tálibokkal. Ráadásul hazarák, akik egy olyan kisebbség Afganisztánban, akik magukat Dzsingisz Kántól származtatják. Az arcuk nem perzsa vonású, hanem inkább mongoloid, ezért messziről kiszúrható, ki a hazara. A tálibok pedig ezt kihasználva- nincs erre jobb szó- irtani kezdték őket. Akinek szerencséje volt, mint Hamid édesapjának, átszökött Pakisztánba. A helyzet ott sem volt rózsás, de hajszálnyival nagyobb esélyt adott a túlélésre. Vittem bele egy kis romantikus szálat is, ami egy kicsit színesebbé, vidámabbá teszi a szomorú történetet. 




Moncsi:
Elgondolkodtál már azon, hogy ennek a történetnek folytatást írj, vagy előzmény történetet akár novella formájában is?

Krisztina: Az előzménytörténet ott van az első részben. A második rész Hamid útjának története. Inkább folytatni lehetne, de ha nem kellene, az lenne a legjobb, mert az azt jelentené, hogy Hamid végre megtalálta a nyugodt életet, mondhatni sikerült új hazát találnia. Dolgozik, megtanulta a nyelvet, kitanult egy szakmát. Méltán lehet büszke arra, amit eddig végig csinált. 

Moncsi: 
Ha jól értesült vagyok, akkor nem ez az egyetlen könyved ami megjelent. Mesélnél a Sorsforgácsok c. művedről?

Krisztina: A Sorsforgácsok egy novelláskötet, amelyben a vidám, igaz történetektől egészen a kicsit szomorkás sztorikon át, egy kis krimi is található. Régi, fiókban lapuló novellák egyvelege ez, amit a kiadóm úgy döntött, hogy még A hazara előtt adjunk ki. Kicsit mintegy utat törve a "nagy" könyvnek. Ajánlom mindenkinek, aki jót akar nevetni, vagy egy kicsit elgondolkodni az élet dolgairól. Ajándékként van benne egy romantikus kisregény, amely Bruneiben, Borneó vadregényes szigetén játszódik. Abszolút új dolog volt nekem romantikus történetet írni, de az olvasói visszajelzések alapján nem volt hiábavaló... 

Moncsi:
Nekem úgy tűnik, hogy valamilyen különleges késztetés munkál benned arra, hogy az embereknek megmutass más kultúrákat, élethelyzeteket, népcsoportokat. Mesélnél erről egy kicsit?

Krisztina: Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen ilyen esetek kerülnek az utamba. Mintha ez lenne az írói küldetésem, ilyen történetek bemutatása, közvetítése az embereknek. 

Moncsi:
A novellás köteteden és a regényeden kívül, amit valós történet ihletett, van még megjelent antológiád is, amit több szerzővel közösen írtál. Mesélnél erről egy kicsit? Milyen volt több íróval együtt dolgozni?

Krisztina: Nagyon nagy élmény volt, talán azért is, mert ez volt az első írói munkám, amit már tényleg kiadásra készítettem. Élveztem a szerkesztési, javítási munkákat, sőt egymás kisregényeit is elolvastuk és véleményeztük. Volt, hogy összeültünk Budapesten Nádasi Krisznél, és alaposan kibeszéltük a tennivalókat. Összességében nagyon élvezetes munka volt. 



Moncsi:
Nagyon érdekesnek tartom, hogy ez a mondat elhangzik a Sorsforgácsok c. műved fülszövegében. 
Élni, átélni, túlélni.
Ez a mondat nem inkább Hamid történetére érvényes?

Krisztina: Általában mindenre. A novellákra is érvényes. Van benne a női focicsapatomról egy vidám történet, amit átélni kellett, Hamidnak, az édesanyjának, az egész családnak túlélni kellett az eseményeket. A novelláskötet úgy általában az élet nagy dolgairól szól. 

Moncsi:
Mennyi kutatómunkát igényeltek a történeteid, hogy ilyen hitelesek legyenek?

Krisztina: A novellák javarésze a képzelet szüleménye, talán a foci csapatos az egyetlen, ami igaz történet. Ott szabadra engedtem a fantáziám. Hamid története már hatalmas munkát igényelt. Ő hiába mesélt el mindent, tudta, hogy mi történik vele, de az ok-okozati összefüggéseket nem ismerte. Amit nekem elmesélt, tükörként jelent meg a médiában, az egyéb hírekben. Mintegy alátámasztva a Hamid által mesélteket. De volt ennek egy sokkal durvább politikai, háborús háttere is, amit viszont alaposan át kellett böngésznem. Rengeteget megtudtam az iszlámról, a síiták, szunniták harcáról, az afgán népről. Ugyanígy rengeteget a terroristákról, az öngyilkos merényletekről, a tálibok vezetőiről és rémtetteiről, az ópium üzletről és az embercsempészetről. Néha vártam, hogy mikor töri rám a TEK az ajtót... 

