2021. május 30., vasárnap

Fantasy világok a magyar irodalomban Szemán Zoltánnal készült interjú ("Kedvelem az olyan elképzelt világokat, ahol szinte semmi sincs kőbe vésve.")

 A Fantasy világok a magyar irodalomban interjúsorozatom keretein belül Szemán Zoltánt kérdezem az írásról és a világteremtésről.

 


Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést és beszélgetsz velem erről az érdekes témáról.

 

Miért pont a fantasy zsánerben kezdtél el írni? Mi vonz benne?

Egyetlen szóval: a szabadság. Kedvelem az olyan elképzelt világokat, ahol szinte semmi sincs kőbe vésve. Például nem mindenhol/mindenkire érvényesek a fizika törvényei, vagy olyan tulajdonságokkal bírnak a szereplők, amikről a valóságban csupán álmodozhatunk, és így tovább.

Amikor eszedbe jut egy ötlet, hogyan alkotod meg a világot?

Én egyike vagyok azon szerzőknek, akik nem terveznek, méricskélnek és analizálnak. Csupán elkezdek írni, és a történet visz magával. Persze azért arra igyekszem odafigyelni, hogy ne legyenek benne logikai hibák, de – most nagyon fellengzős leszek – az én esetemben a történet önmagát írja, általam. Sokszor még a regény közepén sem tudom, hogy mi lesz a vége. Igaz, olyan is előfordult már, hogy éppen a befejezésben voltam biztos. Kicsit úgy képzeld el, mint amikor egy kézműves felteszi a korongra a nedves agyagot, és a szemed előtt válik hol magasabbá, hol szélesebbé az anyag…

Mennyi ideig tart kiépítened a világodat és ez mitől függ?

Alapjában véve kedvelem az egyszerűbb felállást, az olyan világot, aminek azért van köze a valósághoz, különösen az emberi tulajdonságok tekintetében. Ennélfogva maga a világteremtés számomra nem tart sokáig, hiszen a helyszín lehet egy jelenkori nagyváros, vagy akár egy középkori birodalomra emlékeztető világ is. Hogy mitől függ? Nos, az éppen aktuális hangulatomtól. Viszont, amikor csak lehet, megpróbálom ötvözni, párhuzamba vagy éppen ellentétbe állítani a hátteret. Például van olyan fantasy regényem, aminek egy angyalvadász démon a fő alakja, de a vadnyugaton játszódik. Szokatlan párosítás, de szeretek kísérletezni. Töredelmesen bevallom, hogy én bizony sokszor inkább a cselekményre koncentrálok, és a bétáim szólnak rám, hogy a világképet se felejtsem el… 

Szoktál ihletet meríteni? Ha igen, honnan?

Nálam, ahogy a barátaim mondani szokták, a „hülyeség csak úgy magától kipattan a fejemből.” Amikor ihletre kerül a sor, leginkább a zenéből merítem.

Habár nem vagyok vallásos, de ezt a zenét hallgatva még tán én is kardot, pajzsot ragadnék, hogy visszafoglaljam Jeruzsálemet. (Oké, ez persze kicsit túlzás.)Már hónapok óta dédelgetek egy történelmi jellegű regényötletet, aminek ez a zene volt az ihletője. Igaz, latinul van, de szerintem sok szó ismerősnek tűnik majd.

Vagy itt van például ez a dal, ami nagyban hozzájárult Az utolsó istennő c. fantasy regényem megszületéséhez, és bár ezerszer meghallgattam, mégsem tudok betelni vele…

Megesik, hogy írás közben, gondolatban zenét kapcsolok egy-egy részhez. Az alábbi dal például egy olyan részhez kötődik, ahol egy pixie (egyfajta tündérke) altatódalt énekelt egy kisgyereknek.

Mit érzel a legnehezebbnek és mit a legkönnyebbnek a fantasy írásban?

Szerintem a legnehezebb dolog megmaradni az érthetőség mezsgyéjén. Olvastam pár olyan művet, amiben a történet fantasztikusan jó lett volna, ha a szerző nem szabdalja szét tíz szálon futó cselekményre, és nem tesz bele tucatnyi többé-kevésbé fő karaktert. Mindezt megcifrázva nevetségesen bonyolult, kimondhatatlan nevekkel. Pár oldal után letettem, mert képtelen voltam megjegyezni a rengeteg idegen csengésű, mégis hasonló nevet. Az ilyen jellegű művek leginkább talán csak a hardcore fantasy rajongóknak szólnak. (Én a műveimmel inkább megmaradok a sekélyebb vizekben.) Nem igazán hiszem, hogy akad könnyű dolog egy fantasy történet megírásában. Talán annyi, hogy vannak bizonyos sablonok (pl. ogrék, sárkányok stb.), amiket fel lehet használni, de a figyelmetlen vagy lusta író kegyetlenül elcsúszhat velük az unalmas sablonosság mezője felé. 

Szerinted lehet a mai világban újat alkotni, amire még senki sem gondolt, vagy az író egyedi látásmódja teszi az adott művet különlegessé?

Nehéz újat, egyedit alkotni. Viszont szerintem az egyedi látásmód és a zsánerek, műfajok ötvözése képes megfűszerezni még egy amúgy átlagos történetet is. Hogy mondjak egy fura példát: Mindenki ismeri a rántott szeletet. Na, igen, de mi van akkor, ha mondjuk nem csak lisztben, tojásban és zsemlemorzsában forgatjuk meg a húst, hanem még mustárban is? Máris teljesen más lesz az íze…

Számodra mitől lesz egy fantasy középszerű és mitől kiemelkedő?

A középszerű mű ismérvei: sablonos alapsztori, sablonos karakterek, sablonos fordulatok, sablonos háttérvilág és sablonos végkifejlet. Ha ezek közül legalább kettőről elmondhatjuk, hogy nem az unalomig ismert kategóriába tartozik, az már az én szememben jó regény. Ha pedig három, vagy több, akkor feltétlenül a kiemelkedő jelzővel illetném. (Persze, csak akkor, ha az író stílusa gördülékeny, olvasmányos.)

Mit gondolsz a magyar fantasy irodalomról? Külföldi írók meglehetősen komoly műveket tesznek le az asztalra. Szerinted a magyar írók is képesek erre, vagy még messze járunk tőlük?

A magyar szerzők is képesek mindarra, amire a külföldi társaik. A különbség leginkább csak a marketingben van, illetve… Lehet, hogy tévedek, de személy szerint elég sokszor találkozom azzal a furcsa jelenséggel, hogy az olvasók jelentős része szinte mereven elutasítja a magyar szerzőket, mondván: „Ami magyar, az már nem is lehet jó.” Ezért megköveznek majd, de nem bánom: szükség lenne egyfajta olvasói szemléletváltásra, hogy a tehetséges, mégis a kutyának sem kellő magyar szerzők is befuthassanak. A problémát csak fokozza, hogy sok kiadó nem hajlandó szóba állni „noname” magyar szerzőkkel. Igaz, rengeteg középszerű vagy éppen silány (magyar) mű lát napvilágot, és talán – hangsúlyozom, talán –, ha a (magyar) szerzők fele éri, érheti el azt a szintet, amit az olvasók elvárnak. De ez már egy másik történet…

Szemán Zoltán írói oldala

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése