2021. június 27., vasárnap

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("– Mi az? A hercegnő szolgája nincs hozzászokva a Rablók Városának kavalkádjához? – Még soha nem hagytam el Altrairt – bukott elő önkéntelenül a válasz Olivia ajkán. – Akkor valóban a legjobb emberét küldte a hercegnő! ")

 Ahogy megszokhattátok, hozom ma is Aurora Lewis Turner: A hatalom köve című könyvéből újabb részletet. Hogy tetszett az előző? Vártátok a következőt? Vajon most mi fog történni a mai részben?

 Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve

Tartalom:

 Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán…

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

– De ha nem sikerül, akkor visszaviszlek a palotába, felmarkolom érted a zsákmányt, és elválnak útjaink.

– Rendben! – bólintott egyet Olivia tudván, hogy ez volt az egyetlen esélye. – Akkor éppen itt az ideje, hogy elengedj...

– Vincent. A nevem Vincent – felelte a férfi egy sóhajjal, miközben ujjaival lefejtette Olivia tagjairól a köteleket. Amint ezzel megvolt, Sebastian, a bagoly felé fordult, és ennyit mondott:

– Te maradj itt! Figyeld a városból jövő mozgást. Ha a többiek elindulnának nélkülem, légy a segítségükre! Elintézem ezt az ügyet hamar, és találkozunk a Révnél! – Erre csupán a bagoly izgatott huhogása felelt. Vincent felsóhajtott, majd a lányra nézett, és válaszként ennyit mondott a fán ülő, szemeit kerekítő állatnak:

– Nem lesz vele baj! Tudom, hogy tartsam kordában az efféle fehérnépet!

– Indulunk? – kérdezte Olivia sürgetően, hiszen sejtette, hogy nem lehetett túl közel az a hely, ahol a férfi elhagyta a kardját. – Hány napi járásra van innen a hely?

– A hely – válaszolta Vincent kék szemeit forgatva –, kérlek szépen két percre van tőlünk, úgyhogy készülj fel arra, hogy hamarosan be kell vetned a tárgyaló képességedet azért, hogy visszaszerezd nekem Gladiót!

– Már alig várom! – porolta le a lány a ruháját némi szarkazmussal hangjában. De aztán valami érdekesség vonta el a figyelmét. A férfi egy tarisznyát húzott elő, ami a derekára erősített övre volt kötve. Előhúzott belőle egy fekete kavicsot, és ezt mondta:

– Itt az idő!

– Ez mi? – kérdezte Olivia, de nem kapott a kérdésére szóbeli választ, hiszen Vincent megragadta a kezét, majd a követ egy pillanat alatt a földhöz vágta. Az egy éles pukkanással szétdurrant, mire a lány tátott szájjal nézte végig, ahogy szétvált a köd, majd egyre kerekdedebb formát öltött magára. Végül pedig egy körben, mintha csak egy ablak lenne, egy város képe kezdett felsejleni előttük. Vincent továbbra is a lány kezét fogva tuszkolta át őt a látomáson keresztül egy domboldalra. Ő is követte Oliviát, aki még mindig nem jutott szóhoz. A lány ugyanis a dombról egy várost pillantott meg egy széles folyó partján feküdni. A következő pillanatban hátranézett, de mögötte már csupán egyetlen füstszerű képződmény jelezte, hogy valaha volt ott egy átjáró, aminek segítségével eljutottak odáig. Vincent egy magabiztos mosollyal az arcán feldobta, majd elkapta a markában lévő tarisznyáját, s ennyit mondott:

– Ezek utazókövek. Az egyik barátom, Noah készítette őket. A tudományának hála tudunk utazni azon helyek között, ahol már jártunk, és ahol elkészítette ezeket a köveket.

– Fantasztikus! – mosolygott Olivia egyet előrelépve a város felé. Még mindig el volt ámulva a látottaktól, ami miatt megbabonázva lépdelt le a dombról, hogy egyenesen a város felé vegye az útját.

 

Olivia nem látott még olyan élénk, nyüzsgő helyet, mint amilyen a város volt. Az megannyi színével, hangjával, zajával, nevetésével tárult fel a lány előtt. Macskaköves utcái bevezettek a fából készült házak rengetegébe, ahonnét mindenhonnan az utcára ömlött a fény, a szórakozás, a zene és az alkoholmámor hangja. A lányt egyértelműen elbűvölték a látottak, de útitársa közömbösen haladt végig a jól ismert utcákon. Olivia szájából pedig önkéntelenül hangzott el a következő kérdés:

– Hol vagyunk?

– Észak-Galandrinban.

– Hogy hol? – kérdezett vissza a lány, de hallását nem a házakból kiszűrődő zene tompította.

– Észak-Galandrinban, Lynxben – felelte Vincent. – Ez itt a Rablók Városa. A királyuk szemet huny néha a rablók, martalócok, fosztogatók tevékenysége felett. Úgy van vele, hogy az embereinek valahol ki kell élnie heves vérmérsékletét. Sokan járnak hát ide.

A szavait mintegy nyomatékosítva tört ki az egyik házból egy férfi, aki félmeztelen volt, az egyik kezében kardot, a másikban pedig rumosüveget tartott. Hangosan ordibálva rohant ki onnét, de hogy mi lehetett a baja, azt egyikőjük sem tudta. Olivia egy lépéssel közelebb húzódott Vincenthez, aki ezt egy mosollyal vette tudomásul, majd megkérdezte:

– Mi az? A hercegnő szolgája nincs hozzászokva a Rablók Városának kavalkádjához?

– Még soha nem hagytam el Altrairt – bukott elő önkéntelenül a válasz Olivia ajkán.

– Akkor valóban a legjobb emberét küldte a hercegnő! – felelte Vincent szarkazmussal hangjában, de Oliviának nem akadt arra lehetősége, hogy kimagyarázza magát, ugyanis a férfi az egyik faház felé fordult, és a fénytől átitatott ajtónyíláson azonnal belépett az ivóba.

 

Olivia szorosan követte útitársát, mire meglátta a benti történéseket. Ott mindenhol faasztalok álltak faszékekkel, a helyiség jobb oldalán pedig egy hosszanti bár húzódott végig. Ott lenge ruházatú hölgyek szolgálták ki a vendégeket. A ház végében egy lépcsősor vezetett fel annak belsejébe. Olivia nem tudta a tekintetével követni az odafent történteket, hiszen lent zajlottak valójában az események.

A terem végében egy asztal mögött néhány ember ült, miközben egy hosszú sor várakozott előttük. Ők is beálltak a sorba, Olivia Vincent mögé állt, miközben egyedül a férfi széles hátát látta, így megpróbált oldalról kilesni, és onnan figyelni a történéseket.

A helyiségben az asztaloknál mindenhol literszámra folyt az ital, ott csoportokba verődve ittak a kétes kinézetű emberek. Mind mosdatlannak, szakállasnak, rendezetlennek tűnt. Az arcukra egyfajta pír ült ki, amit Olivia eddig csak édesapja arcán látott egy-egy ünnep alkalmával. Szorosan közelebb húzódott Vincenthez, mivel hosszú, barna, hátára omló haja ellenére érezte a mögötte sorakozó ember alkoholbűzös leheletét a saját tarkóján visszacsapódni. Már-már ott tartott, hogy arcát Vincent hátának nyomja, amikor a férfi kilépett mellé, és így a lány is szembekerült egy érdekes jelenettel. Az asztalnál egy hasas férfi ült, kerek fején kalapot viselt, hosszú bajusza tűként állt ki arcából. Barna szeme értetlenséget tükrözött. A fickó mellett ott ült egy nő is, akinek hosszú, barna haja, barna szeme, szép, nőies alakja volt. Nem viselt magán semmi mást, csupán egy olyan felsőt, mely a hasát szabadon hagyta, valamint egy bőrnadrágot. Látványosan felcsillant a hölgy tekintete, amikor meglátta a jóképű Vincentet.

– Hej, de gusztustalan életet éltek mostanában! Csak nem, hogy toboroztok? – kérdezte a fekete hajú, kék szemű férfi egy magabiztos mosollyal az ajkán, miközben egyértelműen látta az ott lévők múltját és jövőjét.

– Muszáj, barátom. Mostanában a királyunk kevés teret hagy a hozzánk hasonlatos, szegény, jóembereknek, akik saját erejükből boldogulnak.

– Persze, mások javain... – tette hozzá a kék szemű férfi, mire a köpcös férfi ezt a hangnemet nem tűrve felpattant az asztal mögül, és ennyit mondott:

– Mindenki abból él, amiből tud! Mi más vagyonából, te a hókuszpókuszodból, más másból... – ezzel tekintete Oliviára vetődött, mire megkérdezte:

– Ki ez a kishölgy?

– A kísérőm – vont vállat Vincent.

– Hát, mi lett azzal a szőkével? Talán ráuntál a ti nagy szerelmetekre? – ült ki látványos rosszindulat a férfi arcára, majd a szintén felálló hölgy fenekébe csípve ennyit szólt.

– Nem olyan az, mint az én Gabriellám! – mosolygott a nőre a rabló, majd nagy, zsíros kezeit átvetve annak vékonyka derekán közelebb húzta magához az asszonyt.

– Galambom, adj egy csókot a te Gusztávodnak! – erőltette le húsos nyelvét a nő torkán, aki aztán Olivia legnagyobb meglepetésére egy pofonnal jutalmazta a szemtelenséget.

– Részeg vagy te! Te anyaszomorító! – kiabálta a nő, aki egy erős mozdulattal ellökte magától a férfit. – Majd ha kijózanodsz, adok én neked!

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Líra

Moly

Aurora Lewis Turner írói oldala

 

2021. június 20., vasárnap

Beleolvasó: Hajnal Kitti: Hinta - ("Féltem őt. Nagyon árnyéka önmagának, ennél sokkal sugárzóbb szokott lenni. Mióta ismerem, mindig kitűnt a tömegből, bár az elején nem volt ennyire a társaság lelke. Végtelenül vonzó személyiség, aki már akkor felkeltette az érdeklődésem, mikor még alig szólalt meg. A megismerkedésünkkor még szűz volt, ahhoz képest számomra durva, amit mostanában művel, főképp, hogy mindig hosszútávon gondolkodott.")


Ezúttal pedig Hinta c. kötetet hozom el nektek mely Patrik és Márk szerelmi történetét, olvashatjuk, figyelhetjük meg. A civódásaikat a Falak c. könyvéből ismerem és imádtam a párost. Olvassátok Hajnal Kitti: Hinta c. kötetéből újabb 6 oldalnyi történetet.

 

 Hajnal Kitti:
Hinta


Tartalom:


„Olyan, mintha hintán ülnénk, ingázunk, mindig változik a viszonyunk.”

Hányszor szerethetünk igazán? Megölheti-e a szívet egy feldolgozhatatlannak hitt veszteség?
Patrik lassan két éve temette el Imit. A gyászon szülei és barátai igyekeznek átsegíteni, az ő kedvükért létezik, igyekszik túlélni a hétköznapokat. A tomboló ürességet azonban egyre inkább kezdi kitölteni Márk. A jelenléte, a mosolya, minden, ami csak ő, lassanként új jelentést kap Patrik szemében. Tíz év barátság után változik a kép, úgy tűnik, egy viszonzatlan szerelem irányába…


 

ENGEDÉLLYEL

A fák levelei között újra és újra előbukkan a hold, ahogy a hinta lassan ring az éjszakában. Imádom a lágy mozgást, le‑lecsukódik a szemem, egy régi dallam kúszik elő a tudatom mélyéről, azt dúdolgatom, miközben fél lábbal lököm magam.
– Nem szédülsz még?
– Nem eléggé.
Amint Márk rágyújt, megcsapja az orrom a dohány kesernyés illata. Fél órával ezelőtt cigizni jöttem ki vele, aztán itt ragadtunk, és amikor elfogyott a mondanivalónk, némán meredtünk a sötétbe. Fázom, teljesen felhúzom a cipzárt a pulóveren, mégsem akaródzik bemenni a házba. Épphogy csak tavaszodik, kabátot kellett volna venni, de nem volt annyi eszünk.
– El fogsz aludni – jegyzi meg Márk mintegy mellékesen, a hangjában azonban feddés lapul, ki is röhögöm, amiért megint atyáskodik felettem.
– Akkor mondj valamit! Amilyen unalmas itt veled, nincs jobb dolgom, mint aludni.
– Én békésnek nevezném.
Hümmögök. Ma komoly hangulatban vagyunk, majdnem elfelejtkeztem erről. Ha hazalátogat, utána mindig ilyen: láncdohányzik és az életről filozofál. Nincs ugyan ellenemre, bár jobb szeretem, amikor vidám, a hülyeség sokkal inkább illik hozzá.
Felpillantok rá. Nem túl kényelmes ebből a szögből, de látnom kell az arcát. Maga elé bámul, talán a parázs izzását figyeli, szomorúnak tűnik, ilyenkor nehéz legyőzni a késztetést, hogy megöleljem.
– Miért hagyod magad így felhúzni?
Ideges szusszanást kapok válaszként. Nem vitatkozik, csak újabbat szív a cigarettából. Persze tisztában vagyok vele, hogy kívülállóként könnyebb okosnak lenni. Ha az én családom lenne, talán engem is kiakasztanának, pedig azt viszonylag nehéz elérni.
Aprót dörren az ég, reflexből összerezzenek. Távoli hang, még sok idő, mire ideér a vihar, de én már előre várom. Imádom, amikor eláztatja a tájat az eső, elmossa a rossz hangulatomat is. Ha Márk nálunk van, sokszor akár fél órán át képesek vagyunk bámulni a verandáról a pusztítást.
Oldalra fordítom a fejem. Márk épp a telefonjával szöszöl, a mobil fényénél elgondolkodónak tűnik az arca, már amennyit a szőke tincsektől látok belőle. Szívesen rákérdeznék, mivel foglalkozik, de azonnal rájövök, amint felcsendül egy ismerős dallam: Riders on the Storm. Rajta kívül senkit sem ismerek, aki ennyire odáig van a régi zenéért, neki viszont a Doors a kedvence. Én szintén bírom a hangulatát, bár nekem olyan szorosan összefügg vele, hogy képtelen lennék nélküle hallgatni.
– Tudod, mi hiányzik most? – szólalok meg, de nem kell választ adnom a saját kérdésemre, Márk azonnal rájön, le is olt érte.
– Nincs fű.
– Igenis, apu! – felelem vigyorogva, erre felvonja a sze­möldökét.
– Ha így folytatod, elfenekellek.
– Ez ajánlat volt?
Nevet. Egy pillanat alatt levedli magáról a depressziót, csillog a szeme a vidámságtól. Feldob, hogy ezt én érem el nála.
– Álmaidban! – vágja rá, és miközben a mosoly az arcomon ragad, belül megint ott az a furcsa gondolat, mint minden hasonló helyzet után. Amikor ezt csináljuk, mindig úgy érzem, mintha flörtölnénk. Butaság az egész, mert lassan tíz éve a legjobb barátom, kötve hiszem, hogy máshogy nézne rám, arról pedig végképp fogalmam sincs, én tennék-e ilyet. Néha afelé húzok, hogy igen, és a rettenettől, ami legyűr, levegőt sem kapok.

Megint percek óta a holdat bámulom. Márk rég elszívta a cigarettát, csak neki sem akaródzik felkelni. Igazság szerint azóta nem csinálunk semmi értelmeset, mióta megérkezett, nem mintha ez meglepő lenne tőlünk, ezt szeretem benne a legjobban, hogy vele sosincs semmi kötelező. Meg sem kérdeztem, itt alszik-e, úgyis tudom a választ. Ilyenkor sosem akar egyedül lenni.
– Többet haza sem megyek.
– Mindig ezt mondod.
Sóhajt egy nagyot, aztán feltápászkodik, megáll felettem, pont kitakarja a holdat. Rápislogok, erre int a fejével, hogy menjek arrébb, és amikor megteszem, leül mellém.
– Néha olyan kibaszott erős a késztetés, hogy elküldjem őket a francba. Mármint véglegesen.
– Tudom.
Bólint, és a térdére támaszkodva bámulja maga előtt a földet. Vigasztalásképp enyhén átölelem, ami túlzás, mert inkább csak rászorítok a vállára egy kicsit, az egész fél percig sem tart, mégis elmosolyodik. Újabbat villámlik, akaratlanul kapom fel a fejem a jelenségre. Hamarosan dörgés követi, a szél egyre erősebben fúj, megborzongok.
– Nézünk valami filmet, mielőtt az agyadra megyek? – kérdi Márk. Nekem tulajdonképpen mindegy, neki van szüksége figyelemelterelésre.
– Nem mész az agyamra.
– Tudom. Nincs olyanod – vigyorogja pofátlanul a képembe. Annyira szemét, mégis röhögök, mert váratlanul ért a beszólás.
– Bekaphatod.
– Mondom én, hogy álmodozol.
Játékosan arrébb lököm, visszalök, ezzel szórakozunk, mielőtt rászánom magam arra, hogy végre bemenjek a házba. Közben megérkeznek az első esőcseppek, hűvösen gördülnek végig a bőrömön, megtorpanok, az ég felé fordítom az arcom, lehunyom a szemem.
– Ázni fogsz?
– Aha – felelem halkan, anélkül, hogy Márkra néznék. – Bánod?
– Felőlem. Ha lebetegszel, akkor viszont morcos leszek.
Elmosolyodom. Hallom a lépteinek súrlódását, de tudom, hogy úgyis megvár a teraszon, onnan figyeli, ahogy eláztat az eső. Végtelen nyugalom száll rám, mintha a sejtjeimbe olvadna, belém issza magát a cseppekkel. A gondolataim elmerülnek a semmiben.
Percekkel később Márk berángat a házba, és zuhanyozni parancsol. Átfáztam, de nem izgat, kifejezetten feltöltődtem. Amíg arra várok, hogy ő is végezzen a fürdőben, fel-alá járkálok a szobában, pakolászok, közben a hajamról igyekszem kicsit felitatni a vizet. Nem tudnám elképzelni röviden, de a szárítása mindig macerás.
Az íróasztal előtt megállok, a tekintetem odatapad a keretben álló fotóra. Ez a kedvencem Imiről. Olyan természetesnek hat, pedig pózolt, mert látta a kamerát. Tudom, hogy miattam csillogott a szeme, mindig így nézett rám. Az arcára voltak írva az érzései, ami tökéletesen tükröződik ezen a képen. Állítólag ugyanígy néztem vissza rá. Még emlékszem a barna tincsek selymességére, a bőrének illatára, az izmai tapintására. Az erőre, ami fizikailag és lelkileg belőle áradt, és aminek bármikor behódoltam…
Hiányzik. Már nem tombol bennem minden másodpercben, de folyamatosan ott van, lüktet. Mintha megszűnt volna dobogni vele együtt az én szívem is, hónapokig semmit sem éreztem. Nem jobb, hogy újra képes vagyok rá.
Lépteket hallok, de nem bírom elszakítani a pillantásom Imiétől. Az eddig érzett nyugalom helyét üresség váltja fel, azt kívánom, bárcsak újra meghalnának az érzéseim. Jobb lenne, mint ez a létezés, nélküle.
– Gyere aludni!
Márk végigsimít a karomon, a lágy érintés furcsa mód kiránt a fájdalomból. Összezavarodva fordulok felé, rácsodálkozom a jelenlétére, pedig eddig is érzékeltem.
– Mindjárt.
Nem merek újra az íróasztalra pillantani, inkább megkerülöm az ágyat, bebújok Márk mellé. Annyit alszik mostanában nálunk, hogy a szüleim már gyanakodnak ránk, engem pedig mulattat a feltételezés. Szeretem, amikor Márk itt van. Olyankor tudok aludni.
– Reggel megint korábban kelsz?
– Igen. Majd szólok, ha idő van – válaszolom. Márk elhelyezkedik, és behunyja a szemét. A gyér fénynél nézem, ahogy a szőke tincsek az arcába hullanak, hallgatom a szuszogását, aztán álomtalan semmibe ájulok, csak a telefon ébresztőjére riadok.
– Rohadt korán van – motyogja Márk inkább a párnának, mint nekem, majd azzal a lendülettel durmol tovább. Elröhögöm magam a reakcióját szemlélve. Abszolút neki való a kötetlen munkaidő, mert bár ő is rendszertelenül alszik, velem ellentétben nagyon nehezen ébred. Ha én egyszer kinyitottam a szemem, nem tudok újra elaludni, akkor sem, ha még javában éjjel van.
Felmérem az időjárást odakint, és felsóhajtok. Minden csupa víz, az esti vihar eláztatta az egész környéket. Lúdbőrzik a karom a hidegtől, úgyhogy csalódottan megyek vissza a házba. A földszinti vendégszobában halk zenét kapcsolok, és ráállok a futópadra. Így, hogy Márk el tud vinni kocsival, kicsit több időm van, nem kell sietnem a készüléssel, bár a reggeli edzést egyébként sem hagynám ki. Márk szerint mazochizmus, nekem viszont gyerekkorom óta az életem része.
Egy órával később visszamegyek a szobába, hogy felkeltsem, és míg zuhanyozom, magához is térjen. Nem járok sikerrel, tíz perc múlva még mindig az ágy szélén ül kómás fejjel.
– Mi van, Csipkerózsika? Meg kell csókoljalak, hogy felébredj?
Felpillant rám, lesajnáló mosoly bújik meg a szája szegle­tében.
– Én alszom, és te álmodsz?
– A visszavágásaid kezdenek egysíkúak lenni – szólok be, erre viszont csak morran egyet, és eltűnik a fürdőmben. Mire ismét előkerül, végzek a beágyazással és az összepakolással. Nem szeretek kupit hagyni, mielőtt munkába indulok.
– Továbbra is akarok ilyen kockákat – mutat a hasamra, pedig már rémesen unom a témát.
– Akkor dolgozz értük – felelem, erre legyint egyet.
– Genetikailag képtelen vagyok izmosodni.
– Te genetikailag lusta vagy – cukkolom, bár tudom, hogy nem igaz, csak másképp vagyunk összerakva. Én nyugalmat nyerek a mozgásból, valamibe bele kell ölnöm az energiáim, ami fizikailag kimerít. Ő inkább szellemileg szeret elfáradni.
– Kapok kávét? – kérdezi megnyerő mosollyal, pedig úgyis ismeri a választ. Felkapom a táskám, lerobogok az emeletről, és mire Márk leér, kész a kávéja. Nem én vagyok ilyen gyors, ő szöszölte el az időt, szokás szerint.
Megreggelizünk. A szüleim csak most fognak felkelni, úgyhogy igyekszünk csendben lenni. Nekem nem kihívás, megszoktam, hogy amikor indulok, az emberek általában alszanak, Márk viszont hajlamos elfeledkezni erről.
Mire az autóba ülünk, már éber. Rutinosan vezet, néha az az érzésem, automatán csinálja, valójában oda sem figyel. Nekem jobban kell koncentrálnom, ha volánhoz ülök, nem megy ennyire természetesen.
– Este sietsz haza?
– Nem igazán – felelem kifelé bambulva. – Átmenjek?
– Örülnék neked.
– Szólhattál volna korábban, akkor pakolok ruhát – jegyzem meg. Márk felvonja a szemöldökét, egy pillanatra felém fordul. Egyértelműen mulattatja a korholásom.
– Legalább két váltásod van nálam, ne bosszants.
– Ki mást bosszantanék? Akkor miért tartalak?
Márk elröhögi magát, tehát betaláltam.
– Hiányozna, ha nem tennéd – ismeri el mosolyogva, és nem tehetek róla, az én szám is mosolyra görbül. Visszafordulok az ablak felé, figyelem az ébredő várost. A tegnapi eső mindenhol mutatja a nyomát, de ahogy nézem, a külső kerületek jártak rosszabbul, leszakadt faágak hevernek szerteszét. Bent jobb a helyzet. Igaz, a fa alapból kevesebb…
– Inkább, mint a hó – mondja Márk, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Isten őrizzen még egy márciusi fagyhaláltól!
– Miért, nem szeretnél az autópályán éjszakázni?
– Minden vágyam.
Leparkol a munkahelyemtől két sarokra, és felém fordul.
– Legyél jó – köszön el. Fogalmam sincs, miért ezzel a fordulattal, de már megszoktam.
– Te is.
Kiszállok a kocsiból, és megvárom, míg eltűnik a szemem elől, mielőtt elindulok az épület felé. Lassan sétálok az utcán, mert rengeteg időm maradt, így unalmamban a szembejövő embereket figyelem. Majdnem mindenki siet, hozzájuk képest kirívó a tempóm és a nyugalmam, én azonban élvezem, hogy van lehetőségem kicsit bambulni munka előtt. Zenét kapcsolok, lágy dallamot választok, visszafogom a lépteim. Kiélvezem a hűvös, ráérős reggelt.
A napom gyorsan eltelik. Ha dolgozom, igyekszem csak arra koncentrálni, mindig találok valami feladatot, ami leköt. Márk ezt nem érti meg, hogy számomra ez egyáltalán nem unalmas, és végképp nem megterhelő. Teljesen kitölti a figyelmem, nem marad időm a saját dolgaimon töprengeni, és nekem erre Imi halála óta kifejezetten szükségem van. Recepción sosem lehet unatkozni.
A temetés után is ez kellett volna. Otthon minden rá emlékeztetett, de a szüleimnél sem találtam a helyem, miután hazaköltöztem. A hiány és a gyász egész nap kínzott, attól féltem, beleőrülök. Most jó így, a szabadnapok alatt viszont sokszor továbbra sem tudok magammal mit kezdeni, ezért folyton Márknál lógok.
Ő azonban a sokadik csengetésre sem nyit ajtót, telefonon is hiába hívom, szóval tanácstalanul toporgok egy darabig a bejárat előtt, aztán feladom, és előkotrom a táskám mélyéről a kulcsom. Ritkán használom, nem szeretek csak úgy bemenni hozzá, főleg, mióta megint lakótársa van. Igaz, őt elég kevésszer látom, akkor is mindig mással, amiért Márk kifejezetten fúj rá.
Mivel hangos zene szűrődik ki a konyhából, meg sem próbálkozom köszönéssel, hanem leveszem a cipőm, és megállok a konyhaajtóban. Márk énekel, úgyhogy csak rövid ideig bírom röhögés nélkül, erre viszont felém pillant, és frászt kap.
– Adj ki valami hangot! – rivall rám, amivel csak annyit ér el, hogy még jobb kedvem lesz. Kicsit halkít a zenén, de nem kapcsolja ki, sőt automatikusan dúdolja tovább a dallamot.
– Próbáltam – felelem, és a telefonjára mutatok. – Se a csen­gőre, se a hívásra nem kerültél elő. Mentem volna haza?
– Bocs? – villant rám egy megnyerő mosolyt, olyat, amivel általában leveszi a pasikat a lábukról, és hirtelen átérzem, miért van ilyen hatása. Olyan csintalanul kisfiúsnak tűnik, pár másodpercre én is elveszítem a fonalat, pedig ezt a reakciót még sosem váltotta ki belőlem. Nehezen szakítom el a pillantásom, csak akkor sikerül, amikor elkomorodik.
– Meg van bocsátva – mondom kissé összezavarodva, majd körbenézek a konyhában, és rögtön elfelejtem az előbbit. – Mit sütsz?
A lelkesedésemen jót szórakozik.
– Azt hiszed, kapsz belőle? – cukkol, de úgyis tudom, hogy nem gondolja komolyan. Viszont reggel semmivel sem utalt rá, hogy ez a mai programja, ami egyet jelent: valamivel felhúzta magát.
– Mi történt? – A hozzávalókra koncentrál, nem szól semmit, úgyhogy hamar leesik a nyilvánvaló. – Robi?
Ingerülten felszusszan, leteszi a fakanalat, és a pultnak támaszkodik. A nadrágja valószínűleg csupa liszt lesz, de nem igazán érdekli. Így már kiszúrom rajta az idegesség és a csalódottság jeleit, fogalmam sincs, miért nem vettem észre azonnal.
– Megint nem beszéltetek?
– Pár percet, aztán rohant – válaszolja kelletlenül. Összefonja a karját a mellkasa előtt, tanácstalanul bámulja maga előtt az asztalt.
– Ez a negyedik vagy ötödik nap, amikor leráz?
– Negyedik – morogja. Megpördül, majd mielőtt ismét nekiállna sütni, a fakanállal felém mutat. – Ez nem jelent semmit. Elfoglalt.
– De, jelent. Azt, hogy hanyagol.
– Most ment vissza, ilyenkor újra fel kell vennie a ritmust – vágja rá, én pedig közel kerülök hozzá, hogy hitetlenkedve felnevessek. Amikor Robi itthon volt, akkor sem foglalkozott vele annyit, mint régen, de ezt most hiába mondanám, Márk megint becsukja a szemét.
– Ahogy érzed – sóhajtom, ezzel a beletörődéssel viszont elérem, hogy Márk újra felém forduljon, az arcán gondterheltség tükröződik.
– Nekem kellene haragudnom rá.
– Valóban – felelem meggondolatlanul, erre Márk morcos lesz, és ha így haladunk, össze fogunk zördülni.
– Mire célozgatsz?
Nem válaszolok azonnal, nagyon igyekszem megválogatni a szavaim. Ha most megint azzal hozakodom elő, hogy ennek a kapcsolatnak szerintem nincs jövője, Márk le fogja üvölteni a fejem, mint a legutóbb, mondván, ez az ő döntése, és semmi közöm hozzá. Mivel voltaképp igaza lenne, így más módszerrel próbálkozom. Kicsit közelebb sétálok, megállok közvetlenül mellette.
– Nem szeretem, amivé tesz téged ez a nyitott kapcsolat. Folyamatosan egyéjszakás kalandokba menekülsz. Te nem ilyen vagy.
Ezzel telibe találok, látom a reakcióján, ahogy elfordítja a fejét, és néhány másodperccel később megrázza magát.
– Az én dolgom.
Fáj az elutasítás, a dac, amivel kizár, de ilyenkor semmit sem tehetek. Fogalmam sincs, Robi mivel szédítette így el, miért vár rá Márk ennyi ideig, miközben rajta kívül mindenki számára nyilvánvaló egy ideje, hogy feleslegesen. Másfél éve hagyta itt Anglia kedvéért, kizártnak tartom, hogy visszajön hozzá.
– Jól van.
Leülök a konyhaasztalhoz, és tüntetőleg a mobilomba feledkezem. Segíteni amúgy is ritkán enged, ráadásul épp mérges rám, hagynom kell lenyugodni. Belül viszont jobban tombolok, mint máskor, nehezen győzöm le magamban a késztetést, hogy a lelkére beszéljek.
– Nekem is hiányzik a romantika. Jó lenne, ha végre hazaköltözne – magyarázza pár perccel később, békülékenyebb hangulatban, úgyhogy ennek megőrzése érdekében csupán egy mosolyt kap, a véleményemet inkább megtartom.
Féltem őt. Nagyon árnyéka önmagának, ennél sokkal sugárzóbb szokott lenni. Mióta ismerem, mindig kitűnt a tömegből, bár az elején nem volt ennyire a társaság lelke. Végtelenül vonzó személyiség, aki már akkor felkeltette az érdeklődésem, mikor még alig szólalt meg. A megismerkedésünkkor még szűz volt, ahhoz képest számomra durva, amit mostanában művel, főképp, hogy mindig hosszútávon gondolkodott. Robi elrontotta őt, és ezért elmondhatatlanul gyűlölöm, pedig ritkán érzek így valaki iránt. Annyira erős ez az érzés bennem, hogy titkon azt remélem, sosem jön haza, és Márk végre újra önmaga lehet. Életvidám, kevés árnyékkal…

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Szivárványálom Kiadó 

Hajnal Kitti - Hajnalösvény

2021. június 19., szombat

Beleolvasó - Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("Olivia viszont nem akart visszamenni, ezért látványosan ficánkolt a férfi vállán, kapálózott, próbált lejutni onnan, de aztán Vincent átvetette rajta erős karját, amitől a lány dereka satuba szorult, és onnan nem volt menekvés. ")

Szombat lévén jövök Aurora Lewis Turner: A hatalom köve c. könyv következő részletével. Hogy tetszett az előző? Folytatom tovább a történetet, de ha egyben szeretnétek elolvasni a bejegyzés alatt, megtalálhatjátok a vásárlási linket. Szívből ajánlom nektek a könyvet.

 Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve

Tartalom:

 Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán…

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

– Hogyhogy nem látsz? Hiszen most is engem figyelsz! – értetlenkedett tovább a lány, miközben izzani érezte a bőrén a férfi kék tekintetét.

– Úgy, hogy csak téged látlak, az arcodat, a hajadat, a ruhádat... De nem látom se a jövődet, sem pedig a múltadat. Ki vagy te?

– Csak egy szolgáló a palotából, Altairből.

– Mi a neved?

– Lilith – válaszolta a lány, miközben az egyik szolgálójának a neve jutott eszébe.

– És mi dolgod a palotán kívül, Lilith?

– Egy fontos küldetésben járok el – sóhajtotta a lány, miközben összezavarodott, hiszen egyáltalán nem bízott a férfiben, ezért sem érezte magában a késztetést, hogy elmondja neki a teljes igazat.

– Te? – horkant fel a férfi. – Már ne vedd sértésnek, de miért küldenének a falakon kívülre éppen egy olyan lányt, mint amilyen te vagy? – mérte végig őt látványosan mindent látó tekintetével.

– A hercegnő szolgálója vagyok – felelte sértődötten Olivia. – Felesküdtem neki, ahogy a katonák is felesküdtek egykor a királynak és királynőnek. Erre a feladatra nem küldhettek fegyverest, hiszen ezt a csatát nem karddal, hanem tárgyaló hangnemmel lehet megvívni. Abban pedig jó vagyok.

– Na, persze! – horkant fel a férfi újra. – Lilith, a palotából, fontos küldetésen… – nevetett lekicsinylően, miközben kibogozta a lány kötelékeit, megragadta annak kezét, végül egy mozdulattal széles vállára vette őt.

– Mit csinálsz? Tegyél le azonnal! – kapálózott Olivia, amitől majdnem lebukfencezett a kék szemű férfi válláról.

– Visszaviszlek oda, ahová tartozol, elveszett báránykám. A hercegnő hamarosan felébred és hiányolni fogja elkóborolt szolgáját – mosolygott tovább a férfi. Gondolataiban már testet öltött a kép, mely szerint visszaszolgáltatván egy elszökött szolgát a király és királynő megjutalmazza őt legalább annyi pénzzel, amiből ő és kis csapata átmulathat egy éjszakát. Merthogy ő volt Vincent, aki éppen a városba igyekezett, hogy aztán ott találkozzon Serenával, Ibisszel és Noah-val.

          Olivia viszont nem akart visszamenni, ezért látványosan ficánkolt a férfi vállán, kapálózott, próbált lejutni onnan, de aztán Vincent átvetette rajta erős karját, amitől a lány dereka satuba szorult, és onnan nem volt menekvés. Egy darabig próbált kiszabadulni, majd, amikor belátta, hogy nincs már kiút, kérlelni kezdte őt:

– Kérlek, engedj el! Nem mehetek vissza a várba! Úgy nem, hogy nem találtam meg a Vörös Boszorkányt!

– A Vörös Boszorkányt? – torpant meg a férfi. – Mi dolgod azzal a némberrel?

– Ha leteszel, elmondom – ebből tudta Olivia, hogy helyzetelőnybe került, hiszen a fogva tartója egyértelmű jelét adta annak, hogy érdekelte őt a lány válasza. A férfi egy pillanatig elgondolkodott, majd teljesítette a kérést. A hercegnőnek még egy kissé kóválygott a feje, hiszen a vér odaáramlott, majd hirtelen visszakerült a testébe. De aztán úgy gondolta, hogy kihasználja a lehetőséget, és ismét futásnak eredt. Vincent felsóhajtott, majd néhány lépés után beérte Oliviát, a földre teperte őt, összekötötte kezeit és lábait, végül batyuként helyezte le őt egy fának tövében.

– Felőlem hajnalig is csinálhatjuk ezt! Én ráérek.

– Hát, jó! – sóhajtott beleegyezően a lány. – Elmondom, de ígérd meg, hogy erről nem beszélsz másnak!

– Sebastian és én a hallgatás mintapéldányai vagyunk, kislány! – mosolygott ismét gyöngyház fogait villogtatva a férfi, mire a bagoly huhogott egyet. Vincent feléje fordult, és ennyit tett még hozzá:

– Nem, nem bízom benne, de ezt azért hallani akarom – fordult tekintete Sebastianról Olivia felé. A lány ekkor felsóhajtott, hiszen már meg sem lepte őt, hogy a férfi a bagolyhoz beszélt, majd belekezdett:

– A Vörös Boszorkány egykor elátkozta a hercegnőt. A király égen-földön kerestette őt, de soha nem lelte nyomát.

– Mert az istentelen némbereket csak akkor lehet megtalálni, ha ők is úgy akarják.

– Igen – bólintott egyet a lány. – Én vagyok a hercegnő utolsó esélye. Muszáj megtalálnom ezt a boszorkányt, hogy az átkot semmissé tegye.

– Látom, semmit nem tudsz a boszorkányokról – csóválta a fejét Vincent. – Ugyanis, ha azok elátkoznak valakit, azt okkal teszik. Úgyhogy azt tanácsolom, hogy fogadd el az ajánlatom; én visszakísérlek a palotába a hercegnődhöz és felejtsd el ezt az egész ügyet!

– Nem tehetem! Én vagyok a hercegnő egyetlen esélye, ezért inkább hallgasd meg az én ajánlatom; ha valóban látod a jövőt, azt is tudni fogod, hol bukkan fel legközelebb a Vörös Boszorkány. Inkább segíts nekem megtalálni őt! Ígérem, hazatérvén a király és királynő mesés jutalomba részesít majd téged.

– Minek erőlködjek egy feltételezett jutalomért, ha már most felvehetem a részem azzal, ha téged hazakísérlek, Lilith, a hercegnő szökött szolgája?

– Mert az a jutalom mesésebb lesz minden kincsnél, amit valaha láttál! Tudván tudom, hogy a király és királynő nem lesz hálátlan, ha a Vörös Boszorkánnyal vagy az átok nélkül térünk vissza.

– Ah! – fújta ki a levegőt a férfi a tüdejéből. Olivia egyértelműen látta rajta, hogy elgondolkozott a dolgon. Vincent erre kihúzta amúgy is izmos hátát, megfeszítette széles vállait, és ennyit mondott:

– Akkor sem indulhatok el a csapatom nélkül. Az pedig ott vár engem Altairban, az Aranyserlegben.

– Nem mehetünk vissza! – ellenkezett Olivia.

– Miért is nem? – kérdezte Vincent, akinek egyre gyanúsabb lett, hogy miért nem akarhatja a lány újra betenni a lábát a városba.

– Nincs vesztegetni való időm... mármint a hercegnőnek nincs sok ideje – tévedt a tekintete a ködfátyolt áttörő holdsugárra. – Azonnal indulnunk kell!

– A kardom nélkül nem lehet! – rázta a fejét a férfi. – Annak visszaszerzésére indultam volna a többiekkel.

– Útközben szerzünk fegyvereket...  – erősködött a lány.

– Ilyen fegyverből nincs még egy! – csóválta a fejét Vincent. – Gladióhoz nincs még egy fogható!

