Egy humoros fantasy regényt olvastam Tarja Kauppinen tollából A nép igazsága címen. Köszönöm az írónőnek, hogy lehetővé tette, hogy elolvashassam a könyvet, és a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak, hogy közölhetem a véleményemet róla.
Fülszöveg:
Havasfelföld a fertő és a métely világa, alantas,
szentségtelen vidék. Csak a legmegátalkodottabbak maradhatnak életben itt, s
Leiden nem tartozik közéjük, így hát menti az irháját. Bár ne tenné…
Hősünk a frontra kerülve egykettőre ráeszmél, hogy mindennél van rosszabb. Hogy
a könyörtelen valóság gyakran felülmúlja a képzeletet is, s hogy a sors a
héroszok szerepét sem mindig a legrátermettebbekre osztja.
Karcos humorú szatíra egy idegen, mégis ismerős
világban, mely maró gúnnyal világít rá az emberi természet fonákságaira.
Pszeudotörténelmi drogtúra lelkünk legmélyebb bugyraiba. Spirituszmámoros
ámokfutás a nihilbe. Egy száraz, sötét kacaj.
Havasfelföld hantolatlan gyalázattól fertéztetett tájain barangolva
szembenézhetünk a bennünk lakozó árnyakkal, s az őrült, ugyanakkor megrendítően
valószerű kalandok közepette a szemükbe kacaghatunk.
Fergetegesen cinikus, letehetetlen olvasmány a történelem és a fantasy
rajongóinak.
Vélemény:
5/5
Megmondom
őszintén, már régóta szemeztem ezzel a kötettel. Folyamatosan az ment a
fejemben, hogy vajon nekem való-e. Humorával nemcsak a mai társadalmat, hanem a
fantasy műfajt is pellengérre állítja. Ezért folyamatosan ott volt az ujjam a
megrendelem gomb fölött, de mégsem jutottam el erre az elhatározásra. Aztán a
sors úgy hozta, hogy maga az írónő ajánlotta fel, hogy elküldi nekem a művét,
aminek szívből örültem, és az első fejezet után már tudtam, megérte elkezdeni.
Szóval, aki hezitál, annak azt mondhatom, hogy csak rajta! Nyomja meg azt a
gombot és rendleje meg Tarja Kauppinen
történetét, mivel kár lenne kihagyni.
A történet szerint Leiden, kissé
együgyű, viszont külsőre igencsak szemrevaló zwelf (igen, jól hallottad, nem elf,
hanem zwelf – a németeseknek ismerős lehet) megidézi Globberinát (nem, nem
bloggerinát), aki világuralomra tör. Ennek az uralomnak aztán maga Tarja (nem,
nem az írónő, vagyis nem közvetlenül, hanem a történet egyik főszereplője) vet
véget. Innentől megkezdődik a harc a hatalom megragadásáért és fenntartásáért.
Leidenről már elmondtam, hogy
külsőleg szemrevaló, viszont kissé együgyű, afféle lebutított Don Quijote, aki
elindul a nagy kalandra, hogy hős lovag váljon belőle. Aztán persze ahelyett,
hogy csatákat vív, padlót suvickol és bakancstalpat eszik. Ő az, akivel csak
úgy véletlenszerűen történnek az események, sodródik velük. Bevallom, egyes
részeknél megsajnáltam őt. Hiszen ha visszagondolok, rossz emberek közé
keveredett, de ő maga nem sok rosszat tett a világgal (persze Globberina
megidézésén túl), igaz, jót se.
Tarja az a „jég hátán is megél”
típus. Persze sejthető volt mindvégig, hogy van egy titka, mivel ő csak úgy in medias res előkerül az erdőből, és
miután elteszi láb alól az előző tulajt, ő lesz a Didergő Vándor fogadósnője.
Okos nő, tudja, milyen eszközök állnak rendelkezésére ahhoz, hogy a lehető
legtöbb hasznot hajtsa (és nem, nem a testével, mint párszor Doranna).
Céltudatos és vakmerő. Az, hogy az ember mennyire kedveli őt, az már más
kérdés.
Doranna, a könyvtáros-kisasszony
testesíti meg a nők legrosszabbikát – szerintem. Amellett, hogy fehérmájú
(szereti a férfiak társaságát), még hataloméhes is, és a szerencse is sokszor
az oldalán áll, segítve őt. Rafinesse, ahogy a neve is elárulja, ravasz férfi,
aki a saját malmára hajtja a vizet, ahogy a történetben (talán Leidenen kívül)
mindenki. A szereplők közötti szövetség és/vagy konfliktus és a hatalomért
folyó harc adja A nép igazsága
történetét.
Szoktam arról is írni, mi az, ami
kevésbé nyerte el tetszésemet. Most ettől eltekintenék. Egyben volt ez a
történet. Kellő időben és módon értek össze a szálak, szórakoztatott, én
élveztem minden sorát. Még édesapám (aki katona) régi, kissé vicces
katonatörténetei is eszembe jutottak róla, főleg az elején. Persze azok
tartalmilag más sztorik voltak, mégis hangulatában felidézte őket a regény.
Összességében A nép igazsága szórakoztató karikatúra, szatíra jelen
társadalmunkról. Az egyes szereplőkkel bizonyos jellemtípusokat mutat be.
Megjelenik a sodródó, ártatlan (kissé buta) hős, a ravasz üzletember és a
hataloméhes asszonyság archetípusa. Az ő különbségeik, vagy éppen összhangjuk
adja a mű lendületét, mely továbbvisz a végkifejlet felé. Humoros olvasmány, de
nem feltétlenül való mindenkinek, hiszen magát a fantasy műfajt és a társadalmi jelenségeket is erősen kritizálja.
Én nagyon jól szórakoztam rajta, ajánlom mindenkinek, aki szereti a karcos
humort, a szatírát és aki egy igazán különleges történetre vágyik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése