Most egy olyan írónővel beszélgetek, akinek nemrég jelent meg az első könyve A Zapumai kóbor villamos címmel. Engem pedig az a szerencse ért, hogy megkaphattam még megjelenés előtt előolvasásra.Számomra inkább egy ifjúsági kalandregény volt, mint mesekönyv. Ennek a műnek a megalkotója és mostani beszélgető partnerem nem más, mint Dobó Dorottya írónő.
Moncsi:
Honnan jött az ötlet, hogy írj?
Az első ötlet, ha jól emlékszem 5 éves koromban jött, amikor a nővéremmel mindketten kaptunk egy-egy nagyon szép kis noteszt a szüleinktől. A tesóm azonnal kijelentette, hogy ő ebbe egy regényt fog írni, én pedig – igazi kistestvérként – rávágtam, hogy akkor én is. Mondanom sem kell, hogy ez a próbálkozás hamar dugába dőlt, de mivel mindketten sokat olvastunk, folyamatosan voltak újabb és újabb ötleteink, amiket időről időre, papírra vetettük. Úgyhogy ez egész gyerekkoromban egy kedves hobbi volt számomra, és egy nagyon jó családi elfoglaltság, mikor felolvastuk egymásnak, amiket írtunk.
A zapumai kóbor villamos megírásához nem tudnék egy konkrét pillanatot kiemelni, mert az engem ért impulzusok összeadódtak, és sok minden hozzájárult. De ide tartozik az is, hogy akkoriban nagyon szerettem volna kiszakadni valahogy a valóságból, képes voltam órákig ülni a kertben és a felhőket nézni, közben pedig történeteket kitalálni. Az elszabadult villamos ötlete is valahogy így született meg.
Ági:
Kik segítettek neked, hogy megvalósuljon ez a történet könyvformájában?
Rengetegen segítettek, nagyon hosszan tudnám sorolni, ezért is tettünk egy köszönetnyilvánítást a könyv végére. A megírás során sokat jelentett, hogy a családom és néhány közeli barátom folyamatosan olvasta a történetet, és amikor mondjuk, egy cliffhangerrel lett vége egy fejezetnek, akkor nyaggattak, hogy írjam már tovább, mert olvasni akarják a folytatást. Ez nagy motivációt adott az íráshoz. A történet végső formájának elnyerésében sokat segítettek olyan kiadók szerkesztői is, akik végül nem vállalták a megjelentetést (volt ahol anyagi okokból, volt, ahol más miatt), de fontos kritikákat fogalmaztak meg, és ez hasznos iránymutatásnak bizonyult ahhoz, hogyan dolgozzak tovább a szöveggel.
Miután a Napkút kiadó vállalta a kiadást, sajnos hamar itt is anyagi problémákkal szembesültünk, de őket szerencsére ez sem tántorította el. Egy kampányt indítottunk, hogy megpróbáljuk közösségi finanszírozásból összeszedni a szükséges pénzt, és szerencsére sokan mellénk álltak, és küldtek adományokat, illetve Pilisvörösvár Város Önkormányzatától és a Tegyünk Együtt Vörösvárért Egyesülettől is kaptunk támogatást. Úgyhogy összességében rendkívül sokan segítettek, ezért is bízom benne, hogy hamarosan véget ér a járvány, és személyesen is meg tudjuk nekik köszönni egy könyvbemutatón.
Moncsi:.
Mi adta az ötletet, hogy gyermek ill. ifjúsági kalandregényt írj? Miért pont a fiatal korosztályt céloztad meg az írásoddal?
Őszintén szólva, egyáltalán nem állt szándékomban semmilyen korosztályt becélozni. Egyszerűen bennem volt ez a történet, és le akartam írni, közben pedig egy olyan közeget próbáltam teremteni a villamos köré, ahol nekem is jól esik időzni. Ez lehet, hogy nagyon önzőn hangzik, de valójában magamnak kezdtem el írni, és álmodni sem mertem volna arról, hogy tényleg a végére érek, arról meg pláne nem, hogy egyszer még meg is jelenik. Persze, mikor a kiadó munkatársai ránéztek, akkor ők rögtön hozzá tudták illeszteni egy korosztályhoz, szóval úgy tűnik, az én lelki világom a 8-10 éves gyerekekével áll közeli rokonságban.
Ági:
A családod mit szólt, hogy egy regényt adtál ki? Milyen érzés volt kezedben fogni a könyvet, hogy valóra vált egy álmod?
Természetesen mindenki nagyon boldog volt, és ők is alig várták, hogy kézbe vehessék. A keresztmamám például a fél országot átutazta, hogy személyesen adhassam át az ő példányát, de volt olyan rokonom is, aki telefonon hívott fel, hogy elmondja, milyen büszke rám. Az ilyen dolgok, azt hiszem, még többet is jelentenek, mint maga a könyv, de nyilván annak is nagyon örülök. A megjelenés előtt nem sokkal édesanyám előásta egy gyerekkori fogalmazás munkafüzetemet, amiben volt egy feladat: egy kb. 3 mondatos fogalmazást kellett írni, én pedig már akkor teleírtam az oldalt, alig bírtam leállni, javításként pedig annyit írt oda az alsós tanító nénim, hogy az első könyvemből majd szeretne kérni egy dedikált példányt. Úgyhogy küldtem is neki egyet, mikor megjelent. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tényleg egy nagyon hosszú múltra visszanyúló álom vált valóra, de nem érzem úgy, hogy a finisbe értem volna, még nagyon sok munka áll előttem, és ez most egy erős löketet adott ahhoz, hogy folytassam.
Moncsi:
Egy valós városról mintáztad Zapumát, vagy ez az egész egy kitaláció?
Zapumát azért találtam ki, hogy ide tudjak menekülni a valóságból, és éppen ezért egy olyan városka lett, ahol én nagyon szívesen élnék, de szerintem mások is. Ez egy kis zárt világ, ahová nem érhet el semmilyen háború, vagy semmilyen világjárvány. Nincsenek autók, csak villamosok mindenhol, szép macskaköves utcák és régi épületek, ezeket Buzási Viki illusztrációi nagyon szépen tükrözik. Persze nem akarom egy utópikus Kánaánként beállítani Zapumát, hiszen itt is emberek élnek, akiknek teljesen hétköznapi problémáik vannak. Például Tomi családja olyan szegény, hogy még a gyerekeknek is dolgozniuk kell az iskola mellett, van egy nagyon megosztó polgármesterük, akit egyesek hősnek, mások pedig mihaszna fráternek tartanak, és itt is előfordulnak olyan túlbuzgó irodai dolgozók, akik feljelentik a főnöknél azt a munkatársukat, aki indokolatlanul sok papírt pazarol el. Szerintem az ilyen dolgok teszik emberivé Zapuma polgárait, és én igazán szerettem itt tölteni a szabadidőmet, úgyhogy nagy öröm számomra, hogy a könyv megjelenése által most már másokat is meghívhatok ide.
Tehát, hogy a kérdésre is válaszoljak, Zapuma egy kitalált város, de azon a nyáron, amikor a könyvet írtam, egy hetet Brnoban töltöttem nyári egyetemen, és teljesen beleszerettem a városba, mert a történelmi belvárosában sétálva végig az járt a fejemben, hogy „Na ez az! Pont ilyennek képzeltem Zapumát is!”
Ági:
Mennyire volt nehéz egy kitalált városról írni?
Nem volt nehéz, sőt inkább felszabadító volt. Úgy álltam hozzá, hogy ez az én városom, itt én hozom a szabályokat, nem kell egy létező hely létező szabályaihoz alkalmazkodnom, és néha bizony kellett is furcsa törvényeket hoznom. Egy valós városban például nehéz, lenne megmagyarázni, hogyan foglalkoztathatja legálisan a villamosüzemeltetés a kiskamasz Tomit? És miért nem tudtak segítséget kérni a szomszédos országoktól? Ha ezt megtehették volna, egész biztosan gyorsan elkapják a villamost és sokkal rövidebb lett, volna ez a kaland. Tehát, amikor választanom kellett, hogy mindenben következetesen alkalmazkodok-e egy adott város adott sajátosságaihoz, vagy létrehozok egy olyan helyet, ahol bármilyen szabály érvényes lehet, akkor az utóbbi mellett döntöttem, és ez nagyon nagy szabadságot adott az írásban. Persze mindeközben Zapuma nem egy fantasy világ része, hanem egy olyan városka, ami akár létezhetne is itt, a mi földi világunkban, és szerintem éppen ez a kettősség teszi olyan szerethetővé.