– Akkor hogy veszíthettél el egy ilyen kardot? – kérdezte a lány a fejét csóválva, mire Vincent tekintete az arcára tévedt, amivel akár gyilkolni is lehetett volna.

– Kössünk alkut! – kezdte Olivia. – Én segítek visszaszerezni neked a kardodat, te pedig segíts nekem felkutatni a Vörös Boszorkányt!

– Képtelenség! – csóválta a fejét a férfi.

– Miért is lenne az? – kérdezte Olivia a homlokát ráncolva, miközben barna tincsei a vállára hulltak.

– Mert olyan helyen veszítettem el azt, ahová nem szambázhat csak úgy be Lilith, a hercegnő szolgája és kérheti vissza a kardot.

– Mondtam, hogy jó vagyok a tárgyalásban. Tégy próbára! – nyújtotta Vincent felé a kötelékei szorításától remegő kezét. Valójában saját maga sem értette, hogy miért ajánlotta fel a segítségét a férfinek, de valami hasonlót érzett, mint amit az anyja és apja szobája előtt tapasztalt; a remény keltett benne mély érzelmeket. A remény pedig olyan dolgokra késztette őt, amit még ő maga sem érthetett.

 Folyt.Köv:

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Olvasnimenő 

Moly

Aurora Lewis Turner írói oldala

 

 

2021. június 18., péntek

Beleolvasó: Hajnal Kitti: Falak - ("– Mikor költöznél? – A hétvégén? – érdeklődöm reménykedve. Márk bólint, velem pedig madarat lehetne fogatni. Szabadság! – Jól van. Kéthavi kauciót kérek, és három hónap próbaidő van, mindkettőnknek – teszi még hozzá.")

A következő beleolvasó, Hajnal Kittitől a Falak c. kötetéből, hozok nektek 5 oldalnyi részletet. Nekem a kedvencem ez a könyv, és bízom benne, hogy nektek is annyira fog tetszeni, ahogy nekem is tetszett.


 Hajnal Kitti:
Falak

Tartalom:

Te hazudtál már magadnak? Próbáltál valaki más lenni?

Áronnak egészen jól megy, amikor azonban új albérletbe költözik, a lelke mélyén sejti, hogy teljesen fel fog fordulni az élete, és nem csupán új, hanem régi kihívásokkal is szembetalálja magát.

A főbérlője, Márk nyíltan meleg, és abszolút úgy él, ahogy neki tetszik. Áront először megdöbbenti, majd elvarázsolja ez az őszinte hozzáállás, amikor pedig megismeri Márk barátait, olyan útra lép, amire korábban sosem mert volna…

 

ENGEDÉLLYEL

Már akkor kivan a tököm az egésszel, amikor még el sem kezdem a munkát. Pedig nem ez a gond, igazság szerint szeretem csinálni, de alig aludtam, fáradt vagyok, és ideges, semmi kedvem mások sirámait hallgatni. Folyamatosan, nyolc rohadt órában.
– Szarul nézel ki.
– Én is odáig vagyok érted.
A hangomban több az él, mint amennyi általában, ez nekem is azonnal lejön. Anita szemöldöke kecsesen felfelé ível, és én azelőtt kérek bocsánatot, hogy megsértődhetne.
– Ne haragudj, most rosszul viselem, ha csesztetnek.
Az asztalom szélének támaszkodik, és amíg én a bejelentkezésekkel szöszölök, óvatosan faggatni kezd.
– Ezúttal miért harapsz?
– Három órát aludtam, mert az a díszgyökér hajnalig bulizott a retek haverjaival.
Mindketten tudjuk, kit jelöl ez a megtisztelő becenév. Fél éve kaptam új lakótársat, azóta megy a nyűglődés, csak épp kezd túlforrni az agyvizem. Naponta tizenötször, pedig már alig vagyok otthon.
– Költözz el! – ajánlja Anita, össze sem tudom számolni, hányadszor. Persze, teljesen igaza van, én is tisztában vagyok vele, hogy ez lenne a tökéletes megoldás, csak hát a buktatók visszatartanak.
– Aztán én szerencsétlen megint belefutok valami ökörbe.
– Próbálkozz ismerősöknél.
– Az nem túl sok van. Mármint olyan, akinek a véleményében és a baráti körében meg is bíznék – felelem két kattintás között, majd nem túl lelkesen a fejemre nyomom a fülest. Még nem veszek hívást, az erőmet gyűjtöm. Ehhez a naphoz kelleni fog, ma egyébként is mindenki meg van kergülve. A villamos és metró kombó kész élmény volt, főleg, hogy rühellem a tömeget. Anita az asztalomon dobol, a hang az agyamra megy, erre rögtön rájön, amikor a kezéről egyenesen a szemébe pillantok.
– Bocs – fejezi be, és elgondolkodva hümmög. – Kérdezz rá az üzifaladon. Csak akad valaki, aki megszán.
– A lakótársam is látni fogja – világítok rá, mire elhúzza a száját.
– Valaki mondta nekem a napokban, hogy egy barátja albérlőt keres maga mellé. Szerintem kolléga volt, de nem emlékszem – sóhajtja. – Utánamásszak neked?
– Amennyiben életet akarsz menteni, légy olyan kedves.
– Ha összejön, tartozol eggyel – kacsint rám, aztán elindul a helyére, én meg felsóhajtok, és belevetem magam a munkába. A lelkesedésem az eget veri…
Magam sem hiszem el, de ép ésszel túléltem a nyolc órát, és embert sem ettem ebédre. Képzeletben megveregetem a vállam, de amikor nekiállok összepakolni, kapok egy e-mailt. Még gyorsan rápillantok, közben sűrűn remélem, hogy nem rontottam el semmit, ami miatt bent kell maradnom. A félelmem azonban alaptalannak bizonyul, sőt határozottan jó irányt vesznek a dolgok.
Úgy hallom, lakást keresel. Egy ismerősöm új albérlőt keres, mert a régit ki kellett vágnia. Tíz perc múlva lesz szünetem, ha meg tudsz várni, és érdekel, megbeszélhetjük.
Elmosolyodom. Ez az első, ami feldob, mióta reggel felkeltem. Úgy tűnik, Anita betartotta az ígéretét, ráadásul még gyors is volt.
Válaszolok, aztán befejezem a pakolást, és kimegyek a konyhába. A legegyszerűbb, ha addig itt ücsörgök, legalább hallgathatok zenét. Lehunyom a szemem, teljesen elmerülök a ritmusban, arra riadok csak meg, amikor Ottó a vállamra teszi a kezét. Kiveszem a fülhallgatómat, és felé fordulok.
– Na – kezd bele. – Szóval kicsit távoli ismerős, de megbízható srác. A lakás a hetedik kerületben van, nem gázos részen. Egész jó az ár, nagyrészt felújított, csak légkondi nincs. Tudom, ez nyáron gáz, de…
– Nem fogok ennyitől eret vágni – szólok közbe. – Hol a buktató?
– Nem konkrétan buktató, de… – Ottó közelebb hajol, lehalkítja a hangját. – A srác meleg.
Pislogok egyet, majd még egyet, de csak nem folytatja, így kénytelen vagyok noszogatni. Közben remélem, nem ült ki az arcomra, hogy összerándult a gyomrom az információ hallatán.
– Oké. – A biztonság kedvéért még bólintok is hozzá. – Ez miben jelent hátrányt?
– Hát… néha felviszi a pasijait – válaszolja a reakciómat lesve, én viszont megunom az óvatoskodását.
– Jó, és?
– Hát, nem tudom, ez zavar-e – dől hátra. Megvonom a vállam. Nem mintha közöm lenne bárki szexuális életéhez, bár talán tényleg nem a legjobb ötlet…
Elhessegetem a gondolatot. Örülnöm kéne, hogy lehetőségem akadt minél hamarabb lelépni. Ha feszélyez a helyzet, majd legfeljebb ismét továbbállok.
– Ha őt nem zavarja, hogy én is felviszem a csajokat, miért kellene, hogy érdekeljen?
Ottó láthatóan megkönnyebbül.
– Jó, akkor megadom a számát. Nyugodtan hivatkozz rám.
– Köszi.
Hazafelé folyamatosan jár az agyam. Az igazat megvallva, szeretem a mostani lakást. Jó a tájolás, nyáron sem döglök meg, télen nem fázom, mindig van elég fény, és gond nélkül kigazdálkodom az árát. Jó környék, minden percekre van, közlekedésileg tökéletes, a szomszédokkal sincs gond. Csak hát…
Belépek ajtón, és máris elromlik a hangulatom. Hetek óta itt tartok, ahhoz sincs kedvem, hogy itthon legyek. Dohányzom, de ezt a büdös cigiszagot nem bírom elviselni, és a kedvesnek nem mondható lakótársam megint nem egyedül múlatja az időt. Ami azt jelenti, hogy itt van két-három haverja, akiket folyton kerülgetnem kell, hangosak és bunkók, és a tetejébe mindig eltűnik egy-egy csomag chips vagy sör, amit előző nap vásároltam. Jobb esetben nem az összes.
Odamorgok egy köszönést, de rám sem hederítenek. Bevágom az ételes dobozomat a többi mosatlan közé. Ez a másik, amitől falra mászom. Napokig nem mosogat el, úgy kell vadásznom egy tiszta tányért. A sajátomat régóta a szobámban tárolom, és amint megkajáltam, elöblítem és gyorsan el is tüntetem az útjából. A poharak dettó ugyanez. Azon viszont másodpercek leforgása alatt felhúzom magam, hogy nyoma veszett a zsemléknek, amiket vacsorára szántam. Bár én vagyok a hülye, minek hagytam elől?
Nem veszekszem. Nem azért, mert nem szeretek konfrontálódni, egyszerűen csak nem éri meg az energiát. A kajám attól még nem lesz meg, és a vége úgyis az, hogy mehetek le a pékségbe. Ha rajta múlik, meglepődik, hogy az enyém volt, nyög egy bocsit, és megjegyzi, hogy holnap hoz majd másikat. Persze az, hogy én mit eszek, rohadtul nem érdekli.
Hét hónapja költözött el az előző srác, pedig őt bírtam. Összebútorozott a barátnőjével, én meg kifogtam ezt a majmot. Határozottan rossz csere, ráadásul a tulaj ismerőse, így esélyem sincs, hogy összetűzés esetén én maradjak. Minden szinten szívás a helyzet.
Az utolsó csepp a pohárban, amikor rájövök, hogy a szobámban járt. Mi több, valamit keresett, és őszintén szólva, legszívesebben leltárt tartanék, hogy mi tűnt el.
– Mi kellett annyira, hogy feltúrd a cuccaim? – vonom kérdőre, de csak bambán pislog, majd megvonja a vállát.
– Bocs a rumliért, nem találtam a töltőm.
– És az enyém meglett? – mordulok rá, mire bólint. – Szuper, fél órán belül kérem.
– Oké, nyugi van – röhögi a haverjaival, nekem pedig óhatatlanul beugrik, hogy tizenévesként talán én viselkedtem ennyire pofátlanul, a szüleimmel szemben. Utólag is elnézést kellene kérnem érte. Ő viszont már huszonnégy, nem lenne rossz, ha az utánam lévő jól pofán vágná a szemétségeiért. Merthogy én dobbantok, az tuti…
Bámulok kifelé a villamos ablakán. Meglepő, de hiába láttam ezerszer elsuhanni ugyanazokat az üzleteket, egyet sem tudnék felidézni. Na jó, talán a bankfiókok és a nagyobb multik helye megmaradt a memóriámban, de hogy közöttük mi található, azt ezredszerre sem vagyok képes megjegyezni. Nem tudom, azért van-e így, mert ennyire nem lényegesek, vagy egyedül csak én nem emlékszem rájuk, és mindenki más álmából felébresztve is felsorolja őket, sorrendben.
Elbambulok, majdnem elfelejtek leszállni. Megtorpanok és a korláthoz húzódom, hogy az emberek elhaladjanak mellettem. Nem szeretem, ha kerülgetnem kell őket, vagy ők másznak túlságosan az aurámba. Fél percem mindig van, hogy elvonuljon a tömeg, bár így este nyolckor amúgy sem annyira nagy a gyalogosforgalom. Szerencsére a metró is szellős már ilyenkor, reggelente néha kifejezetten tömegiszonyom van tőle.
Ráérősen sétálok. Korán indultam, ennyivel hamarabb azonban nem akarok odaérni akkor sem, ha alig várom a találkozást. A lehetőség, hogy a mostani helyemtől végre megszabadulhatok, teljesen felvillanyoz. A telefonban ráadásul értelmesnek tűnő, jó fej srác beszélt dallamos, de pörgő hangon, és engem már az megnyugtatott, hogy normális mondatokat alkotott.
Rágyújtok. A füst lekúszik a torkomon át a tüdőmbe, jólesően hunyom le egy pillanatra a szemem. A kora májusi levegő után méreg ugyan, de megint ott tartok, hogy túl sokat dohányzom. Pedig három évvel ezelőtt letettem a cigarettát, és majdnem másfél évig bírtam is nélküle. Persze foghatom a stresszre, ám az igazság az, hogy szeretem az ízét.
Keresek egy szemetest, elnyomom a csikket. Kénytelen vagyok szokás szerint a tetején, mert nincs külön hely. Ilyenkor mindig az jut eszembe, vajon hány kukát gyújtanak fel véletlenül évente. Aztán felnézek az épületre, és a kapucsengőhöz lépek. A zenélése kicsit idegesítő, de nem kell sokáig hallgatnom.
– Igen?
– Szia, megjöttem.
– Gyere fel!
Az első emeletre lépcsőzök, nem szállok be a liftbe. Egyébként sem bízom bennük, a kis terek erős ellenérzést váltanak ki belőlem. Inkább kihagyom, ennyi testmozgás úgyis kell, túl vagyok pörögve.
A ház viszonylag új, egészen jól karbantartott, ehhez képest mégis éles kontraszt fogad, amikor a feltáruló ajtó mögött megpillantom a szépen csempézett padlót. Felemelem a tekintetem, és kezet nyújtok az előttem álló, szőke, nyúlánk fiúnak.
– Szia, Áron.
– Márk – fogadja a köszönést, aztán félreáll, hogy bemehessek a lakásba. Amíg leveszem a cipőmet, csendben vár, és épp azon gondolkodom, mit mondjak, amikor megelőz.
– Szóval Ottó adta meg a számom? – kérdezi, én pedig bólintok, miközben a dzsekimet akasztom az előszobai fogasra. – Az egyik bátyám haverja. Jófej dolog tőle, hogy egyáltalán megjegyezte, hogy albérlőt keresek.
– Szerencsére, mert én meg nagyon szeretnék költözni – felelem, és amikor kérdőn felém fordul, gyorsan hozzáteszem. – Pár hónapja új lakótársam van, aki kinyírja az idegeim.
– Ennyire?
– Szereted, ha turkálnak a cuccaid között és megzabálják a kajádat? – vágom rá, mire felismerés csillan a tekintetében, és kapok egy együttérző mosolyt.
– Aúcs. Így érthető. Az előző albérlőt azért vágtam ki, mert át­járó­házat csinált. Utálom, amikor kétnaponta más mászkál a lakásomban – magyarázza, miközben int, hogy kövessem.
– Na, ez lenne a szoba – tárja ki előttem az első ajtót, én pedig elismerően nézek körbe.
– Hm. Értem már, miért drágább egy tízessel. Pár csillaggal a mostani helyem felett van.
– Egyébként is az egekben az árak – vonja meg a vállát. – Soknak találod?
– Ezért nem – nyugtatom meg, és beljebb lépek. Halványkékre festett falak, laminált padló, még megkopva sincs. Kényelmesnek látszó franciaágy középen, bal oldalt szekrénysor, jobb oldalt íróasztal forgószékkel, és egy kis komód. Az ajtó melletti falnál kétszemélyes kanapé, felette polcok.
– Tetszik? – Ismét bólintok. – Két éve volt felújítva. Majdnem nullára vertük szét, még az elektromos vezetékeket is kicseréltük. A fűtés elég gazdaságos, mert az ablakok is újak.
Magamra hagy, én pedig megfordulok még vagy kétszer. Otthonos, nagyon el tudnám itt képzelni magam, odahaza sem volt ilyen szép szobám. Márk után megyek, a konyhával egybekötött nappaliban találom. Ez is ugyanolyan igényesen felújított, az egyik oldalon nagyképernyős televízió, körülötte hatalmas kanapé és fotelek, középen dohányzóasztal. Az étkezőt kicsit arrébb egy boltíves fal választja el a konyhától.
Márk megvárja, míg mindent felmérek, majd továbbmegy, a fürdőt és a vécét mutatja meg. Mindenhol ugyanaz a szín dominál, még ha halványan is, úgyhogy muszáj szóvá tennem.
– Ennyire szereted a kéket?
– Olyasmi – mosolyodik el. – Viszont vannak szabályok. – Rá­nézek, jelezve, hogy figyelek. – Tizenegy után nincs hangoskodás, falra mászom tőle, ha kupi és kosz van, úgyhogy egyik héten én takarítok, másikon te. Mosogatás: mindenki maga után, bár én nem hagyom ott a cuccaid, ha te sem az enyémet.
– Elfogadható. Dohányzás?
– Csak és kizárólag az erkélyen. Én is cigizek, de rühellem a füstöt a lakásban. Ahhoz minimum atom részegnek kell lennem, hogy idebent bagózzak – neveti el magát. Na, még egy jó pont.
– Tiszta sor. Vendégek?
– Ha nem kétnaponta mást hozol, nem harapok érte. Nálam heti egyszer általában nagyobb társaság jön össze – árulja el. Megfeszülök, és felsóhajtok. Észreveszi a reakciómat. – Zavar?
– Hát, szeretek aludni.
– Tizenegynél tovább sosem maradunk, és ez hétvége. Hét közben dolgozom – válaszol, mire megkönnyebbülök. – Így?
– Így rendben. Én inkább kimegyek sörözni, ha olyanom van, de majd meghúzom magam.
– Nem kell, nyugodtan csatlakozhatsz, ha nem futsz világgá a témáink elől – vágja rá szinte azonnal, alaposan meglepve ezzel.
– Miért futnék? – kérdezem. Márk hümmög egy sort, közben elgondolkodva bámul rám, olyan intenzitással, hogy egy pillanatra beleszédülök a kékségbe.
– Ottó említette, hogy meleg vagyok, és nyíltan vállalom?
– Igen.
– Ezek szerint nincs vele bajod – állapítja meg. Nincs érkezésem felelni, mert rögtön témát vált. Végül is nem nagyon van mit ragozni rajta. – Ja, és a humoromat néha nehéz elviselni, főleg kora reggel – viccelődik, én pedig elröhögöm magam.
– Szerintem túlélem.
– Mikor költöznél?
– A hétvégén? – érdeklődöm reménykedve. Márk bólint, velem pedig madarat lehetne fogatni. Szabadság!
– Jól van. Kéthavi kauciót kérek, és három hónap próbaidő van, mindkettőnknek – teszi még hozzá. – Ha nem jön be, visszaadom a pénzt, hacsak nem rongálsz meg valamit. Ha én raklak ki, akkor ugyanez.
Valahogy tetszik a stílusa. Határozott, tudja, mit akar, bár ilyen szép lakással nem csoda, hogy könnyedén diktálja a feltételeket.
– Szerződés?
– Holnap ráérsz aláírni? Nem készültem, az egész napom rohanás volt – kér elnézést. Nem gond, már a telefonban is említette, hogy későig dolgozik, ezért is találkoztunk most. – Ha ugyanez az időpont megfelel.
– Oké.
Megkönnyebbülten indulok haza. Fejben bekarikázom a naptárban a május tizenharmadikát, mint szabadulásom dátumát. Alig várom.