Moncsi:
Milyen célod van a könyveiddel, azon kívül, hogy felhívd az emberek figyelmét egy-egy élethelyzetre, történetre, hogy bemutasd más kultúrákban élők életét, nehézségeit?

Krisztina: Pontosan ez, hogy a kollektív bűnösséget egy kicsit enyhítsem. Azért, mert valaki menekült (nem migráns, mert ennek a szónak az igazi, többszörös jelentését sem ismerik az emberek), nem biztos, hogy alapjában rossz ember. Sajnos van egy réteg, aki erősen rászolgált arra, hogy az európai nép elítélje, de esélyt kell annak adni, aki viszont tiszta szándékkal, csupán a túlélés reményével jött ide. Ezért is az az alcíme a könyvnek, hogy Valahol élnem kell. Azt gondolom, hogy komoly mondanivalója ellenére egy nagyon szerethető történetet sikerült írnom, Hamid egy pozitív szemléletű ember, akitől még én is nagyon sokat tanultam. 

Moncsi:
Kíváncsiságból megkérnélek, hogy mesélj nekem Hamidról egy kicsit. Mi van vele ma? Mennyiben változtatta meg a könyv az életét, mióta megjelent?

Krisztina: Nekem ő a harmadik gyerekem. Befejezte az iskolát, sikeres szakácsvizsgát tett, és elment a mi hotelünkből Tirolba, most pedig Salzburg tartományban dolgozik. Sűrűn telefonálunk, ha valami történik vele, engem mindig felhív. Legutóbb azért hívott, mert nagy örömmel közölte, hogy újabb öt évre megkapta a pozitív menekültvízumot. Szuperül beszéli a német nyelvet, erős burgenlandi és stájer dialektusban, de magyarul is tanult jó par szót. Csak halkan jegyzem meg, javarészt csúnyákat, de jókat derültünk rajta, amikor spontán benyögött egy ilyet. A borítón Hamid arca látható, egy fotóssal készítettük a képeket, aztán a borítótervező Szalai Márton készítette a félig afgán, félig szakács fiú képét. Ezt is vidáman vállalta, ráadásul úgy, hogy amikor mentem érte Ausztriába, otthon felejtette az útlevelét (mert már azt is kapott). Magyarországra még nem volt probléma a bejutás, akkor nem volt ellenőrzés, de az osztrák határon előfordult néha. Úgy dobogott a szívem, majd kiugrott, amikor odaértünk, és lazán átgurulva a határon csak kimutattam a rendőrnek a személyimet, meg a bevásárlós supershop kártyámat. Megúsztuk. Ő meg a térdét csapkodta, úgy nevetett, hogy miért majrézok ennyit, rossz menekült lenne belőlem... Hát, ilyen az én Hamidom. 

Moncsi:
A jövőben is szeretnél ezen a vonalon maradni írás terén, vagy van olyan műfaj, amiben még szívesen kipróbálnád magad?

Krisztina: Műfaji váltást nem tervezek, pedig lehet, hogy az eladásban jövedelmezőbb lenne. Ezt a könyvet a jelen helyzet kicsit elnyomta. Félnek írni róla, félnek véleményt nyilvánítani, pedig a könyv nem kér állásfoglalást. Ez csak egy sztori, egy igaz sztori, amin el lehet gondolkodni. Maradok a kalandregényeknél. 

Moncsi:
Mesélnél kicsit a jövendőbeli terveidről?

Krisztina: Most a fejemben rajzolódik csak egy történet, ami itt Magyarországon játszódik, a török időkben. A forrás, ami köré a sztori épül, valós, a falu is, de innentől már csak fikció lesz. Szerelem, kaland, háború, ármánykodás, mindez az ezerötszázas években. Izgalmas munka lesz. 

Moncsi: Szeretném megköszönni Németh Krisztinának ezt a nem mindennapi beszélgetést. Köszönöm szépen, hogy elfogadta az interjúra való felkérésemet. Szeretnék gratulálni neki a két megjelent könyvéhez, a Sorsforgácsokhoz és a Hazarához. További sok sikert és kitartást kívánok neki. Ha szeretnél megismerni egy olyan fiatal férfit, aki gyermekként megjárta a poklot, majd mégis saját erejéből talpra állt, és megmutatta a világnak azt, hogy igen sok mindenre képes a gyerek, akkor is, ha távol van a családjától, akkor a Hazara c. könyv Németh Krisztina tollából neked szól.




2021. január 16., szombat

"Az írott szó még mindig nyomot hagy az emberekben." – interjú Tormási Vyktóriával

Köszönöm, Tormási Vyki, hogy elfogadtad a felkérésemet. Többek között a Szerethetetlenről, a magyar írók segítéséről, és arról kérdeznélek, hogy milyen érzés számodra írónak lenni.

Aurora: 

Hogy kezdődött nálad az írás? Mikor, minek hatására gondolkodtál el azon, hogy egyszer író leszel?

Vyki: Egész életemben volt egy olyan furcsa érzésem, hogy más vagyok. Neveztek már elvontnak, furának, dilisnek… Sokféle jelzővel illettek, amit akkor aggatnak az emberek a másikra, ha nem tudják, és nem is akarják megérteni őt. A gondolataim állandóan elkalandoztak, képtelen voltam odafigyelni a való világra. Na persze nem abnormális módon, de azért észrevehetően. Folyamatosan tuszkoltam magam olyan keretek közé, ahol feszengtem, csak azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Mert sajnos azt veszem észre, hogy az álmodozóknak, még mindig elég erősen meg kell küzdeniük az igazukért. Kamasz koromban jött az érzelmi bomba, ami szétrobbant bennem is. Ekkor ragadtam tollat és kanyarítottam az érzéseimet papírra, de ez amolyan terápia volt „csak”. Ez a felfogás a mai napig megmaradt. Az írás az én pszichológusom. Nagyjából tíz éve kért fel a helyi újság szerkesztője, hogy alkalmanként gazdagítsam az újságot cikkekkel, mely tevékenységem a mai napig folyik. Hozzávetőlegesen ekkor fogalmazódott meg bennem az első regényem, és azóta nincs megállás, a gondolataim szárnyalnak, a papír serceg, a klaviatúra kopog, én pedig egyre boldogabb vagyok. Korlátok, kényszeres keretek nélkül. Színtiszta álmodozóként.

Aurora: 

A családod hogyan fogadta, amikor először előrukkoltál az írásoddal? Elolvasták? Netán véleményt is mondtak róla? Egyáltalán megmutattad nekik?

VykiNagyon sokáig titkoltam mindenki előtt, hogy írok. Bár szerintem tisztában voltak vele, de nem vertem nagydobra. Egy barátnőm volt, aki már akkor, és a mai napig is elolvassa az írásaimat. Ugyan a családom tagjai nincsenek benne ebben a nagy könyves kavalkádban, nagyon büszkék rám, és támogatnak mindenben, ami csak kipattan a fejemből. Írónak lenni még mindig furcsa dolog a mai világban. Az emberek nem veszik komolyan, ha valaki azt mondja, ő ezzel szeretne foglalkozni. Szerencsére az én családom nem ilyen, és borzasztó hálás vagyok értük.

Aurora: 

Számodra mi a legélvezetesebb az alkotás folyamatában?

VykiMegélni olyan életeket is, amihez soha nem lett volna bátorságom. Szeretem, hogy az írással olyan ember lehetek, amilyen csak akarok, olyan dolgokat tehetek meg, amit amúgy nem mernék, vagy nem volt rá soha lehetőségem. Szeretem az izgalmat. Imádom a családom, de azért valljuk be, egy kisgyerekes anyuka már nem igazán rúgja szét a ház oldalát. Emellett szeretem, hogy a történeteimbe beleszőhetem a legmélyebb gondolataimat, olyanokat, amiket csak így kimondva a nagyvilágba nem értékelnek az emberek. De az írás az más. Az írott szó még mindig nyomot hagy az emberekben, sokkal jobban odafigyelnek rá, mint a kimondottakra. Szeretem azt hinni, hogy alkotok valami igazit, valami maradandót. Olyat, amire később büszke lehet a kislányom és a további generációk is.

Aurora: 

Hogy jött a Szerethetetlen ötlete?

VykiSoha nem gondolkodom a történeteimen, csak úgy jönnek. Megihlet egy pillanat, egy hang, egy zene, egy mozdulat, egy emlék. Már nem is emlékszem rá, honnan indult a Szerethetetlen. Valószínűleg csak sétáltam az utcán és egyszer csak megjelentek a karakterek, az események a fejemben. Így szokott lenni.

Aurora: 

Mesélj kicsit a szereplőkről! Zé ugye a „megtestesült rosszfiú”, Léna pedig írói ambíciókkal rendelkező bölcsész lány. Miért pont ilyen karaktereket választottál a történetedhez?

VykiIgyekeztem a karaktereimmel a klikkesedések ellen menni. Rámutatni arra, hogy nem a stílus hoz össze két embert, hanem az értékek. Szeretek ellentéteket párosítani egymáshoz, és végignézni, mi sül ki belőle. Amikor azt mondják, a párunk a másik felünk, nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy ugyanolyan, mint mi. Előfordulhat, hogy pont az van meg benne, ami belőlünk hiányzik, így alkotunk mi egy egészet. Zé-nek szüksége volt Lénára, és Lénának is Zé-re ahhoz, hogy megismerjék önmagukat. Mindenkinek az életében van egy ember, aki kirántja a fényre és előhozza az igazi valóját. Lehet ez pozitív vagy akár negatív élmény is. De mindig van egy pont, egy fordulat, egy személy, aki megmutatja, kik is vagyunk mi valójában.

Aurora: 

Sokan jellemzik úgy a könyved, hogy nagyon szívbemarkoló, mély gondolatok vannak benne. Szerinted általánosságban egy regénynek az is a feladata, hogy elgondolkodtasson?

VykiNem. Semmiképp. Kellenek a könnyed, laza könyvek is, amik kicsit pihentetik a lelket. Minden könyvnek megvan a maga ideje és célja. Kellenek azok a történetek, amik csak sodornak magukkal, nem kell rajtuk agyalni, csak olvasni, és kellenek azok az írók, akik ezt meg tudják írni. Én nem tudok ilyet írni. Legalábbis eddig még nem sikerült. Talán majd egyszer. Egyelőre túl sok a mondanivalóm a világnak ahhoz, hogy ilyen könyvet tudjak írni. Viszont köszönöm azoknak az íróknak, akik megírják a lélekbalzsam könyveket, sokszor van rá nekem is szükségem.

Aurora: 

Min dolgozol mostanában? Mikor és mire számíthatnak tőled olvasóid?

VykiTele vagyok tervekkel, csak kevés a nap huszonnégy órája. Jelenleg azt a regényemet javítom, amit életemben először írtam, nagyjából tíz éve. Ezt a történetet szeretném kiadni idén. Ezen kívül van még néhány megkezdett kézirat a gépemen és még annál is több a fejemben. Szeretnék még mesekönyvet is kiadni valamikor, bár ezt nem akarom elsietni. Nemrég csatlakoztam a Magyar Szerzők Könyvei Magazin csapatához, ahol igyekszem majd érdekes cikkekkel, ajánlókkal előrukkolni. Így év elején egyelőre ennyi, de lehet, ha jövő héten megkérdeznél, még jönne hozzá néhány terv. :D

Aurora: 

Milyen műfajok állnak hozzád közel? Milyen műfajban írnál még szívesen?

VykiNincs bekategorizálva az érdeklődésem. Mindent olvasok, kivéve horrort. Azt nem bírom. Itt jegyezném meg korábbi mondandóm súlyosságát, hogy a párom viszont kifejezetten horror rajongó. Ugye az ellentétek… Tulajdonképpen nagyon sok műfajban írok. Jelenleg dolgozom a Rólunk szólt című regényemen, amely úgyszintén szerelmi sztori, ebből van még néhány. Van egy megkezdett fantasy történetem, egy sci-fi jellegű, illetve egy posztapokaliptikus történtet is. Emellett van egy ifjúsági történet, amely a Kék pokol címet viseli. Ezt többen olvashatták már novellaként az oldalamon. Ebből szeretnék kanyarítani egy regényt, mert úgy gondolom, nem lehet eleget beszélni az internet veszélyeiről a fiatalok számára. Ami talán nehezemre esne, de szívesen írnék, az a krimi. Sajnos én nem vagyok ennyire megfontolt, jelenleg úgy érzem, nem tudnék krimit írni. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer megpróbálkozom vele. De most úgy érzem, egyelőre elég ennyi.

Aurora: 

Neked is szívügyed a magyar írók segítése. Mit tapasztalsz, mennyire van könnyű/nehéz dolga az íróknak a mai Magyarországon?

VykiHű, erről órákat tudnék beszélni, de igyekszem rövidre fogni most. Már a könyvem megjelenése előtt is fontosnak tartottam a hazai írók segítését, de akkor még kimerült egy két megvásárolt példányban a dolog. Amikor leszerződtem a NewLine kiadóval, akkor gyúlt a szikra bennem, hogy jó jó, író leszek, de még többet akarok. Mert nekem soha nem elég. Megalapítottam a HazaÍrok csoportot, mely legnagyobb örömömre törekszik felfelé. Összességében úgy látom, még mindig nehéz a hazai írók helyzete, de bízom a javulásban. Egyre inkább összefognak az emberek, és belátják, hogy hazánk is tele van tehetségekkel. Bizakodó vagyok. Remélem, hogy elérjük a célunkat, és végre a hazai írók is megkapják azt a megbecsülést, amit megérdemelnek. Együtt sikerülni fog.


 Tormási Vyki Facebook oldala

Tormási Vyki csoportja – HazaÍrók (Magyar Írók kőnyvei)

Szerethetetlen – Moly 

NewLine kiadó Facebook oldala

NewLine webshop