Kovács Ági fotója
Moncsi:
Mit szeretnél elérni írás terén?
Nehéz kérdés. Azt hiszem elsősorban az a célom, hogy hassak az emberekre. Hogy ha valaki elolvassa, amit írok, akkor azt mondja, „Na, ez jó volt!” vagy „Fú, ezt most fel kell dolgoznom”. Tehát valami olyat tudjak írni, ami érzéseket vált ki más emberekből, és ami meghozza a gyerekek kedvét további könyvek olvasásához is. Az biztos, hogy szeretnék még sok könyvet írni, és bízom benne, hogy fejlődni is fogok még ezen a téren, így idővel ennél hosszabb, több szálon futó történeteket is tudok majd kanyarintani. Olyan témákban is vannak ötleteim, amik kifejezetten ovis gyerekeket tudna megszólítani, viszont ehhez ismeretlen/egykönyves szerzőként nehezebb kiadót találni.
Ági:
Milyen visszajelzések érkeztek hozzád a könyveddel kapcsolatban?
A családom és a barátaim visszajelzései a kezdetektől fogva nagyon pozitívak, de ezt nem igazán tekintem mérvadónak, hiszen nyilván elfogultak. Amikor kiadót kerestem, akkor már sok jó visszajelzést kaptam idegenektől is, és, még ha nem is vállalták a kiadást, minden esetben arra bíztattak, hogy ne adjam fel, mert ebből még jó kis könyv lehet. De az igazi megmérettetés persze az, amikor az olvasók, különösen, amikor a gyerekek mondanak véleményt, bár ez hozzám általában a szülők tolmácsolásán át szokott eljutni. Eddig kizárólag elégedett véleménnyel találkoztam, aminek nagyon örülök, bízom benne, hogy ez a jövőben is így lesz, de fel vagyok készülve arra is, hogy lesz, akinek nem nyeri el a tetszését.
Moncsi:
Nem gondolkoztál azon, hogy felnőtteknek is írj? Vagy úgy véled, hogy ott már vannak elegen, és inkább fiatalabb korosztályt céloznád az írásaiddal?
Nemcsak hogy gondolkoztam rajta, de szoktam is felnőtteknek írni, igaz, inkább csak novellákat. Egy felnőtt regény megírásához egyelőre éretlennek érzem magam, de a novellaírás szerintem egy kiváló gyakorlóterep erre, úgyhogy elképzelhetőnek tartom, hogy később egy regényhez is megjön a kedvem és a bátorságom. Felmerült már egy novelláskötet kiadásának a gondolata is, de egyelőre ez is elég távolinak tűnik. Azért én bízom benne, hogy néhány év múlva sikerül megvalósítani.
Ági:
Van kedvenc karaktered a könyvedben? Voltak nehézségek az írás terén?
A kedvenc szereplőm egyértelműen Kelemen, aki egy nagyon megosztó karakter lett. Az olvasók többsége borzasztóan idegesítőnek tartja (megjegyzem, nem ok nélkül), egy szűk réteg pedig hozzám hasonlóan imádja őt. Az ő fejezeteit nagyon szerettem írni, mert az okoskodó, minden lében kanál személyisége sok kis vicces jelenetre vagy ironikus megszólalásra adott lehetőséget.
Amikor elkezdtem írni a regényt, csak nagy vonalakban volt egy vázlat a fejemben, és az is csak kb a történet feléig. Szinte minden részletet menet közben találtam ki, és olykor akadtak olyan kérdések, amin több napig gondolkoztam. Például, hogy lehet, hogy egy elszabadult villamost csak két nap után tudnak elkapni? Egy ilyen kisvárosban, mint Zapuma, ez nem tűnik túl reálisnak, ezért döntöttem úgy, hogy a villamos elhagyja a sínt és kimegy az országból. De itt jöttek az újabb nagy kérdések: Hogy tud egy villamos sín nélkül közlekedni? És milyen útvonalat tesz meg? Előfordult, hogy órákon bámultam a térképet, mire kitaláltam például azt, hogy Magyarországra melyik határmenti településen tudna belépni. Ilyesfajta apró nehézségek voltak, mert nem akartam egy kérdést sem magyarázat nélkül hagyni.
Moncsi:
A Zapumai kóbor villamost önálló könyvnek szánod, vagy pedig sorozatnak?