A könyvet itt tudod beszerezni:

Szivárványálom Kiadó

Hajnal Kitti - Hajnalösvény oldal

Fantasy világok a magyar irodalomban Rick Reckless-szel készült interjú ("pont az a jó benne, ha minél furcsább, szokatlanabb")

 A Fantasy világok a magyar irodalomban interjúsorozatom keretein belül Rick Reckless-t kérdezem az írásról és a világteremtésről.



Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést és beszélgetsz velem erről az érdekes témáról.

Miért pont a fantasy zsánerben kezdtél el írni? Mi vonz benne?

Azért szeretem a fantasy műfaját, mert kötetlen, bármi lehetséges benne. Imádom, hogy pont az a jó benne, ha minél furcsább, szokatlanabb. Ide el lehet menekülni, ha a valóságba már belefáradtunk. Felépíthetek és mozgathatok egy világot, ami addig még nem létezett, vagy nem olyan formában létezett, amit eddig az olvasók megismertek. Én például a túlvilágot próbáltam máshogy megközelíteni, többek között az ott élők nézőpontjából.  

Amikor eszedbe jut egy ötlet, hogyan alkotod meg a világot?

Először is összegyűjtök mindent, amit el szeretnék mondani a történetben. Abból aztán látszik, hogy miről kellene írnom, kik lesznek a szereplőim. Ez kijelöli az utat. Aztán alkotom meg a környezetet és az ott élőket. Ez egyébként nagyon nehéz nekem, mert minden apró részletre gondolnom kell, illetve szeretném, ha minden passzolna, hogy tényleg működőképes legyen.

Mennyi ideig tart kiépítened a világodat és ez mitől függ?

Szerintem ezt írója válogatja, hogy mennyi idő felépítenie a világát. Van, akinél gyorsabban jönnek az ötletek, van, aki lassabb, megfontoltabb. Én az utóbbi vagyok, ezerszer átgondolom, hogy lehetőleg  minden klappoljon. Nekem ezt a regényt 15 év volt megírni. Sokszor megszakítottam a folyamatot, átírtam az elképzeléseimet. Többször már-már feladtam, mert túl bonyolultnak tűnt számomra. Ez, mondjuk, be is igazolódott, mert páran nehéz olvasmánynak tartják. Nekem ez azonban inkább dicséret, mint negatívum. Mély érzelmeket, sok gondolkodást, eltűnődést és megdöbbenést szeretnék kiváltani az olvasókból.

Szoktál ihletet meríteni? Ha igen, honnan?

Elsősorban az életből szoktam ihletet meríteni, illetve egy-egy esemény továbbgondolásával. Más könyvek és filmek is hatással voltak rám, viszont azokat a gondolatokat próbálom minél jobban kerülni, mert nem szeretnék senkit sem másolni. Ezért továbbgondolom azt, amit már továbbgondoltak!

Mit érzel a legnehezebbnek és mit a legkönnyebbnek a fantasy írásban?

A legnehezebb kitalálni az egész világot, és a benne élőket. Mivel ők nem léteznek, így mindent ki kell találni róluk. A külsejüktől a legbelsőbb pontjaikig! A legkönnyebb pedig, amit említettem, hogy nincsenek megkötések, szabad az ember, és annyira engedheti el a fantáziáját, amennyire akarja!

Szerinted lehet a mai világban újat alkotni, amire még senki sem gondolt, vagy az író egyedi látásmódja teszi az adott művet különlegessé?

Szerintem nagyon kevés dolog van, amire még senki nem gondolt. Én inkább úgy vélem, hogy sok eddig leírt történetből lehet úgy variálni az elképzeléseket, hogy az egyedibbé váljon, mert bár módosításokkal, de olyan formában még senki nem olvashatta, láthatta. Itt jön a képbe szerintem a fantázia, mert egyszerű dolgokat is lehet máshogy látni, amitől máris különlegesebb lesz.

Számodra mitől lesz egy fantasy középszerű és mitől kiemelkedő?

Számomra, ha valaki nem egyedi, vagy meg se próbálja, az a középszerű. Ezért én nem szeretnék bántani senkit, ő így látta jónak, és kész. Illetve, ha van egy jó ötlet, de nincs jól elmesélve, klisés, az is sajnos középszerű nekem. A kiemelkedő pedig az, ha vannak benne új gondolatok, felvetések, meglátások, elgondolkodtat, valamint jól meg is van írva.

Mit gondolsz a magyar fantasy irodalomról? Külföldi írók meglehetősen komoly műveket tesznek le az asztalra. Szerinted a magyar írók is képesek erre, vagy még messze járunk tőlük?

Szerintem a magyarok is képesek bármire. Ami szerintem megkülönböztet minket a külföldiektől, az talán a reklám és a felhajtás. Illetve nálunk lehet, hogy az olvasók egy része, ha meghallja, hogy magyar szerző, akkor már talán meghátrál egy kicsit a vásárlástól. De ez csak találgatás, nincsenek statisztikai adataim.

Köszönöm, hogy elmondhattam a gondolataimat!

Az szerző Facebook oldala

Moly

S. A. Locryn: Gyufaláng

 Egy kissé komor hangvételű, LMBTQ témájú háborús történetet olvastam S. A. Locryntól Gyufaláng címen. Köszönöm a szerzőnek, hogy lehetővé tette, hogy elolvashassam a regényt, és a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak, hogy közölhetem a véleményemet róla. 



Fülszöveg

Nemessy Sándor százados önmaga árnyékaként éli életét a hamvaiból épp újjáéledő Budapesten.

1947 karácsony előestéjén talál rá a hadifogságból szabadult őrmesterre. Szép Tamás tudja, hogy meg kell változtatnia a jövőt, és meg kell mentenie a századost, mindig ez a szándék vitte előre.

Megtalálja-e az elhatározást magában, hogy az érzései szerint cselekedjen? Ha lesz hozzá mersze, vajon hagyják-e neki?

Lehet-e két férfi barátságából több egy bizalmatlansággal átitatott korszakban, amikor a másság főbenjáró bűn volt?

 

Vélemény:

5/5

Töredelmesen bevallom, nekem ez volt életem első LMBTQ témájú regénye. Összességében tetszett Sándor és Tamás kissé szomorkás hangvételű története. Nem haladtam vele túlságosan gyorsan, kissé nehéz témát választott az írónő, ezt főként a háborús vonalra értem. Igaz, a második világháború után vagyunk Budapesten, amikor is a két „barát” újra egymásra talál, s megkezdődik közös életük. Tetszett, ahogy fokról fokra bontakozik ki a szerelem kettejük között, ahogy Tamás képessége is magával ragadott. Szerintem nagyon megfűszerezi a történetet az, hogy a férfinek különleges képességek állnak a rendelkezésére, amiket nem fél bevetni ahhoz, hogy megmentse Sándort. Egy ponton Tündével való beszélgetése földöntúli méreteket ölt. Jó lett volna többet megtudni a nőről, és a hozzá hasonlókról, bár az lehet, hogy nagyon elterelte volna a regény menetét.

            Tamás és Sándor a két főszereplő, aki felfedezi egymáshoz fűződő érzelmeit, a barátságukból lassan valami más, mély bizalom és szerelem formálódik. Emellett muszáj megemlítenem még a macskát, aki szerintem szintúgy egyfajta fűszert ad a viszonyuknak. Ezenkívül a szomszédokkal kapcsolatban felmerülnek olyan komoly témák, mint a családon belüli bántalmazás. Szóval annyit leszögezhetek, hogy nem volt vidám, könnyed olvasmány, ellenben mély mondanivalót sugallt, mélyen megérintett. A főszereplők szerethetők voltak, a mellékszereplőket kellően kidolgozottnak éreztem, és kíváncsi voltam, milyen befejezést kaphat ez a komor történet. Örültem a végkifejletnek.

            Arról is szoktam írni, hogy mi az, ami kevésbé tetszett az adott műben. Itt nekem túl sok volt az erotikus jelenet. Ez persze akkor is sok lett volna (és már más regényekkel kapcsolatos értékelésnél is jeleztem), ha férfi és nő között zajlottak volna azok a bizonyos intim jelenetek. Egy-egy ilyen epizód után kicsit félre kellett tennem a könyvet, és mást olvastam közben. El kellett telnie egy kis időnek, hogy visszatérjek hozzá. Személy szerint jobban kedvelem a sejtető, és nem a realisztikus ábrázolásmódot. Mivel ez volt életem első LMBTQ regénye, ezért nem tudhatom, hogy más könyveknél is így van-e, esetleg műfaji jellemző-e ez a fajta túlzott árnyalás, de számomra a kevesebb több lett volna. Másrészt pedig volt egy-két jelenet, amivel kapcsolatban vártam volna némi bonyodalmat. Mind Tamás rokonai, mind Sándor édesanyja nagyon könnyedén fogadta a két férfi kapcsolatát. Pedig egy édesanya, ha máson nem is, de azon, hogy nem lesznek unokái, biztos, hogy jobban fennakadna. Persze nem vagyunk egyformák, és kedves volt Sándor anyjától, hogy a fia boldogságát mindennél előbbre tartotta, de én ezeknél a részeknél azért vártam volna némi konfliktust. Persze ennek is megvolt az előnye, mégpedig az, hogy amiért ilyen elfogadók voltak a rokonok, nagyon szimpatikussá váltak számomra.

            Összességében a Gyufaláng egy mély érzelmeket bemutató, komor hangulatot árasztó mű, mely az elfogadásról, a tiszteletről és a sorsról is tanít. Nagyon tetszett Tamás különleges képessége, amit felhasználva próbál változtatni a jövőn. Hamar megkedveltem a két főszereplőt (meg persze a cicát is). Ahogy annak is örültem, hogy bár egy olyan korban kezdődik a cselekmény, ami negatív hangulatot áraszt, ami kevésbé elfogadó, mégis pozitív kimenetelű a történet. Ajánlom minden történelmet és LMBTQ műfajt kedvelő olvasónak!


A szerző Facebook oldala 

 Moly


2021. június 17., csütörtök

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("Esküdjetek meg, hogy senkinek nem beszéltek arról, amit én most mondani fogok, ugyanis ez a hír államtitkokként kezelendő!")

Mai napra egy új beleolvasót hozok nektek, ezúton is köszönöm Aurora Lewis Turner írónőnek, hogy a magazinomon megoszthatom veletek pár napja megjelent A hatalom köve című könyvéből ezt a részletet. Igyekszem hozni más kedvcsinálókat is a magazinra, és ha megtetszett nektek a mostani, a bejegyzés alatt találhatjátok az írónő és a kiadó elérhetőségét. 

Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve

Tartalom:

 Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán... 

 

 ENGEDÉLLYEL

--- Részlet---

A fellegvár szikrázott a déli napsütéstől. Fehér tornyai magasztosan meredeztek az ég felé. Belül kellemesen hűvös idő fogadta a három katonát. Elöl ment Bogumil, jobbról az egyik, balról a másik társa fogta őt közre a célból, hogy még véletlenül se tévesszék őt szem elől. A három katona a kötelességének teljes tudatában lépdelt végig a vörös szőnyegen, az egykori uralkodók szobrai előtt, amelyek magasztosan álltak a jövevényeknek tisztelegve.

A három katona viszont nem volt ott egyedül, hiszen tőlük nem sokkal lemaradva lépdelt a három idegen. Elöl ment a fekete hajú Ibis, akivel tulajdonképpen Bogumil az üzletet kötötte. Őt követte egymás mellett ballagva a fehér hajú, bájos arcú Serena, valamint Noah, akinek egy akkora hátizsák feszült a hátára, mely majdnem nagyobb volt nála. A jövevények, bár igyekeztek nem mutatni az érzéseiket, elámultak a trónterem láttán. Érdeklődő pillantásaikat végigvezették a fehér márványfalakon, a régi királyok szobrain, a rózsaablakokon, melyeken áttörő fény szivárványszínt festett a padlózatra. Végül a pillantásuk a három trónra vetült, mely a terem végében helyezkedett el tekintélyt parancsolóan. Akkor a trónusok üresen álltak várva az uralkodókra.

          Hamarosan elcsendesedett a márványkövön visszhangzó katonai csizmák csattogása, majd síri csend telepedett az egész teremre. Egy darabig illedelmesen várták az uralkodók jöttét, aztán a Noah kezén lévő időmérő eszközt kezdte pásztázni a tekintetük. Még mielőtt zúgolódás hangja támadt volna, kinyílt a trónterem ajtaja, és megjelent ott a király és királynő két katona kíséretében. A katonák megálltak a trónusok egyik s másik oldalán, miközben az uralkodópár némán elhelyezkedett a trónusok közül kettőn. A harmadik trón üresen maradt, azt a hagyomány szerint mindig a trónörökös foglalhatta el egészen apró korától kezdve. De most a trónörökös a váron s a városon kívül, messze járt.

          Bogumil előrelépett, letérdelt a két, a márványteremben is jelentős méretekkel bíró trónus előtt, és a tekintetét lesütve ennyit mondott:

– Teljesítettem az ígéretemet. Elhoztam azokat, akiket említettem.

– Ezek lennének a te híres nyomkövetőid? – húzta fel a királynő hangsúlyos, aranyszőke szemöldökét, majd kételkedéssel átitatott hangon így folytatta:

– Egy volansi – nézett rá a fehér hajú nőre, akinek keze ettől látványosan az övére csúszott. Hirtelen hiányozni kezdtek neki a fegyverei, amiket a fellegvár bejárata előtt kellett hagynia. Zavarta őt a nő kijelentése, szinte már érezte, hogy viszketett a tenyere. De aztán ujjait belebújtatta az öve és a nadrágja közé, majd úgy várta, hogy a királynő pillantása átvándoroljon Noah-ra. –, egy fornaxi, és te – nézett végül a fekete hajú nőre, aki hideg, kék szemeit állhatatosan a királynőn tartotta. – Te, akiről nem tudom, hogy ki vagy. Mi a neved, idegen?

– Ibis vagyok – húzta ki magát a fekete hajú nő, de nem hajolt meg a királynő előtt. Az látszólag nem is vette zokon ezt, ehelyett a pillantása visszavándorolt Bogumilra, és így fűzte tovább a szavait:

– Azt várod tőlem, hogy ezt a fontos küldetést idegenekre bízzam? Ők más országok szülöttei, nem Norma vére csörgedezik az ereikben. Nem bízom bennük.

– Engedje meg, hogy megjegyezzem, királynőm – vette át a szót Bogumil továbbra is meghajtott térddel –, igaz, hogy nem e földről valók, de megbízható emberek. Vincent pedig a legjobb!

– Vincent? – kérdezte a királynő ismét átvonultatva fagyos tekintetét a jelenlévőkön.

– És hol van ő?

– Épp a városba tart – vette át a szót Serena, aki viszonozta a királynő fagyos pillantását. – És tényleg nincs nála jobb! De miben is kellene a szakértelme?

– Az államtitok – folytatta az uralkodónő fölényeskedően, de aztán a király közbeszólt:

– Ne játszadozz már velük, Mildred! Inkább essünk túl ezen az egészen! – könyökölt a király trónja karfáján látványosan unva a neje vallatását.

 

– Addig nem, amíg meg nem tudom, hogy valóban érdemesek-e a feladatra. Azt mondják, hogy Vincent a legjobb, de messziről jött ember azt mond, amit akar...

– Hát, jó! – lépett egyet előre Serena, aki fehér felsője alól előhúzott egy medált, amelyen két méretes metszőfog lógott. Az egyik fekete színű volt, akárcsak a legsötétebb éjszaka, míg a másik olyan fehér, mint a tej. A nő előrébb lépett, hogy aztán levegye a nyakából a láncot, melyre a fogak voltak erősítve, és felmutatva azokat ennyit mondott:

– Vincent ölte meg a lynxi amfiszbénát, a sárkányszerű lényt, melynek a farkán is van feje. A fehér fog ehhez a fejhez tartozott, míg a fekete ahhoz a fejhez, ami a törzséből nőtt ki. Vincent a legjobb – szórt szikrákat Serena kék tekintete ellentmondást nem tűrve. Nem szerette, ha bárki is megkérdőjelezte Vincent szakértelmét. Az uralkodónő közelebb parancsolta őt magához, majd a kezét nyújtotta a medálért. A fehér hajú nő láthatóan nem szívesen adta a királynő kezébe az ékszert, amit oly féltve őrzött, de aztán felsóhajtott, és mégis átadta neki azt. A király ebben a pillanatban mutatta először jelét az érdeklődésnek, hiszen ilyet nem sokszor láthatott még ő sem. Miközben mindkét uralkodó tekintete elveszett a talizmánban, Noah hangja hatolt a fellegvár levegőjébe visszhangot verve:

– Ha megengedik... – lépett oda a fogat tartó kezek gazdáihoz, hogy a táskája oldalsó zsebéből kivegyen egy átlátszó, henger alakú tárgyat, majd azt előbb a saját szeme elé emelve ennyit mondjon:

– Látszik, hogy ez eredeti. Igencsak érdekes jelenséget mutatnak az amfiszbéna fogai a mikroszkóp alatt. Figyeljék meg, ahogy a fehér színű fog részecskéi felnagyítva fekete, gyémántszerű molekulákból állnak, míg a fekete fog részecskéi fehérnek tűnnek! – ezzel odanyomta az uralkodók orra alá a kerek, nagyításra használatos eszközt. A király látszólag elámult a látottakon, miközben a királynő ajkai is résnyire nyíltak. Ez az apró mozdulat jelezte azt, hogy őt is megdöbbentette az, amit a nagyító alatt látott. De aztán tekintetét hamarosan visszatérítette Serenához, aki a kezét nyújtotta a nyakláncáért.

– Érdekes – zárta a tenyerébe a fogakat a királynő, de annak látható része kilógott az ujjai közül. Serena egy lépést előrébb tett a nyaklánc irányába, de aztán Ibis nyugtató érintése csöndesítette őt. A királynő visszalépdelt a trónusához, leült, majd tekintetét Higgins királyra vetette. A király tudta, hogy a nő az ő véleményét kérdezi, ezért bólintott egyet. Ettől a királynő megköszörülte a torkát, és ennyit mondott:

– Esküdjetek meg, hogy senkinek nem beszéltek arról, amit én most mondani fogok, ugyanis ez a hír államtitkokként kezelendő! – A társaság tagjai egymásra néztek, majd bólintottak egyet. – Esküdjetek Vincent életére, hiszen úgy látom, hogy mindegyikőtöknek fontos az a férfi, aki megölte a lynxi amfiszbénát – vájta bele mélykék tekintetét Serena hideg pillantásába. – Hallani akarom!

– Esküszöm – lépett előre Ibis, majd a többiekre nézett, végül az ő hangjukat is érthetően visszhangozta a terem.

– Rendben – bólintott egyet a királynő. – A lányom, Olivia hercegnő eltűnt. Ma hajnalban üresen találtam az ágyát. Ez a jómadár – mutatott Bogumilra – nyitotta ki a kapukat, hogy aztán útjára engedje őt. Onnantól kezdve, hogy távozott a városból, nem tudunk róla semmit. Hozzátok vissza őt ide, hozzánk! Nem valószínű, hogy messzire jutott, hiszen nem aludt az éjszaka. Muszáj neki megpihennie. Olivia csupán egy gyermek, aki még soha nem járt e városon kívül. Nem ismeri a kinti világ veszélyeit, úgyhogy óvatosan bánjatok vele!

– És mit kapunk cserébe? – kérdezte Ibis, akinek haja feketén csillogott a rózsaablakon átszökő, nyári napsütésben.

– Természetesen nem maradunk hálátlanok – állt fel a király és királynő mintegy befejezve a megbeszélést. Miközben elfordultak, hogy elhagyják a termet, ennyit vetett még oda foghegyről a királynő:

 

Folyt köv...

 A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Olvasnimenő 

Moly

Aurora Lewis Turner írói oldala