Beleolvasó: Hajnal Kitti: Homokszem . ("– Ha ennyire zavar, máskor ne nézd! – sziszegte a fiú. – Akár haragszol, akár nem, én akkor is a fiúkat szeretem. Törődj bele! – vágta hozzá, mielőtt rácsapta az ajtót, olyan erővel, hogy Judit attól tartott, betörik az üveg. ")

Köszönöm Hajnal Kitti írónőnek, hogy lehetőséget adott, hogy nemrég megjelent könyvéből, a Homokszemekből hozzak nektek részletet. Bízom benne nektek is annyira fog tetszeni, mint nekem.

Kíváncsi vagyok erre a kötetre, hogy hogyan viszonyul a szülő arra, hogy gyermeke bevallja a másságát. Noha nem olvastam még, de véleményem szerint hiánypótló ez a kötet.

Hajnal Kitti:
Homokszemek

(18 éven felülieknek ajánlott)

 

Tartalom.

A kötet két kisregényt tartalmaz, mindkettő komoly, társadalmilag fontos témát érint.

Homokszemek:
Judit szereti a gyerekeit. Különösen az idősebb fia, Boti áll hozzá nagyon közel, éppen ezért éri villámcsapásként, amikor a fiú bevallja neki, hogy meleg. Judit reakciója szakadékot váj közéjük, amivel egyikük sem tud mit kezdeni. Vajon elveszítik egymást? Judit képes lesz megbirkózni a démonaival, és Boti ki tudja várni?

Virágszirmok:
Jácint élete maga a pokol, bár erről senki sem sejt semmit. Ő és a húga, Lili apjuk terrorjában élnek, amiből nem látnak kiutat. Jácint azonban megismer egy férfit, aki úgy tűnik, értelmet adhat az életének…

ENGEDÉLLYEL
BELEOLVASÓ

 

1.

A tükörképe fáradtan bámult vissza rá. Ma különösen zavarták a sötét karikák a szeme alatt. Nem is kifejezetten a jelenlétük, inkább az ok, ami miatt napok óta alig bírt aludni. Nem akart gondolkodni rajta, ezért kapaszkodott az összes apróságba, ami csak az eszébe ötlött, ettől viszont annyira túlcsordult, hogy ráhajnalodott, mire egyáltalán képes volt álomba merülni. Nem mintha ott nyugalomra talált volna…
– Mennyit vágjak belőle? A szokásos elég?
– Igen, az jó lesz. A szokásos jó.
Évek óta ugyanahhoz a fodrászhoz járt. Utált változtatni, az élete minden területén szerette, ha a rendes kerékvágásban haladtak a dolgok. Így volt ez mindig: tervezett, megvalósította, és bár akadtak ugyan apróbb eltérések, kis zökkenők, általában minden úgy jött össze, ahogy ő szerette volna.
– Gondolom, a szín is maradhat.
Ez a kijelentés megmosolyogtatta. Bólintott, figyelte a mozdulatot a tükörben.
– Maradhat.
– Ma nagyon szótlan vagy – jegyezte meg Kata. Judit feljebb emelte a tekintetét, a nő arcát nézte.
Alig pár évvel volt fiatalabb nála, mégis úgy érezte, neki sokkal jobb lapokat osztott az élet. A semmiből támadt benne a düh, rászorított a szék karfájára, hogy ne törjön ki belőle. Sírni akart, szétverni valamit, kiabálni, és remélni, hátha az egész csak egy gonosz vicc. Ennyire nem mehetett félre az élete… Figyelte az olló útját, egy pillanatra eljátszott a lehetőséggel, hogy hirtelen megmozdul. Vajon mi történne, ha megvágná? Legalább végre másra lenne mérges, nem magára. Biztosan az ő hibája. Valamit rosszul csinált, ezért alakult így. Túlságosan hosszúra hagyta a gyeplőt, emiatt nem vette észre időben, hogy rossz irányba fordultak a dolgok. Talán nem kellett volna annyira engedékenynek lennie. Ha nem minden rá hárul, ha erősebb szerepet ad a férjének a gyerekeknél…
– Csak álmos vagyok – válaszolta. Az arcára költöző mosoly azonban annyira nem tűnt őszintének, hogy legszívesebben elfordult volna, nehogy látnia kelljen. Ehelyett inkább behunyta egy pillanatra a szemét. Emlékezett a boldogságra, amikor először a kezében tarthatta a fiát. Pici, törékeny rongybabaként simult a karjába, a hangja gyenge nyöszörgés volt csupán, mégis mintha akkor kapott volna értelmet az egész létezés. Ez az érzés aztán minden egyes sóhajjal és öleléssel erősebb lett, beléitta magát, akkor sem tompult, miután megszületett a második és harmadik gyermeke. Talán nem töltött vele elég időt, ezért…
Hányingere támadt. Mélyen beszívta a levegőt, a vegyszerek szaga azonban csak rontott a helyzeten.
– Kaphatok egy pohár vizet? – kérdezte. A hangja minden határozottságot nélkülözött, annyira elhalkult, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Vajon mit gondolnak most róla, amiért ilyen gyenge?
– Rosszul vagy? Judit hallotta az olló és a fésű koppanását a szekrényen, a távolodó lépteket, a vízadagoló zúgását. Hálásan fogadta el a felé nyújtott poharat.
– Köszönöm.
– Jobb?
Őszinte érdeklődést fedezett fel a másik nő arcán, mégis majdnem felnevetett kínjában. Hogyan lehetne jól? Mióta kiderült ez az egész, semmi sincs rendben.
– Igen, köszönöm.
– Eléggé beállt a levegő. Kinyitom egy kicsit az ajtót, hátha felfrissülsz.
A nyári forróság beömlött a helyiségbe, magával hozva a forgalom zaját, mégis volt ebben a zsongásban valami, amitől jobb lett. Judit újra felpillantott a tükörképére. Tizenhat hosszú év. A lelkét kitette a fiáért, és ezzel hálálta meg. Kirántotta alóla a talajt, felforgatott benne mindent. Azt hitte, ismeri őt, amikor viszont elé állt, és bevallotta…
Judit keze ökölbe szorult, a tenyerében újra ott lüktetett a zsibbadás. Neki is fájt az a pofon. Sosem érzett még ilyen erős dühöt, csalódottságot és félelmet egyszerre. Korábban is szaladt már meg a keze, de ennyire sosem akarta bántani a saját gyerekét. Most viszont mintha egy idegen állt volna előtte, ijedten, könnyes szemekkel…
– Nagyon nem nézel ki jól.
– Semmi bajom – vágta rá meglehetősen nyersen. Észrevette a meglepetést Kata arcán, csak épp nem érdekelte. Túl sok más dologgal kellett most foglalkoznia, muszáj volt rendbe hoznia az életüket. Egy jó pszichológus talán rádöbbentené a fiát, hogy ez csak valami furcsa lázadás. Igen, nem lehet más. Őt akarja bosszantani vele.
– Jól van. Figyelemfelhívás. Mire Judit kilépett a szalonból, már biztos volt benne, hogy meg tudják oldani. A fia idővel ki fogja verni a fejéből ezt a butaságot. Mert az ő gyereke nem lehet olyan…


Percek óta állt a húspultnál, csigalassúnak találta a kiszolgálást. Legszívesebben otthagyta volna a sort, de a férjének az egyik kedvencét ígérte, és nem akart csalódást okozni. A szokásos hentese hétfőnként zárva tartott, így nem maradt túl sok lehetősége, pedig utált ilyesmit a hipermarketben venni. Hol volt annak az íze a piacihoz képest!
Türelmetlenül dobolt a lábával. Az előtte álló nő megrovóan nézett felé, a ritmikusan padlóhoz csapódó körömcipőt figyelte, Judit azonban tüntetőleg elfordult. Szinte várta, hogy beszóljon neki valamit, de ez nem történt meg, az idegen békésebb természetűnek bizonyult ennél. Pedig legalább akadt volna valaki, akin levezetheti a feszültséget.
Marta a torkát a gyomorsav. A stressz tehetett róla, a folyamatos idegesség. Néha komolyan úgy érezte, a családja, a körülmények összeesküdtek ellene. Annyira igyekezett, ez mintha mégsem tűnt volna fel senkinek. Mindent egyben tartott, mindenre volt gondja, hálát mégsem kapott érte. Pedig nem várt sokat, csak egy-egy apró gesztust, jelzést arra, hogy jól csinálja, hogy van értelme. Most éppen úgy gondolta, semminek sincs. A gyereket akarta hibáztatni, a tinédzserkori lázadást okolni, miközben folyamatosan azon járt az esze, mivel terelhetné vissza a helyes útra. Megint az egész estéje azzal telt, hogy pszichológiai cikkeket bújt az interneten, de nem lett okosabb. Mindenhol elfogadásról és támogatásról írtak, dühében végül kikapcsolta az átkozott gépet. Bele kellene törődnie ebbe a lehetetlen helyzetbe? Nonszensz.
Bedobta a szatyrokat a csomagtartóba, és beült az autóba. A klíma hetek óta vacakolt, de nem jutott el a szervizbe, mindig valami más dolga akadt. Az összegyűlt hőség hirtelen zuhant rá, ki kellett szállnia, mély lélegzetet vennie, hogy ne legyen rosszul. Percekig álldogált, a tűző napsütésben figyelte a mellette parkoló kocsi hiányos festékét. A múlt héten a férje meghúzta az Audit, és vele veszekedett, amiért problémát csinált belőle. Persze úgy könnyű, ha nem neki kell beosztani a pénzt…
Pedig nem panaszkodhatott. Átlagon felül éltek, szép, igényesen berendezett házban, távol a büdös belső kerületektől, és nem jelentett komoly anyagi megterhelést mindezt fenntartani. Mégsem tudott leengedni, minden kiadást alaposan meggondolt, tervezett, számolt. Hol nyaralásra kellett félretenni, hol a gyerekek taníttatására.
Elkapta a kísértés. Az összes holmiját fel kellett túrnia tűzért, végül az autó szivargyújtója mentette meg. A kocsi oldala forró volt, ahogy nekidőlt, égette a bőrét, de nem érdekelte. Mélyet tüdőzött a cigarettából, lehunyta a szemét, lassan fújta ki a füstöt. Eddig jól ment a leszokás, pár napja azonban kénytelen volt ismét vásárolni magának egy dobozzal, bár sértette a büszkeségét a kudarc.
Megkísérelte sorra venni, mennyi dolga van még a nap végéig, de az összesítésbe is beleszédült. Az órájára nézett, és egy utolsó slukk után türelmetlenül taposott a csikkre, majd beült az autóba. Nem sokat csökkent odabent a hőfok, mégis elfordította a kulcsot, és hazafelé indult. Az első piros lámpánál jutott eszébe bekapcsolni a zenét, addig teljesen a gondolataiba mélyedt.
Még nem vett ajándékot a tizennyolcadik évfordulójukra, pedig napok óta tervezte. Persze a férje úgyis megint elfelejti, mint az elmúlt három évben mindig. Amióta eltávolodtak egymástól…
Judit biztosra vette, hogy a férfinak van valakije. Megszaporodtak a késések, a túlórák, míg a kedveskedő becézések, az éjszakába nyúló beszélgetések elkoptak. A hiányuk sajgott, ő mégsem tett semmit, mert rettegett attól, hogy szóba hozza. Mi van, ha igaz a gyanúja? Nem bírná elviselni a bizonyosságot…
Megkönnyebbült, amikor végre leparkolt a garázsban. Korán ért haza, a gyerekek még valószínűleg úton vannak, a férje pedig csak vacsorára esik be. Judit kivételesen vágyott egy kis magányra. A légkondi kellemesen lehűtötte, fáradtan dobta le a szatyrokat az ebédlőben, és engedélyezett magának pár perc pihenést az egyik fotelben. Megint feltörte a lábát a cipő, de ezen már nem is bosszankodott, csak lerúgta a lábbelit. A gyerekeire mindig rászólt, hogy ne hagyják szanaszét a dolgaikat, de ő most csak hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Jólesett a csend.
Pár perccel később sóhajtva ült fel. Legszívesebben órákig heverészett volna még, mert az idejét sem tudta, mikor lustálkodott igazán utoljára. Mindig hajtották a feladatok, és bár többnyire kapaszkodott is beléjük, néha terhesnek találta őket. Mégis ment tovább, csinált mindent a rendszer szerint, és kifejezetten idegesítette, ha valami nem a szokott mederben haladt.
Felvette a cipőjét a földről, majd az előszobában a tartóra tette. Élvezte, ahogy a padló hűvösen simul a talpa alá, miközben a konyhába vitte a csomagokat, és gyakorlott mozdulatokkal pakolászott. Mindennek megvolt a maga helye, szinte már fejben tematizálva vett ki mindent, hogy minél kevesebb mozdulattal kerüljenek a helyükre a dolgok. Kinyitotta a konyhaablakot, mert bár ment a klíma, egy kis szellőztetés sosem árt.
Pont végzett, amikor nevetés ütötte meg a fülét. Automatikusan a hang irányába fordította a fejét, aztán megdermedt. Kellett néhány szívdobbanásnyi idő, mire magához tért annyira, hogy az ablak takarásába húzódjon. Szánalmasnak érezte a gondolatot, hogy leskelődik, de nem bírta megállni.
Odakint a fia beszélgetett valakivel. Miközben magyarázott, az ajkán ábrándos mosoly játszott, majd ismét nevetett, szőke tincsei az arcába hulltak, ahogy enyhén megrázta a fejét. A másik fiú szemmel láthatóan idősebb volt nála, nem sokkal, talán két-három évvel, Juditot viszont zavarta a különbség. Ami viszont ennél is jobban bosszantotta, az a távolság hiánya. Annyira közel álltak egymáshoz, centik választották csak el őket, Judit pedig rémülten figyelte, ahogy a fia magához húzza az idegent, és lassan megcsókolja.
Sokkosan kapta a szája elé a kezét, de a tekintetét nem bírta elszakítani a jelenettől. Annyiféle érzelem cikázott át rajta, amitől szinte levegőt sem kapott, a legerősebb mégis a düh volt. Képes odakint az utcán…


Pedig senki sem látott rá a házra, ezt ő is tudta. Sejtette, hogy ezért húzódtak az ablak alá, ennek ellenére legszívesebben rájuk szólt volna, azonban egy hangot sem bírt kipréselni magából.
– Biztos nem jössz be?
Juditnak összeszorult a torka, a választól viszont végtelen megkönnyebbülés cikázott át rajta.
– Inkább nem.
– Csak egy kicsit. Senki sincs itthon, kettesben lehetnénk…
A másik fiú befelé pillantott, Judit önuralma pedig felmondta a szolgálatot. Határozott mozdulattal bezárta az ablakot, és bár nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatalok a mozgásra ijedten szétrebbennek, túlságosan mérges volt, hogy tovább foglalkozzon velük. A nappaliba sietett, a táskájából ismét előkereste a cigarettát, és kiment a kertbe. Elmarta a gyújtót a párkányról, majd ingerült mozdulattal rágyújtott.
– Azt hittem, leszoktál.
– Én is – válaszolta oda sem nézve. Attól tartott, megint legyűri annyira az indulat, hogy valami megbocsáthatatlant mond vagy tesz. Talán, ha úgy csinál, mintha semmi sem történt volna…
– Hamar hazaértél.
Neheztelve fordult a hang irányába. A fia tétován álldogált a küszöbön, mielőtt nekidőlt volna az ajtókeretnek.
– Csukd be! – mordult rá Judit. – Megy a klíma.
– A konyhában nem érdekelt, hogy nyitva az ablak – felelte Boti dacosan, Judit pedig legszívesebben kiabált volna vele, amiért még azt is meghiúsítja, hogy ne kelljen ezen gondolkodnia. Sőt, az orra alá dörgöli…
– Gondolom, nem az osztálytársad volt – szólalt meg fojtott hangon, mire a fiú megrázta a fejét. – Remek. Miért kellett itt enyelegned vele?
Boti összepréselte a száját, a keze ökölbe szorult, és Judit tudta, hogy megint veszekedni fognak. A fia tökéletesen az ő természetét örökölte: ha a higgadtságát bármi áttörte, robbant.
– Ha ennyire zavar, máskor ne nézd! – sziszegte a fiú. – Akár haragszol, akár nem, én akkor is a fiúkat szeretem. Törődj bele! – vágta hozzá, mielőtt rácsapta az ajtót, olyan erővel, hogy Judit attól tartott, betörik az üveg.
– Boti! – kiabált utána felháborodva, de a fia ügyet sem vetett rá.
Judit egyik lábáról a másikra váltott. Az átforrósodott talaj égette a talpát, és bár sajnálta, hogy elfelejtett papucsot venni, nem volt kedve visszamenni érte. Inkább a felénél elnyomta a szálat, és besietett a házba.
A hirtelen hőmérsékletváltozás kicsit kijózanította. Az emelet felé pillantott, de nem érzett erőt magában ahhoz, hogy a fia után menjen. Ehelyett visszasétált a konyhába, gépiesen készítette elő a húst. A pillantása újra és újra az ablak felé rebbent, szinte látta maga előtt az iménti jelenetet. Boti tekintetét, ahogy arra a másik fiúra néz, a vágyakozást, amikor magához húzta… Judit sóhajtva támaszkodott a pultra. Túlcsordultak benne az érzések, hitetlenkedve nyúlt a szeméhez, amint az első könnycsepp végiggördült az arcán. Évek óta nem sírt, most mégsem bírt megálljt parancsolni. Lezuhant a mögötte lévő székre, és zokogott.

 A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Szivárványálom könyvek

Beleolvasó: Hajnal Kitti: Hinta - ("Féltem őt. Nagyon árnyéka önmagának, ennél sokkal sugárzóbb szokott lenni. Mióta ismerem, mindig kitűnt a tömegből, bár az elején nem volt ennyire a társaság lelke. Végtelenül vonzó személyiség, aki már akkor felkeltette az érdeklődésem, mikor még alig szólalt meg. A megismerkedésünkkor még szűz volt, ahhoz képest számomra durva, amit mostanában művel, főképp, hogy mindig hosszútávon gondolkodott.")

Ezúttal pedig Hinta c. kötetet hozom el nektek mely Patrik és Márk szerelmi történetét, olvashatjuk, figyelhetjük meg. A civódásaikat a Falak c. könyvéből ismerem és imádtam a párost. Olvassátok Hajnal Kitti: Hinta c. kötetéből újabb 6 oldalnyi történetet.

 

 Hajnal Kitti:
Hinta

Tartalom:

„Olyan, mintha hintán ülnénk, ingázunk, mindig változik a viszonyunk.”

Hányszor szerethetünk igazán? Megölheti-e a szívet egy feldolgozhatatlannak hitt veszteség?
Patrik lassan két éve temette el Imit. A gyászon szülei és barátai igyekeznek átsegíteni, az ő kedvükért létezik, igyekszik túlélni a hétköznapokat. A tomboló ürességet azonban egyre inkább kezdi kitölteni Márk. A jelenléte, a mosolya, minden, ami csak ő, lassanként új jelentést kap Patrik szemében. Tíz év barátság után változik a kép, úgy tűnik, egy viszonzatlan szerelem irányába…

 

ENGEDÉLLYEL

A fák levelei között újra és újra előbukkan a hold, ahogy a hinta lassan ring az éjszakában. Imádom a lágy mozgást, le‑lecsukódik a szemem, egy régi dallam kúszik elő a tudatom mélyéről, azt dúdolgatom, miközben fél lábbal lököm magam.
– Nem szédülsz még?
– Nem eléggé.
Amint Márk rágyújt, megcsapja az orrom a dohány kesernyés illata. Fél órával ezelőtt cigizni jöttem ki vele, aztán itt ragadtunk, és amikor elfogyott a mondanivalónk, némán meredtünk a sötétbe. Fázom, teljesen felhúzom a cipzárt a pulóveren, mégsem akaródzik bemenni a házba. Épphogy csak tavaszodik, kabátot kellett volna venni, de nem volt annyi eszünk.
– El fogsz aludni – jegyzi meg Márk mintegy mellékesen, a hangjában azonban feddés lapul, ki is röhögöm, amiért megint atyáskodik felettem.
– Akkor mondj valamit! Amilyen unalmas itt veled, nincs jobb dolgom, mint aludni.
– Én békésnek nevezném.
Hümmögök. Ma komoly hangulatban vagyunk, majdnem elfelejtkeztem erről. Ha hazalátogat, utána mindig ilyen: láncdohányzik és az életről filozofál. Nincs ugyan ellenemre, bár jobb szeretem, amikor vidám, a hülyeség sokkal inkább illik hozzá.
Felpillantok rá. Nem túl kényelmes ebből a szögből, de látnom kell az arcát. Maga elé bámul, talán a parázs izzását figyeli, szomorúnak tűnik, ilyenkor nehéz legyőzni a késztetést, hogy megöleljem.
– Miért hagyod magad így felhúzni?
Ideges szusszanást kapok válaszként. Nem vitatkozik, csak újabbat szív a cigarettából. Persze tisztában vagyok vele, hogy kívülállóként könnyebb okosnak lenni. Ha az én családom lenne, talán engem is kiakasztanának, pedig azt viszonylag nehéz elérni.
Aprót dörren az ég, reflexből összerezzenek. Távoli hang, még sok idő, mire ideér a vihar, de én már előre várom. Imádom, amikor eláztatja a tájat az eső, elmossa a rossz hangulatomat is. Ha Márk nálunk van, sokszor akár fél órán át képesek vagyunk bámulni a verandáról a pusztítást.
Oldalra fordítom a fejem. Márk épp a telefonjával szöszöl, a mobil fényénél elgondolkodónak tűnik az arca, már amennyit a szőke tincsektől látok belőle. Szívesen rákérdeznék, mivel foglalkozik, de azonnal rájövök, amint felcsendül egy ismerős dallam: Riders on the Storm. Rajta kívül senkit sem ismerek, aki ennyire odáig van a régi zenéért, neki viszont a Doors a kedvence. Én szintén bírom a hangulatát, bár nekem olyan szorosan összefügg vele, hogy képtelen lennék nélküle hallgatni.
– Tudod, mi hiányzik most? – szólalok meg, de nem kell választ adnom a saját kérdésemre, Márk azonnal rájön, le is olt érte.
– Nincs fű.
– Igenis, apu! – felelem vigyorogva, erre felvonja a sze­möldökét.
– Ha így folytatod, elfenekellek.
– Ez ajánlat volt?
Nevet. Egy pillanat alatt levedli magáról a depressziót, csillog a szeme a vidámságtól. Feldob, hogy ezt én érem el nála.
– Álmaidban! – vágja rá, és miközben a mosoly az arcomon ragad, belül megint ott az a furcsa gondolat, mint minden hasonló helyzet után. Amikor ezt csináljuk, mindig úgy érzem, mintha flörtölnénk. Butaság az egész, mert lassan tíz éve a legjobb barátom, kötve hiszem, hogy máshogy nézne rám, arról pedig végképp fogalmam sincs, én tennék-e ilyet. Néha afelé húzok, hogy igen, és a rettenettől, ami legyűr, levegőt sem kapok.

Megint percek óta a holdat bámulom. Márk rég elszívta a cigarettát, csak neki sem akaródzik felkelni. Igazság szerint azóta nem csinálunk semmi értelmeset, mióta megérkezett, nem mintha ez meglepő lenne tőlünk, ezt szeretem benne a legjobban, hogy vele sosincs semmi kötelező. Meg sem kérdeztem, itt alszik-e, úgyis tudom a választ. Ilyenkor sosem akar egyedül lenni.
– Többet haza sem megyek.
– Mindig ezt mondod.
Sóhajt egy nagyot, aztán feltápászkodik, megáll felettem, pont kitakarja a holdat. Rápislogok, erre int a fejével, hogy menjek arrébb, és amikor megteszem, leül mellém.
– Néha olyan kibaszott erős a késztetés, hogy elküldjem őket a francba. Mármint véglegesen.
– Tudom.
Bólint, és a térdére támaszkodva bámulja maga előtt a földet. Vigasztalásképp enyhén átölelem, ami túlzás, mert inkább csak rászorítok a vállára egy kicsit, az egész fél percig sem tart, mégis elmosolyodik. Újabbat villámlik, akaratlanul kapom fel a fejem a jelenségre. Hamarosan dörgés követi, a szél egyre erősebben fúj, megborzongok.
– Nézünk valami filmet, mielőtt az agyadra megyek? – kérdi Márk. Nekem tulajdonképpen mindegy, neki van szüksége figyelemelterelésre.
– Nem mész az agyamra.
– Tudom. Nincs olyanod – vigyorogja pofátlanul a képembe. Annyira szemét, mégis röhögök, mert váratlanul ért a beszólás.
– Bekaphatod.
– Mondom én, hogy álmodozol.
Játékosan arrébb lököm, visszalök, ezzel szórakozunk, mielőtt rászánom magam arra, hogy végre bemenjek a házba. Közben megérkeznek az első esőcseppek, hűvösen gördülnek végig a bőrömön, megtorpanok, az ég felé fordítom az arcom, lehunyom a szemem.
– Ázni fogsz?
– Aha – felelem halkan, anélkül, hogy Márkra néznék. – Bánod?
– Felőlem. Ha lebetegszel, akkor viszont morcos leszek.
Elmosolyodom. Hallom a lépteinek súrlódását, de tudom, hogy úgyis megvár a teraszon, onnan figyeli, ahogy eláztat az eső. Végtelen nyugalom száll rám, mintha a sejtjeimbe olvadna, belém issza magát a cseppekkel. A gondolataim elmerülnek a semmiben.
Percekkel később Márk berángat a házba, és zuhanyozni parancsol. Átfáztam, de nem izgat, kifejezetten feltöltődtem. Amíg arra várok, hogy ő is végezzen a fürdőben, fel-alá járkálok a szobában, pakolászok, közben a hajamról igyekszem kicsit felitatni a vizet. Nem tudnám elképzelni röviden, de a szárítása mindig macerás.
Az íróasztal előtt megállok, a tekintetem odatapad a keretben álló fotóra. Ez a kedvencem Imiről. Olyan természetesnek hat, pedig pózolt, mert látta a kamerát. Tudom, hogy miattam csillogott a szeme, mindig így nézett rám. Az arcára voltak írva az érzései, ami tökéletesen tükröződik ezen a képen. Állítólag ugyanígy néztem vissza rá. Még emlékszem a barna tincsek selymességére, a bőrének illatára, az izmai tapintására. Az erőre, ami fizikailag és lelkileg belőle áradt, és aminek bármikor behódoltam…
Hiányzik. Már nem tombol bennem minden másodpercben, de folyamatosan ott van, lüktet. Mintha megszűnt volna dobogni vele együtt az én szívem is, hónapokig semmit sem éreztem. Nem jobb, hogy újra képes vagyok rá.
Lépteket hallok, de nem bírom elszakítani a pillantásom Imiétől. Az eddig érzett nyugalom helyét üresség váltja fel, azt kívánom, bárcsak újra meghalnának az érzéseim. Jobb lenne, mint ez a létezés, nélküle.
– Gyere aludni!
Márk végigsimít a karomon, a lágy érintés furcsa mód kiránt a fájdalomból. Összezavarodva fordulok felé, rácsodálkozom a jelenlétére, pedig eddig is érzékeltem.
– Mindjárt.
Nem merek újra az íróasztalra pillantani, inkább megkerülöm az ágyat, bebújok Márk mellé. Annyit alszik mostanában nálunk, hogy a szüleim már gyanakodnak ránk, engem pedig mulattat a feltételezés. Szeretem, amikor Márk itt van. Olyankor tudok aludni.
– Reggel megint korábban kelsz?
– Igen. Majd szólok, ha idő van – válaszolom. Márk elhelyezkedik, és behunyja a szemét. A gyér fénynél nézem, ahogy a szőke tincsek az arcába hullanak, hallgatom a szuszogását, aztán álomtalan semmibe ájulok, csak a telefon ébresztőjére riadok.
– Rohadt korán van – motyogja Márk inkább a párnának, mint nekem, majd azzal a lendülettel durmol tovább. Elröhögöm magam a reakcióját szemlélve. Abszolút neki való a kötetlen munkaidő, mert bár ő is rendszertelenül alszik, velem ellentétben nagyon nehezen ébred. Ha én egyszer kinyitottam a szemem, nem tudok újra elaludni, akkor sem, ha még javában éjjel van.
Felmérem az időjárást odakint, és felsóhajtok. Minden csupa víz, az esti vihar eláztatta az egész környéket. Lúdbőrzik a karom a hidegtől, úgyhogy csalódottan megyek vissza a házba. A földszinti vendégszobában halk zenét kapcsolok, és ráállok a futópadra. Így, hogy Márk el tud vinni kocsival, kicsit több időm van, nem kell sietnem a készüléssel, bár a reggeli edzést egyébként sem hagynám ki. Márk szerint mazochizmus, nekem viszont gyerekkorom óta az életem része.
Egy órával később visszamegyek a szobába, hogy felkeltsem, és míg zuhanyozom, magához is térjen. Nem járok sikerrel, tíz perc múlva még mindig az ágy szélén ül kómás fejjel.
– Mi van, Csipkerózsika? Meg kell csókoljalak, hogy felébredj?
Felpillant rám, lesajnáló mosoly bújik meg a szája szegle­tében.
– Én alszom, és te álmodsz?
– A visszavágásaid kezdenek egysíkúak lenni – szólok be, erre viszont csak morran egyet, és eltűnik a fürdőmben. Mire ismét előkerül, végzek a beágyazással és az összepakolással. Nem szeretek kupit hagyni, mielőtt munkába indulok.
– Továbbra is akarok ilyen kockákat – mutat a hasamra, pedig már rémesen unom a témát.
– Akkor dolgozz értük – felelem, erre legyint egyet.
– Genetikailag képtelen vagyok izmosodni.
– Te genetikailag lusta vagy – cukkolom, bár tudom, hogy nem igaz, csak másképp vagyunk összerakva. Én nyugalmat nyerek a mozgásból, valamibe bele kell ölnöm az energiáim, ami fizikailag kimerít. Ő inkább szellemileg szeret elfáradni.
– Kapok kávét? – kérdezi megnyerő mosollyal, pedig úgyis ismeri a választ. Felkapom a táskám, lerobogok az emeletről, és mire Márk leér, kész a kávéja. Nem én vagyok ilyen gyors, ő szöszölte el az időt, szokás szerint.
Megreggelizünk. A szüleim csak most fognak felkelni, úgyhogy igyekszünk csendben lenni. Nekem nem kihívás, megszoktam, hogy amikor indulok, az emberek általában alszanak, Márk viszont hajlamos elfeledkezni erről.
Mire az autóba ülünk, már éber. Rutinosan vezet, néha az az érzésem, automatán csinálja, valójában oda sem figyel. Nekem jobban kell koncentrálnom, ha volánhoz ülök, nem megy ennyire természetesen.
– Este sietsz haza?
– Nem igazán – felelem kifelé bambulva. – Átmenjek?
– Örülnék neked.
– Szólhattál volna korábban, akkor pakolok ruhát – jegyzem meg. Márk felvonja a szemöldökét, egy pillanatra felém fordul. Egyértelműen mulattatja a korholásom.
– Legalább két váltásod van nálam, ne bosszants.
– Ki mást bosszantanék? Akkor miért tartalak?
Márk elröhögi magát, tehát betaláltam.