Megírás közben önálló regénynek szántam, és amikor kész lettem vele, az ismerőseim sokat kérdezték, hogy mikor lesz folytatás, de egy ideig elzárkóztam ettől. Féltem, hogy ha erőltetni akarom a folytatást, akkor az izzadtságszagú lenne. Aztán egyszer bevillant egy ötlet, hogy, majd ha egyszer mégis megírnám, akkor mi lehetne a fő bonyodalom. Majd sorra jöttek az újabb és újabb szereplők, helyszínek, jelenetek, fordulatok, és egyszer azt mondtam, hogy jó, elég volt, akkor ezt most megírom. Úgyhogy mire a kiadóhoz került A zapumai kóbor villamos, addigra a számítógépemen már majdnem teljesen kész volt a folytatás is, és őszintén bízom benne, hogy hamarosan ez is el fog jutni az olvasókhoz. Ez főképp attól függ majd, hogy milyen lesz az első rész fogadtatása, és a kiadónak megéri-e az újabb kötetbe pénzt és időt fektetni.
Ági:
Amikor elkészül egy történeted, ki olvassa el először?
Szerencsére van egy-két olyan olvasóm, akik már menet közben végig kísérik a történetet. Általában egy felhőbe mentem az elkészült fejezeteket, amit megosztok a családommal és a közeli barátaimmal. Ez azért nagyon jó, mert motiválnak az írásra, de ha valamiben úgy gondolják, hogy mellé lőttem, akkor azt is megmondják még idejekorán. Olyan szempontból viszont okozhat bonyodalmakat, hogy ha mondjuk egy szereplőnek, utólag megváltoztatom a nevét, vagy egy fejezetet olyan részletekkel egészítek ki, amik a későbbiek során még fontosak lesznek, akkor bele tudnak zavarodni a változásokba, de erre eddig nem sok példa volt. Igyekszem alaposan átgondolni a történet menetét, hogy amit egyszer már leírtam, azon utólag ne kelljen sokat változtatni, legalábbis a kézirat befejezéséig. Később úgyis hátra lesz még a szerkesztés, de az már egy teljesen más tészta. Úgyhogy az első olvasóim általában az anyukám, a barátom, a nővérem, 1-2 barátnőm és a keresztmamám, bár ő mindig megvárja, hogy elkészüljön a kézirat, és azt egyben szereti megkapni.
Moncsi:
Mik a terveid a jövőben írás terén?
Nagyon örülnék, ha a meglévő kézirataimat sikerülne megjelentetnem: ezek közül egy a most megjelent regényem folytatása, a másik pedig egy ovisoknak szóló mesekönyv. Ezen kívül van még egy kisebbeknek szóló mesekönyv ötletem, de az még elég kiforratlan, úgyhogy eddig nem mertem belevágni. Most egy olyan regényen dolgozom, amit inkább az ifjúsági kategóriába sorolnék, 12-14 év körüli gyerekeket szeretnék megszólítani vele, és egy olyan témát dolgozok fel benne, amiről úgy gondolom, hogy hiánypótló lenne a hazai könyvpiacon (erről egyelőre többet nem szeretnék elárulni). Viszont ennek a korosztálynak az igényeit figyelembe véve, ezt az eddigieknél hosszabbra tervezem, és némi kutatómunka is áll még előttem, hogy történelmileg is hiteles legyen. Úgyhogy számítok rá, hogy egy-két évem el fog vele menni, különösen mivel a hétköznapokon dolgozok, úgyhogy rendszerint csak hétvégén tudok az írással foglalkozni (ennek a karantén egyébként különösen kedvezett). És szeretnék előbb-utóbb egy felnőtteknek szóló novelláskötettel is előrukkolni. Úgyhogy terv az van bőven, majd meglátjuk mi minden valósul meg ebből, és milyen új ötleteim adódnak még, amik esetleg ezeket felülírhatják.
Moncsi: Nagyon örülünk a lehetőségnek, hogy beszélgethettünk Dobó Dorottyával, és hogy olvashattuk a megjelent könyvét, a Zapumai kóbor villamost. Egy élmény volt beszélgetni vele. A könyv megjelenését támogatta: Pilisvörösvár Város Önkormányzata, és a Tegyünk Együtt Vörösvárért Egyesület.
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése