Most egy újabb része következik az Ismerjük meg a külföldön
élő magyar szerzőket rovatunknak. Ezúttal a magazin egyik
szerkesztője, Aurora P. Hill mesél arról, hogy milyen kint élni
Ausztriában. Mesél arról, hogy miért döntött úgy, hogy
magánkiadásban jelennek meg a regényei és hogy ez milyen
nehézségekkel is járnak együtt. Szó lesz arról is, hogy milyen
nehéz terjesztőket találni. Továbbá elárul magáról jó pár
érdekességet is, pl.: Miért kezdett el japánul tanulni, hogy
került ki Ausztriába, mik a jövőbeli tervei, mesél az írás és
olvasás iránti szenvedélyéről is. Higgyétek el, sok
érdekességet megtudhattok róla. De most ne én meséljek, hanem
meséljen magáról ő maga. Jó szórakozást!
Aurora P. Hill
Lassan 13 éve élek Kitzbühelben, Ausztriában.
2009 nyarán egy friss magyar irodalom és nyelvtan szakos diplomával a kezemben kiléptem az egyetemről. Keresgéltem az állásokat, de akkor épp senkinek nem kellettek a tanárok, így megragadtam az alkalmat, hogy egy teljesen másik úton induljak el. Fogalmam sem volt arról, hogy hónapokkal később Tirolban találom magam.
Az egyetem alatt a japán nyelv volt a szerelmem, és amikor meghirdettek egy Távol-Kelet referensi kurzust, menni akartam. Az anyagi vonzata azonban rettenetes volt, és frissen végzett, munkanélküli tanárként nem volt elég félretett pénzem. Úgy voltam vele, megpróbálkozom a nagy Ausztriában, és ha összegyűjtöttem a kurzusra valót, akkor elvégzem. Konzulens lehettem volna, ha.
Ha ez a „ha” nem lett volna…
2009 decemberében tehát kijutottam Ausztriába. Szobalányként dolgoztam néhány hotelban hol hosszabb, hol rövidebb ideig, ahogy a szezon vagy a szerződés engedte. Szerettem, sok új emberrel találkoztam, ahogy a kijutásom után 2 hónappal megismerkedtem a férjemmel. (nevet) Sokat fejlődtem mind emberileg, mind nyelvileg. Németül végeztem el 2 spanyol nyelvkurzust a saját szórakoztatásomra, majd diplomás Hausdame (ők vezetik a Housekeepinget a szállodákban) lettem.
Végül Kitzbühelben ragadtam, és a referensi kurzus sem indult el azóta. Nem bántam. Tetszett a szemléletmód, a nyugalom, a felfogás, és az, hogy ott élhetek, ahol más nyaral. Szabadnapjaimon kirándultam a hegyekbe, a szorosokba, vízesésekhez, töltekeztem.
Azonban sosem éreztem, hogy teljes egész vagyok. 16 éves korom óta írtam a történeteimet, de az írást nagyon sokáig legyűrtem magamban, és eltelt 10 év, amire megint elővettem a kézirataimat. Az ihlet, a szenvedély azonban nem talált meg, valahogy csak az olvasásig jutottam, vagy néha leírtam egy-egy fejezetet a gépen lévő dokumentumba, azt is úgy, mintha a fogamat húznák.
Munka, költözések (városon belül), házasság, gyerekek, háztartás. Mindig volt kifogásom, miért nem tudok írni vagy olvasni. A 10 év alatt talán ha 5 könyvet elolvastam, mert minden másra szakítottam időt, csak erre nem. Kőkemény olvasási és írói válságban voltam.
Aztán jött 2020. Ausztriában sokszor volt Lockdown, és 2 kicsi gyerekkel, férjjel hetekig bezárva kezdtem becsavarodni. Próbáltam ezt-azt, hátha kikapcsol, zenét hallgattam, filmeket néztem, elővettem a japán nyelvcuccaimat, de még mindig üres voltam. Egyik nap eszembe jutottak a kéziratok, és mintha valaki egy reflektort kapcsolt volna a fejemben. Azonnal tudtam, mit akarok.
Írni!
Onnantól kezdve, mint egy megszállott, olvasgatni kezdtem egy akkor 18 éves kéziratot, a jelenlegi Serbeniai Krónikák első (többszörösen javítgatott, átírt) változatát. A férjem osztrák, így nem beszél magyarul. Mégis mellettem állt, és valójában neki köszönhetem, hogy bíztam magamban annyira, hogy vágjak bele a kiadásba. (A családomnak nem szóltam, de mint kiderült, sejtették, hogy ügyködöm valamin.)
Sokszor elmeséltem már az anekdotát a férjem és köztem lezajlott beszélgetésről, ami végül dobbantóként funkcionált, de most álljon itt is:
– Igen.
– Kiadod?
– Miért?
Kiadjam?”
Fogalmam sem volt, hogyan kell könyvet kiadni. A családban nincs senki, aki segíthetett volna, így hónapokat töltöttem kutatással, videók nézegetésével, és próbáltam beleásni magam a hazai kortárs irodalomba. Rádöbbentem, mennyire lemaradtam. Ismeretlen nevek, kiadók, és úgy általában minden új volt. Azóta bőven és sokszorosan bepótoltam a hiányosságaimat, és a szerzők közül, akiknek addig a neve sem mondott semmit, mára sokan az ismerőseim, barátaim, írótársaim, írótesóim lettek.
A Magyar Szerzők Könyvei Magazin egyik munkatársaként mondhatni a kortárs könyviadás kellős közepébe kerültem (alliteráció a javából, ugye?. Hálás vagyok a főszerkesztőnek, Áginak, és minden lehetőségnek. Kihasználom az alkalmat, hogy segíthessek, hogy olvassak, hogy cikkeket, recenziókat, interjúkat készíthessek, és a magyar szerzők neve mindenhol ismerősen csengjen.
A magánkiadás mellett döntöttem a kutatásaim miatt. A történet hozzámnőtt, minden szava a szívemből jött, ezért szerettem volna egészen megtartani magamnak. Gondoltam, majd az idő és az olvasói visszajelzések eldöntik, jó úton vagyok-e. Eddig nagyon elégedett vagyok. (nevet)
Mindent egyedül csináltam. Az internet segítségével az egész folyamat online zajlott, ami valahol előny, de máshol hátrány volt. Mindenesetre megtaláltam a tökéletes csapatot ehhez a történethez (vagy talán a csapat talált rám), és amíg ennek a sorozatnak nincs vége, nem változtatok.
Itt vagyok majdnem 2 évvel később, és arra készülök, hogy a Serbeniai Krónikák harmadik kötete is világot lásson. A borítótervezés már folyamatban van, a kéziratot az első béták olvassák, én pedig végzem a teendőimet.
Nem mondom, hogy könnyű innen dolgozni. Minden csak szervezés kérdése (köszönöm, Anyu!), így idén még a Könyvhétre is eljutottam, ami a karrierem eddigi fénypontja a regényeim mellett. Az osztrák szomszédaim is nagyon lelkesek voltak, amikor meglátták a raklapnyi könyvet a házunk előtt. Várják a német fordítást, és már a háziorvosom is jelezte, hogy szeretne egyet az első részből. (nevet)
Nem állok a magam útjába, és ha az időm engedi, jövőre megpróbálkozom a német fordítással. Az angolt is jó lenne beiktatni, de ahhoz nyelvileg már kevés vagyok, sokat felejtettem. Ez valószínűleg nem önálló munka lesz, kelleni fog a segítség. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Hiszek a vonzás törvényében.
Amit azonban biztosan tudok, hogy történetekből és kéziratokból nem lesz hiány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése