Két dackorszakos kisgyermek édesanyjaként hatalmas kíváncsisággal vártam, mit is tartogat nekem ez a könyv. A borító pontosan azt a képet festi elém, amiben magam is minden nap úszom, és elsődleges célom megtalálni az egyensúlyt a gyerekek, a háztartás, a feleségszerep és a saját lelki békém között. Nagyon szépen köszönöm a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak és a szerzőnek, Kovács Kornéliának a lehetőséget, hogy elolvashattam ezt a hiánypótló könyvet.
Kovács Kornélia:
A csillámpónin túl - Dübörög a dackorszak
Fülszöveg
Az „Anyaság a csillámpónin túl” után dübörög tovább az a bizonyos csillámpóni, hiszen elérkeztünk a dackorszakba. És ez a korszak bizony megérdemel egy egész kötetet, amelynek stílusa továbbra is egy baráti beszélgetést idéz fel, amely közben lehet nevetni és sírni egyaránt, sőt néha olyan érzése lesz az olvasónak, mintha átölelné egy sorstársa.
A dackroszakról még nem olvastál ennyire „anyaközelien” és élvezetesen, az írója nem kelti benned azt az érzést, hogy mintaanyának kell lenned!
Hagyd hátra a tökéletes(nek hitt) anyaképet, kalandozz egy ízig-vérig tréanyával a kisgyermekes anyaság berkeiben, ledöntve a tabutémákat.
Véleményem a könyvről
5/5
A szerző egy nagyon érzékeny pontot birizgál az egész kötetben, ami édesanyák milliárdjainak életét dönti össze a gyermekvállalás első, amúgy is kaotikus évei után, ez pedig nem más, mint a híres-hírhedt dackorszak.
A könyv témákra bontja e korszak létező kérdéseit, mégsem szakkönyv. Az írónő az előszóban leírja, hogy az édesanyák lelkivilágával még egyetlen könyv sem foglalkozott, holott minden anya, akinek dackorszakos gyermekei vannak, megérdemel egy lelki fröccsöt, egy vállon veregetést, vagy egyszerűen csak annyit, hogy senki ne szóljon bele a nevelési módszerekbe, mert ahány gyermek, annyi megoldás.
A témák nagyon széles spektrumban tárják elénk a felmerülő problémákat, így olvashatunk a dackorszak fizikai, mentális és fejlődési fontosságáról, a pozitív nevelésről, illetve általában a nevelési módszerek hatékonyságáról, a mintaanyák létezéséről, az édesanyák idegrendszeri összeomlásáról, a speciális nevelésű gyermekekről, a fejlesztések szükségességéről, az óvodáról és bölcsődéről, a testvérféltékenységről, a digitális eszközök használatáról, az énidő (nem)létezéséről, az anyai kiégésről, és nem utolsósorban a férj-feleség kapcsolatáról.
„Mik azok az apró kis szarságok, amiktől a nap végére, de van, hogy délelőtt tízre már egyszerre kaptunk sztrókot, infarktust és egy ’jól megérdemelt’ idegösszeroppanást?”
Ha ezt a kötetet két évvel ezelőtt nyomja valaki a kezembe, sokkal könnyebb lett volna az életem. A kisfiam épp akkor lett három éves, és egyik pillanatról a másikra az addig cuki gyerekem egy habzó szájú sárkánnyá változott. Először magamban kerestem a hibát, mit rontottam el, aztán kiterjesztettem a kutatást a családra, végül az esetleges betegségek nyomait próbáltam beazonosítani a kisfiamon. Miután semmire nem jutottam, rá kellett jönnöm, hogy bizony, a dackorszak elért minket is. Egy létező dolog, és hatalmas arculcsapás minden anyának, aki addig mindent kézben tartott.
Hogy én milyen széles vigyorral olvastam a sorokat! Végre valaki, aki tudja, milyen már reggel a hajamat tépve öltöztetni a gyereket, mert nem mindegy, hogy a zokni kék vagy zöld! Végre van egy könyv, ami feketén-fehéren leírja, hogy semmi gond, minden rendben van, nem rontottam el semmit, ennek így kell lennie, hogy a kisfiam kiegyensúlyozott felnőtt lehessen. Az érzések, amik esténként a sírásig zaklattak, normálisak, mert nem vagyok rossz anya.
Lelki megváltást, mély sóhajokat, megnyugvást és a megértettség érzését okozta nekem az egész könyv. A szerző megértett engem, tudja, miről beszél, mert ő is benne volt, és ugyanezt élte át. Lerántotta a leplet a szuperanyák élére vasalt gyerekeiről is, és kerek perec kijelentette, hogy nem mind arany, ami fénylik, és bizony náluk is borul a bili a háttérben. Ó, de jó volt ezt olvasni!
„Már a szülőket is fejleszteni kell, hogy hogyan fejlesszenek. És igen, bekapjuk a csalit, mert úristen, a gyerek el és le fog maradni, az ovistársai elhúznak mellette, mint a japán mágnesvonat, és perfekt beszélnek majd angolul, mikor a mi csemeténk épp két pofára eszi a homokot a játszótéren.”
A nyelvezet szenzációs. Néha elkapott a kacarászás, máskor teli szájjal röhögtem, de volt, hogy sokkal később jutott eszembe valami, amit olvastam, és magamban mosolyogtam. Igazi szórakoztató irodalom, ami egyben vigasztal, megerősít, és tényleg megkapjuk vele azt a lelki támaszt, amire egészen eddig szükségünk volt.
Ajánlom minden anyukának kivétel nélkül! Kötelező olvasmány!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése