A
Fantasy világok a magyar irodalomban interjúsorozatom
keretein belül most Aurora P. Hillt
kérdezem az írásról és a világteremtésről.
Köszönöm,
hogy elfogadtad a felkérést és beszélgetsz velem erről az érdekes témáról.
Mit
tartasz érdekesnek a fantasy zsánerben? Szerinted több kihívás van benne, mint
a többi zsánerben vagy mind ugyanolyan?
Úgy
gondolom, a fantasy remek kiindulópont mindenkinek, aki amatőrként írni kezd.
Az emberi képzelet határtalan, ami hatalmas szabadságot biztosít az írónak egy
új világkép, felfogás megalkotásához. Ahogy a fantasynak is léteznek különféle
típusai (pl. high, epic, urban stb.),
úgy az emberek érdeklődése is ezerféle lehet. Számomra valahogy nem volt
kérdés, hogy a high, illetve az
epikus fantasy lesz a kedvencem, mert itt kiélhetem magam. A szereplőim
lehetnek szuperhősök, hétköznapi alakok meglepő múlttal, lehet különleges
erejük vagy dimenziók között ugrálhatnak, miközben egy egész világ sorsa van a
kezükben. Kissé rémisztő, hogy erről a sorsról én döntök, de mint mondtam, a
fantasyban bármi lehetséges, és én imádom a váratlan fordulatokat a
regényeimben.
Ez
nem azt jelenti, hogy nem is szeretek másfajta könyvet olvasni, de például a
horrort vagy a krimit messzire elkerülöm. Számomra nincs olyan, hogy egyik
műfajban kevesebb vagy több a kihívás, elvégre mindegyikben ott van a lehetőség
arra, hogy az írója jobbá váljon, és ne rekedjen meg egy szinten. Ez a fejlődés
minden egyes megírt könyvvel hatványozódik, ha a szerző tényleg szereti, amit
csinál.
Hogy
néz ki nálad a világalkotás? Mivel kezdesz, és mit hagysz a végére?
A
történetet nálam általában mindig a főszereplő határozza meg. Nélküle ugyanis
nincs miről beszélni. A hamarosan kiadásra kerülő regényemben egy Gabriela nevű
lány a főhős. Amikor tizenhat évesen megálmodtam őt, nem tudtam, milyen
karakter lesz, milyen sorsra jut, honnan hova érkezik. Akkoriban még
gimnáziumba jártam, és bevallom, ő töltötte ki a gondolataimat. Ha tesiórán
voltam, akkor ő is épp ott volt. Ha közösségbe mentem, őt is odaképzeltem. Milyen
barátnő lenne? Cserfes? Visszafogott? Elég sokáig tartott, mire kialakította
saját magát, de sikerült minden tulajdonságát megalkotnom. Ha úgy vesszük,
Gabriela már nagykorú, igazán eldöntheti, milyen ember is ő maga.
Azóta
eltelt egy kis idő, egészen pontosan tizenkilenc év, tehát nem vagyok már tini.
Ebből kifolyólag az alkotásmódom is átalakult. Először tehát a főszereplők,
aztán a fontosabb karakterek következnek. Mindig csak egy kis körben mozgok,
ami aztán egyre szélesedik. Több karakter, több helyszín, több mondanivaló.
Minden megálmodott szereplő egy-egy külön élet, aminek eleje és vége van.
Minden helyszín egy újabb lehetőség a kibontakozásra. Én mindent párhuzamosan
találok ki. Van, hogy egy karakter már készen bukkan fel a fejemben, és rögtön tudom
is, hol kap majd szerepet. Ilyenkor csak kapkodom a fejem, mert olyan, mintha
egy filmet néznék, és tulajdonképpen csak írnom kell.
Mennyi
ideig tart kiépítened a világodat és ez mitől függ?
Nekem
úgy tűnik, a világalkotásnak soha nincs vége. Most, hogy a saját
regénysorozatomat írom, be kell látnom, hogy ez bizony addig fog tartani, amíg
a kézirat ki nem kerül a kezemből. Mindig van valami, amit finomítani lehet,
apróságok jutnak az eszembe, amiknek helyet szorítok, esetleg kicserélek egy
általános fogalmat egy kicsit érdekesebbre. A mi valós világunk is folyton
átalakul, így ezen az igényen nem is csodálkozom. Amilyen kedvem van aznap,
arrafelé forog a kitalált világom tengelye is.
Szoktál
ihletet meríteni? Ha igen, honnan?
Szeretem
a zenét. Imádom a lelket megmozdító, pulzáló, erőt sugárzó dallamokat. A Csillagos ösvényen első verziója szinte
végig zenehallgatás alatt született. Vannak bizonyos dalok, amikre konkrét
jeleneteket írtam meg, és ezeket addig hallgattam, amíg az utolsó betű papírra nem
került. Ha megfog valami, addig foglalkozom vele, amíg kész nem lesz. Jelenleg
az első köteten dolgozom, de közben már a harmadik könyv egyes jelenetei várnak
leírásra. A második már készen van. Mostanában kicsit félretoltam a harmadik kötetet,
mert szeretném az első könyv munkálatait befejezni, de alig várom, hogy a
fejemben feltorlódott ötleteket leírhassam.
Az
ihlet nincs helyhez, időhöz kötve, bármikor megtalál. Egy szó, egy hang, egy
tárgy, bármi kiválthat belőlem egy új érzést, amit beleilleszthetek a
történetbe. Imádom, amikor ezen agyalhatok.
Ha
pedig nincs ihlet, akkor ott a brainstorming.
Ilyenkor a kérdéses jelenetet mindenféle irányba elviszem, és kitalálom, melyik
passzol jobban. Ezt valahogy már érzi az ember, mert a blokád után jönnek az ötletek.
Mit
érzel a legnehezebbnek és mit a legkönnyebbnek a fantasy írásban?
Számomra
a legnehezebb, hogy minden jó ötletet beépítenék a regénybe, ami eszembe jut. A
probléma azzal van, hogy ezek az ötletek néha egymással szembe mennek, így ki
kell választanom a történetnek megfelelőt. Van egy külön dokumentum a gépemen,
ahova a szövegrészleteket gyűjtöm, és amiből szemezgetni tudok, ha megakadok.
Ez lehet egy mondat, egy bekezdés, de akár egy fél fejezet is. In medias res, megszületik a fejemben,
és akkor le kell írnom, különben örökké kísért. Gondoltam már rá, hogy a
könyvek megjelenése után összeállítok egy „kimaradt jelenetek”- kiadványt, és
ezt a csoportom olvasói is díjaznák, ahogy észrevettem.
A
legkönnyebb a névadás. Szeretem a megjegyezhető, hangzatos neveket, legyen az
egy karakteré vagy egy helyszíné, ez nekem egy csettintés alatt megvan. Új
karakter? Hm. A neve legyen, mondjuk Valim. Nem tudom, hogy néz ki, nem tudom,
kicsoda, de a neve megvan. Aztán a ’gombhoz varrjuk a kabátot’ címszóval kitalálom
hozzá a történetét.
Szerinted
lehet a mai világban újat alkotni, amire még senki sem gondolt, vagy az író
egyedi látásmódja teszi az adott művet különlegessé?
Egyszer
olvastam valahol, hogy a világon már minden történetet megírtak, és hogy az összes
többi történet csak az előzőek változata, vagyis nem lehet teljesen újat
alkotni. Ebben részben hiszek, részben nem. Új alapszínt sem tudunk kitalálni,
elvégre azok már megvannak, de lehet őket keverni, és azzal egy teljesen új
árnyalat jöhet létre, ami korábban még nem volt.
Valahogy
a történetírás is ilyen, és ha most a fantasyról beszélünk, akkor ez sem lehet
másképp. Az én regényemben például nincsenek boszorkányok, varázslók, tündérek
vagy sárkányok. Van helyette egy hétköznapi főhős kérdéses múlttal és
különleges jövővel maga előtt. Van benne egy istennő, aki nem is annyira
elérhetetlen, vagy van benne egy hangszer, aminek a használata életekről
dönthet. Vannak benne helyszínek, amikről már biztosan írtak előttem ezren, de
mivel mindannyian mások vagyunk, nem ugyanonnan szemléljük a dolgokat. Egy
sivatagot leírhatunk forrónak vagy száraznak, de ugyanúgy beszélhetünk róla
gyönyörű, aranyló tengerként is.
Szerintem
az emberek ezért szeretnek olvasni. Minden könyvnél felveszik az író saját
szemüvegét, és azon keresztül szemlélik az általa leírt világot.
A
fantasy remek eszköz, hogy az ember nyíltan vagy burkoltan rávilágítson
bizonyos dolgokra, legyen az társadalomkritika vagy más. Te szoktál élni ezzel
a lehetőséggel vagy kizárólag csak szórakoztatni szeretnél, hogy az olvasó
kikapcsolódjon picit?
Is-is.
Szeretem, ha a történetmondás nem túlságosan moderált, átvitt értelmű, mert
abban nincs lazaság, ott egy kicsit gondolkodni kell, és ha az ember ki akar
kapcsolni, nem tud majd. Az én szereplőim szókimondók. Ha van egy gyanújuk,
akkor nem húzzák oldalakon, fejezeteken keresztül a feltételezéseiket, hanem
kimondják, megbeszélik egymással. Ha éppen egy titokról van szó, azt lehet
másképp is érzékeltetni, de szerintem erre szükség van egy történetben.
Mindenesetre a teljesen nyilvánvaló dolgokat azonnal megtudja az olvasó. A fő
karaktereim amúgy is rengeteget beszélnek, sokszor ez viszi előre a történést.
Van
rejtett mondanivalója a regénynek, ami lépésről lépésre bomlik ki. A Csillagos ösvényen című első kötetet
további három követi majd, és remélem, hogy az üzenet, ami végighúzódik az
egész sorozaton, gondolkodásra készteti az olvasókat.
Mit
gondolsz a magyar fantasy irodalomról? Külföldi írók meglehetősen komoly
műveket tesznek le az asztalra. Szerinted a magyar írók is képesek erre, vagy
még messze járunk tőlük?
Nem
hinném, hogy a magyar írók kevésbé jó fantasykat írnak, ahogy nem
hasonlíthatunk össze egy egész kontinenst egy picurka országgal Európa
szívében. Egyszerűen mások a gyökereink, másabb a felfogásunk, a neveltetésünk,
a hagyományaink, és már ezzel magyarázhatjuk, hogy a magyar szerzők inkább
magyar olvasóknak írnak, akiket ismernek. Természetesen működik a módszer, hogy
minél különlegesebb és másabb valami, az izgalmas, és talán ezért érezzük, hogy
a külföldi nívósabb, holott ez nem feltétlenül igaz.
Úgy
gondolom, hogy a legtöbb hozzánk érkező fantasy már bizonyított külföldön, és a
magyar kiadók minél kevesebb veszteséggel szeretnék megúszni a könyvkiadást.
Nem igazán olvasok magyar fantasyt, ami részben abból fakad, hogy édesanyaként
eddig nem nagyon volt időm nyugiban leülni, és elmélyedni egy új könyvben, így
inkább a megszokott, már ismert, külföldről érkezett bestsellereket olvastam
újra és újra kikapcsolódásként.
Ahogy
azonban egyre jobban bekerülök az írói véráramba, és nézelődöm, rá kell döbbennem,
mennyi mindent hagytam ki eddig, és máris van pár regény, amit szívesen
elolvasnék.
Egyben
biztos vagyok: amíg az olvasók részéről igény van a fantasy műfajra, addig
nekünk is lesz dolgunk. Betölthetjük az űrt a könyvpiacon, valami mást nyújthatunk
az arra vágyóknak, és közben a saját fantáziánknak sem kell határt szabnunk.
Az írónő szerzői oldala