– Hiányozna, ha nem tennéd – ismeri el mosolyogva, és nem tehetek róla, az én szám is mosolyra görbül. Visszafordulok az ablak felé, figyelem az ébredő várost. A tegnapi eső mindenhol mutatja a nyomát, de ahogy nézem, a külső kerületek jártak rosszabbul, leszakadt faágak hevernek szerteszét. Bent jobb a helyzet. Igaz, a fa alapból kevesebb…
– Inkább, mint a hó – mondja Márk, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Isten őrizzen még egy márciusi fagyhaláltól!
– Miért, nem szeretnél az autópályán éjszakázni?
– Minden vágyam.
Leparkol a munkahelyemtől két sarokra, és felém fordul.
– Legyél jó – köszön el. Fogalmam sincs, miért ezzel a fordulattal, de már megszoktam.
– Te is.
Kiszállok a kocsiból, és megvárom, míg eltűnik a szemem elől, mielőtt elindulok az épület felé. Lassan sétálok az utcán, mert rengeteg időm maradt, így unalmamban a szembejövő embereket figyelem. Majdnem mindenki siet, hozzájuk képest kirívó a tempóm és a nyugalmam, én azonban élvezem, hogy van lehetőségem kicsit bambulni munka előtt. Zenét kapcsolok, lágy dallamot választok, visszafogom a lépteim. Kiélvezem a hűvös, ráérős reggelt.
A napom gyorsan eltelik. Ha dolgozom, igyekszem csak arra koncentrálni, mindig találok valami feladatot, ami leköt. Márk ezt nem érti meg, hogy számomra ez egyáltalán nem unalmas, és végképp nem megterhelő. Teljesen kitölti a figyelmem, nem marad időm a saját dolgaimon töprengeni, és nekem erre Imi halála óta kifejezetten szükségem van. Recepción sosem lehet unatkozni.
A temetés után is ez kellett volna. Otthon minden rá emlékeztetett, de a szüleimnél sem találtam a helyem, miután hazaköltöztem. A hiány és a gyász egész nap kínzott, attól féltem, beleőrülök. Most jó így, a szabadnapok alatt viszont sokszor továbbra sem tudok magammal mit kezdeni, ezért folyton Márknál lógok.
Ő azonban a sokadik csengetésre sem nyit ajtót, telefonon is hiába hívom, szóval tanácstalanul toporgok egy darabig a bejárat előtt, aztán feladom, és előkotrom a táskám mélyéről a kulcsom. Ritkán használom, nem szeretek csak úgy bemenni hozzá, főleg, mióta megint lakótársa van. Igaz, őt elég kevésszer látom, akkor is mindig mással, amiért Márk kifejezetten fúj rá.
Mivel hangos zene szűrődik ki a konyhából, meg sem próbálkozom köszönéssel, hanem leveszem a cipőm, és megállok a konyhaajtóban. Márk énekel, úgyhogy csak rövid ideig bírom röhögés nélkül, erre viszont felém pillant, és frászt kap.
– Adj ki valami hangot! – rivall rám, amivel csak annyit ér el, hogy még jobb kedvem lesz. Kicsit halkít a zenén, de nem kapcsolja ki, sőt automatikusan dúdolja tovább a dallamot.
– Próbáltam – felelem, és a telefonjára mutatok. – Se a csen­gőre, se a hívásra nem kerültél elő. Mentem volna haza?
– Bocs? – villant rám egy megnyerő mosolyt, olyat, amivel általában leveszi a pasikat a lábukról, és hirtelen átérzem, miért van ilyen hatása. Olyan csintalanul kisfiúsnak tűnik, pár másodpercre én is elveszítem a fonalat, pedig ezt a reakciót még sosem váltotta ki belőlem. Nehezen szakítom el a pillantásom, csak akkor sikerül, amikor elkomorodik.
– Meg van bocsátva – mondom kissé összezavarodva, majd körbenézek a konyhában, és rögtön elfelejtem az előbbit. – Mit sütsz?
A lelkesedésemen jót szórakozik.
– Azt hiszed, kapsz belőle? – cukkol, de úgyis tudom, hogy nem gondolja komolyan. Viszont reggel semmivel sem utalt rá, hogy ez a mai programja, ami egyet jelent: valamivel felhúzta magát.
– Mi történt? – A hozzávalókra koncentrál, nem szól semmit, úgyhogy hamar leesik a nyilvánvaló. – Robi?
Ingerülten felszusszan, leteszi a fakanalat, és a pultnak támaszkodik. A nadrágja valószínűleg csupa liszt lesz, de nem igazán érdekli. Így már kiszúrom rajta az idegesség és a csalódottság jeleit, fogalmam sincs, miért nem vettem észre azonnal.
– Megint nem beszéltetek?
– Pár percet, aztán rohant – válaszolja kelletlenül. Összefonja a karját a mellkasa előtt, tanácstalanul bámulja maga előtt az asztalt.
– Ez a negyedik vagy ötödik nap, amikor leráz?
– Negyedik – morogja. Megpördül, majd mielőtt ismét nekiállna sütni, a fakanállal felém mutat. – Ez nem jelent semmit. Elfoglalt.
– De, jelent. Azt, hogy hanyagol.
– Most ment vissza, ilyenkor újra fel kell vennie a ritmust – vágja rá, én pedig közel kerülök hozzá, hogy hitetlenkedve felnevessek. Amikor Robi itthon volt, akkor sem foglalkozott vele annyit, mint régen, de ezt most hiába mondanám, Márk megint becsukja a szemét.
– Ahogy érzed – sóhajtom, ezzel a beletörődéssel viszont elérem, hogy Márk újra felém forduljon, az arcán gondterheltség tükröződik.
– Nekem kellene haragudnom rá.
– Valóban – felelem meggondolatlanul, erre Márk morcos lesz, és ha így haladunk, össze fogunk zördülni.
– Mire célozgatsz?
Nem válaszolok azonnal, nagyon igyekszem megválogatni a szavaim. Ha most megint azzal hozakodom elő, hogy ennek a kapcsolatnak szerintem nincs jövője, Márk le fogja üvölteni a fejem, mint a legutóbb, mondván, ez az ő döntése, és semmi közöm hozzá. Mivel voltaképp igaza lenne, így más módszerrel próbálkozom. Kicsit közelebb sétálok, megállok közvetlenül mellette.
– Nem szeretem, amivé tesz téged ez a nyitott kapcsolat. Folyamatosan egyéjszakás kalandokba menekülsz. Te nem ilyen vagy.
Ezzel telibe találok, látom a reakcióján, ahogy elfordítja a fejét, és néhány másodperccel később megrázza magát.
– Az én dolgom.
Fáj az elutasítás, a dac, amivel kizár, de ilyenkor semmit sem tehetek. Fogalmam sincs, Robi mivel szédítette így el, miért vár rá Márk ennyi ideig, miközben rajta kívül mindenki számára nyilvánvaló egy ideje, hogy feleslegesen. Másfél éve hagyta itt Anglia kedvéért, kizártnak tartom, hogy visszajön hozzá.
– Jól van.
Leülök a konyhaasztalhoz, és tüntetőleg a mobilomba feledkezem. Segíteni amúgy is ritkán enged, ráadásul épp mérges rám, hagynom kell lenyugodni. Belül viszont jobban tombolok, mint máskor, nehezen győzöm le magamban a késztetést, hogy a lelkére beszéljek.
– Nekem is hiányzik a romantika. Jó lenne, ha végre hazaköltözne – magyarázza pár perccel később, békülékenyebb hangulatban, úgyhogy ennek megőrzése érdekében csupán egy mosolyt kap, a véleményemet inkább megtartom.
Féltem őt. Nagyon árnyéka önmagának, ennél sokkal sugárzóbb szokott lenni. Mióta ismerem, mindig kitűnt a tömegből, bár az elején nem volt ennyire a társaság lelke. Végtelenül vonzó személyiség, aki már akkor felkeltette az érdeklődésem, mikor még alig szólalt meg. A megismerkedésünkkor még szűz volt, ahhoz képest számomra durva, amit mostanában művel, főképp, hogy mindig hosszútávon gondolkodott. Robi elrontotta őt, és ezért elmondhatatlanul gyűlölöm, pedig ritkán érzek így valaki iránt. Annyira erős ez az érzés bennem, hogy titkon azt remélem, sosem jön haza, és Márk végre újra önmaga lehet. Életvidám, kevés árnyékkal…

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Szivárványálom Kiadó 

Hajnal Kitti - Hajnalösvény

Beleolvasó: Hajnal Kitti: Falak - ("– Mikor költöznél? – A hétvégén? – érdeklődöm reménykedve. Márk bólint, velem pedig madarat lehetne fogatni. Szabadság! – Jól van. Kéthavi kauciót kérek, és három hónap próbaidő van, mindkettőnknek – teszi még hozzá.")

A következő beleolvasó, Hajnal Kittitől a Falak c. kötetéből, hozok nektek 5 oldalnyi részletet. Nekem a kedvencem ez a könyv, és bízom benne, hogy nektek is annyira fog tetszeni, ahogy nekem is tetszett.

 Hajnal Kitti:
Falak

Tartalom:

Te hazudtál már magadnak? Próbáltál valaki más lenni?

Áronnak egészen jól megy, amikor azonban új albérletbe költözik, a lelke mélyén sejti, hogy teljesen fel fog fordulni az élete, és nem csupán új, hanem régi kihívásokkal is szembetalálja magát.

A főbérlője, Márk nyíltan meleg, és abszolút úgy él, ahogy neki tetszik. Áront először megdöbbenti, majd elvarázsolja ez az őszinte hozzáállás, amikor pedig megismeri Márk barátait, olyan útra lép, amire korábban sosem mert volna…

 

ENGEDÉLLYEL

Már akkor kivan a tököm az egésszel, amikor még el sem kezdem a munkát. Pedig nem ez a gond, igazság szerint szeretem csinálni, de alig aludtam, fáradt vagyok, és ideges, semmi kedvem mások sirámait hallgatni. Folyamatosan, nyolc rohadt órában.
– Szarul nézel ki.
– Én is odáig vagyok érted.
A hangomban több az él, mint amennyi általában, ez nekem is azonnal lejön. Anita szemöldöke kecsesen felfelé ível, és én azelőtt kérek bocsánatot, hogy megsértődhetne.
– Ne haragudj, most rosszul viselem, ha csesztetnek.
Az asztalom szélének támaszkodik, és amíg én a bejelentkezésekkel szöszölök, óvatosan faggatni kezd.
– Ezúttal miért harapsz?
– Három órát aludtam, mert az a díszgyökér hajnalig bulizott a retek haverjaival.
Mindketten tudjuk, kit jelöl ez a megtisztelő becenév. Fél éve kaptam új lakótársat, azóta megy a nyűglődés, csak épp kezd túlforrni az agyvizem. Naponta tizenötször, pedig már alig vagyok otthon.
– Költözz el! – ajánlja Anita, össze sem tudom számolni, hányadszor. Persze, teljesen igaza van, én is tisztában vagyok vele, hogy ez lenne a tökéletes megoldás, csak hát a buktatók visszatartanak.
– Aztán én szerencsétlen megint belefutok valami ökörbe.
– Próbálkozz ismerősöknél.
– Az nem túl sok van. Mármint olyan, akinek a véleményében és a baráti körében meg is bíznék – felelem két kattintás között, majd nem túl lelkesen a fejemre nyomom a fülest. Még nem veszek hívást, az erőmet gyűjtöm. Ehhez a naphoz kelleni fog, ma egyébként is mindenki meg van kergülve. A villamos és metró kombó kész élmény volt, főleg, hogy rühellem a tömeget. Anita az asztalomon dobol, a hang az agyamra megy, erre rögtön rájön, amikor a kezéről egyenesen a szemébe pillantok.
– Bocs – fejezi be, és elgondolkodva hümmög. – Kérdezz rá az üzifaladon. Csak akad valaki, aki megszán.
– A lakótársam is látni fogja – világítok rá, mire elhúzza a száját.
– Valaki mondta nekem a napokban, hogy egy barátja albérlőt keres maga mellé. Szerintem kolléga volt, de nem emlékszem – sóhajtja. – Utánamásszak neked?
– Amennyiben életet akarsz menteni, légy olyan kedves.
– Ha összejön, tartozol eggyel – kacsint rám, aztán elindul a helyére, én meg felsóhajtok, és belevetem magam a munkába. A lelkesedésem az eget veri…
Magam sem hiszem el, de ép ésszel túléltem a nyolc órát, és embert sem ettem ebédre. Képzeletben megveregetem a vállam, de amikor nekiállok összepakolni, kapok egy e-mailt. Még gyorsan rápillantok, közben sűrűn remélem, hogy nem rontottam el semmit, ami miatt bent kell maradnom. A félelmem azonban alaptalannak bizonyul, sőt határozottan jó irányt vesznek a dolgok.
Úgy hallom, lakást keresel. Egy ismerősöm új albérlőt keres, mert a régit ki kellett vágnia. Tíz perc múlva lesz szünetem, ha meg tudsz várni, és érdekel, megbeszélhetjük.
Elmosolyodom. Ez az első, ami feldob, mióta reggel felkeltem. Úgy tűnik, Anita betartotta az ígéretét, ráadásul még gyors is volt.
Válaszolok, aztán befejezem a pakolást, és kimegyek a konyhába. A legegyszerűbb, ha addig itt ücsörgök, legalább hallgathatok zenét. Lehunyom a szemem, teljesen elmerülök a ritmusban, arra riadok csak meg, amikor Ottó a vállamra teszi a kezét. Kiveszem a fülhallgatómat, és felé fordulok.
– Na – kezd bele. – Szóval kicsit távoli ismerős, de megbízható srác. A lakás a hetedik kerületben van, nem gázos részen. Egész jó az ár, nagyrészt felújított, csak légkondi nincs. Tudom, ez nyáron gáz, de…
– Nem fogok ennyitől eret vágni – szólok közbe. – Hol a buktató?
– Nem konkrétan buktató, de… – Ottó közelebb hajol, lehalkítja a hangját. – A srác meleg.
Pislogok egyet, majd még egyet, de csak nem folytatja, így kénytelen vagyok noszogatni. Közben remélem, nem ült ki az arcomra, hogy összerándult a gyomrom az információ hallatán.
– Oké. – A biztonság kedvéért még bólintok is hozzá. – Ez miben jelent hátrányt?
– Hát… néha felviszi a pasijait – válaszolja a reakciómat lesve, én viszont megunom az óvatoskodását.
– Jó, és?
– Hát, nem tudom, ez zavar-e – dől hátra. Megvonom a vállam. Nem mintha közöm lenne bárki szexuális életéhez, bár talán tényleg nem a legjobb ötlet…
Elhessegetem a gondolatot. Örülnöm kéne, hogy lehetőségem akadt minél hamarabb lelépni. Ha feszélyez a helyzet, majd legfeljebb ismét továbbállok.
– Ha őt nem zavarja, hogy én is felviszem a csajokat, miért kellene, hogy érdekeljen?
Ottó láthatóan megkönnyebbül.
– Jó, akkor megadom a számát. Nyugodtan hivatkozz rám.
– Köszi.
Hazafelé folyamatosan jár az agyam. Az igazat megvallva, szeretem a mostani lakást. Jó a tájolás, nyáron sem döglök meg, télen nem fázom, mindig van elég fény, és gond nélkül kigazdálkodom az árát. Jó környék, minden percekre van, közlekedésileg tökéletes, a szomszédokkal sincs gond. Csak hát…
Belépek ajtón, és máris elromlik a hangulatom. Hetek óta itt tartok, ahhoz sincs kedvem, hogy itthon legyek. Dohányzom, de ezt a büdös cigiszagot nem bírom elviselni, és a kedvesnek nem mondható lakótársam megint nem egyedül múlatja az időt. Ami azt jelenti, hogy itt van két-három haverja, akiket folyton kerülgetnem kell, hangosak és bunkók, és a tetejébe mindig eltűnik egy-egy csomag chips vagy sör, amit előző nap vásároltam. Jobb esetben nem az összes.
Odamorgok egy köszönést, de rám sem hederítenek. Bevágom az ételes dobozomat a többi mosatlan közé. Ez a másik, amitől falra mászom. Napokig nem mosogat el, úgy kell vadásznom egy tiszta tányért. A sajátomat régóta a szobámban tárolom, és amint megkajáltam, elöblítem és gyorsan el is tüntetem az útjából. A poharak dettó ugyanez. Azon viszont másodpercek leforgása alatt felhúzom magam, hogy nyoma veszett a zsemléknek, amiket vacsorára szántam. Bár én vagyok a hülye, minek hagytam elől?
Nem veszekszem. Nem azért, mert nem szeretek konfrontálódni, egyszerűen csak nem éri meg az energiát. A kajám attól még nem lesz meg, és a vége úgyis az, hogy mehetek le a pékségbe. Ha rajta múlik, meglepődik, hogy az enyém volt, nyög egy bocsit, és megjegyzi, hogy holnap hoz majd másikat. Persze az, hogy én mit eszek, rohadtul nem érdekli.
Hét hónapja költözött el az előző srác, pedig őt bírtam. Összebútorozott a barátnőjével, én meg kifogtam ezt a majmot. Határozottan rossz csere, ráadásul a tulaj ismerőse, így esélyem sincs, hogy összetűzés esetén én maradjak. Minden szinten szívás a helyzet.
Az utolsó csepp a pohárban, amikor rájövök, hogy a szobámban járt. Mi több, valamit keresett, és őszintén szólva, legszívesebben leltárt tartanék, hogy mi tűnt el.
– Mi kellett annyira, hogy feltúrd a cuccaim? – vonom kérdőre, de csak bambán pislog, majd megvonja a vállát.
– Bocs a rumliért, nem találtam a töltőm.
– És az enyém meglett? – mordulok rá, mire bólint. – Szuper, fél órán belül kérem.
– Oké, nyugi van – röhögi a haverjaival, nekem pedig óhatatlanul beugrik, hogy tizenévesként talán én viselkedtem ennyire pofátlanul, a szüleimmel szemben. Utólag is elnézést kellene kérnem érte. Ő viszont már huszonnégy, nem lenne rossz, ha az utánam lévő jól pofán vágná a szemétségeiért. Merthogy én dobbantok, az tuti…
Bámulok kifelé a villamos ablakán. Meglepő, de hiába láttam ezerszer elsuhanni ugyanazokat az üzleteket, egyet sem tudnék felidézni. Na jó, talán a bankfiókok és a nagyobb multik helye megmaradt a memóriámban, de hogy közöttük mi található, azt ezredszerre sem vagyok képes megjegyezni. Nem tudom, azért van-e így, mert ennyire nem lényegesek, vagy egyedül csak én nem emlékszem rájuk, és mindenki más álmából felébresztve is felsorolja őket, sorrendben.
Elbambulok, majdnem elfelejtek leszállni. Megtorpanok és a korláthoz húzódom, hogy az emberek elhaladjanak mellettem. Nem szeretem, ha kerülgetnem kell őket, vagy ők másznak túlságosan az aurámba. Fél percem mindig van, hogy elvonuljon a tömeg, bár így este nyolckor amúgy sem annyira nagy a gyalogosforgalom. Szerencsére a metró is szellős már ilyenkor, reggelente néha kifejezetten tömegiszonyom van tőle.
Ráérősen sétálok. Korán indultam, ennyivel hamarabb azonban nem akarok odaérni akkor sem, ha alig várom a találkozást. A lehetőség, hogy a mostani helyemtől végre megszabadulhatok, teljesen felvillanyoz. A telefonban ráadásul értelmesnek tűnő, jó fej srác beszélt dallamos, de pörgő hangon, és engem már az megnyugtatott, hogy normális mondatokat alkotott.
Rágyújtok. A füst lekúszik a torkomon át a tüdőmbe, jólesően hunyom le egy pillanatra a szemem. A kora májusi levegő után méreg ugyan, de megint ott tartok, hogy túl sokat dohányzom. Pedig három évvel ezelőtt letettem a cigarettát, és majdnem másfél évig bírtam is nélküle. Persze foghatom a stresszre, ám az igazság az, hogy szeretem az ízét.
Keresek egy szemetest, elnyomom a csikket. Kénytelen vagyok szokás szerint a tetején, mert nincs külön hely. Ilyenkor mindig az jut eszembe, vajon hány kukát gyújtanak fel véletlenül évente. Aztán felnézek az épületre, és a kapucsengőhöz lépek. A zenélése kicsit idegesítő, de nem kell sokáig hallgatnom.
– Igen?
– Szia, megjöttem.
– Gyere fel!
Az első emeletre lépcsőzök, nem szállok be a liftbe. Egyébként sem bízom bennük, a kis terek erős ellenérzést váltanak ki belőlem. Inkább kihagyom, ennyi testmozgás úgyis kell, túl vagyok pörögve.
A ház viszonylag új, egészen jól karbantartott, ehhez képest mégis éles kontraszt fogad, amikor a feltáruló ajtó mögött megpillantom a szépen csempézett padlót. Felemelem a tekintetem, és kezet nyújtok az előttem álló, szőke, nyúlánk fiúnak.
– Szia, Áron.
– Márk – fogadja a köszönést, aztán félreáll, hogy bemehessek a lakásba. Amíg leveszem a cipőmet, csendben vár, és épp azon gondolkodom, mit mondjak, amikor megelőz.
– Szóval Ottó adta meg a számom? – kérdezi, én pedig bólintok, miközben a dzsekimet akasztom az előszobai fogasra. – Az egyik bátyám haverja. Jófej dolog tőle, hogy egyáltalán megjegyezte, hogy albérlőt keresek.
– Szerencsére, mert én meg nagyon szeretnék költözni – felelem, és amikor kérdőn felém fordul, gyorsan hozzáteszem. – Pár hónapja új lakótársam van, aki kinyírja az idegeim.
– Ennyire?
– Szereted, ha turkálnak a cuccaid között és megzabálják a kajádat? – vágom rá, mire felismerés csillan a tekintetében, és kapok egy együttérző mosolyt.
– Aúcs. Így érthető. Az előző albérlőt azért vágtam ki, mert át­járó­házat csinált. Utálom, amikor kétnaponta más mászkál a lakásomban – magyarázza, miközben int, hogy kövessem.
– Na, ez lenne a szoba – tárja ki előttem az első ajtót, én pedig elismerően nézek körbe.
– Hm. Értem már, miért drágább egy tízessel. Pár csillaggal a mostani helyem felett van.
– Egyébként is az egekben az árak – vonja meg a vállát. – Soknak találod?
– Ezért nem – nyugtatom meg, és beljebb lépek. Halványkékre festett falak, laminált padló, még megkopva sincs. Kényelmesnek látszó franciaágy középen, bal oldalt szekrénysor, jobb oldalt íróasztal forgószékkel, és egy kis komód. Az ajtó melletti falnál kétszemélyes kanapé, felette polcok.
– Tetszik? – Ismét bólintok. – Két éve volt felújítva. Majdnem nullára vertük szét, még az elektromos vezetékeket is kicseréltük. A fűtés elég gazdaságos, mert az ablakok is újak.
Magamra hagy, én pedig megfordulok még vagy kétszer. Otthonos, nagyon el tudnám itt képzelni magam, odahaza sem volt ilyen szép szobám. Márk után megyek, a konyhával egybekötött nappaliban találom. Ez is ugyanolyan igényesen felújított, az egyik oldalon nagyképernyős televízió, körülötte hatalmas kanapé és fotelek, középen dohányzóasztal. Az étkezőt kicsit arrébb egy boltíves fal választja el a konyhától.
Márk megvárja, míg mindent felmérek, majd továbbmegy, a fürdőt és a vécét mutatja meg. Mindenhol ugyanaz a szín dominál, még ha halványan is, úgyhogy muszáj szóvá tennem.
– Ennyire szereted a kéket?
– Olyasmi – mosolyodik el. – Viszont vannak szabályok. – Rá­nézek, jelezve, hogy figyelek. – Tizenegy után nincs hangoskodás, falra mászom tőle, ha kupi és kosz van, úgyhogy egyik héten én takarítok, másikon te. Mosogatás: mindenki maga után, bár én nem hagyom ott a cuccaid, ha te sem az enyémet.
– Elfogadható. Dohányzás?
– Csak és kizárólag az erkélyen. Én is cigizek, de rühellem a füstöt a lakásban. Ahhoz minimum atom részegnek kell lennem, hogy idebent bagózzak – neveti el magát. Na, még egy jó pont.
– Tiszta sor. Vendégek?
– Ha nem kétnaponta mást hozol, nem harapok érte. Nálam heti egyszer általában nagyobb társaság jön össze – árulja el. Megfeszülök, és felsóhajtok. Észreveszi a reakciómat. – Zavar?
– Hát, szeretek aludni.
– Tizenegynél tovább sosem maradunk, és ez hétvége. Hét közben dolgozom – válaszol, mire megkönnyebbülök. – Így?
– Így rendben. Én inkább kimegyek sörözni, ha olyanom van, de majd meghúzom magam.
– Nem kell, nyugodtan csatlakozhatsz, ha nem futsz világgá a témáink elől – vágja rá szinte azonnal, alaposan meglepve ezzel.
– Miért futnék? – kérdezem. Márk hümmög egy sort, közben elgondolkodva bámul rám, olyan intenzitással, hogy egy pillanatra beleszédülök a kékségbe.
– Ottó említette, hogy meleg vagyok, és nyíltan vállalom?
– Igen.
– Ezek szerint nincs vele bajod – állapítja meg. Nincs érkezésem felelni, mert rögtön témát vált. Végül is nem nagyon van mit ragozni rajta. – Ja, és a humoromat néha nehéz elviselni, főleg kora reggel – viccelődik, én pedig elröhögöm magam.
– Szerintem túlélem.
– Mikor költöznél?
– A hétvégén? – érdeklődöm reménykedve. Márk bólint, velem pedig madarat lehetne fogatni. Szabadság!
– Jól van. Kéthavi kauciót kérek, és három hónap próbaidő van, mindkettőnknek – teszi még hozzá. – Ha nem jön be, visszaadom a pénzt, hacsak nem rongálsz meg valamit. Ha én raklak ki, akkor ugyanez.
Valahogy tetszik a stílusa. Határozott, tudja, mit akar, bár ilyen szép lakással nem csoda, hogy könnyedén diktálja a feltételeket.
– Szerződés?
– Holnap ráérsz aláírni? Nem készültem, az egész napom rohanás volt – kér elnézést. Nem gond, már a telefonban is említette, hogy későig dolgozik, ezért is találkoztunk most. – Ha ugyanez az időpont megfelel.
– Oké.
Megkönnyebbülten indulok haza. Fejben bekarikázom a naptárban a május tizenharmadikát, mint szabadulásom dátumát. Alig várom.

A könyvet itt tudod beszerezni:

Szivárványálom Kiadó

Hajnal Kitti - Hajnalösvény oldal