Köszönöm, Tormási Vyki, hogy elfogadtad a felkérésemet. Többek között a Szerethetetlenről, a magyar írók segítéséről, és arról kérdeznélek, hogy milyen érzés számodra írónak lenni.
Aurora:
Hogy
kezdődött nálad az írás? Mikor, minek hatására gondolkodtál el azon, hogy
egyszer író leszel?
Vyki: Egész életemben volt egy olyan furcsa érzésem, hogy más vagyok. Neveztek már elvontnak, furának, dilisnek… Sokféle jelzővel illettek, amit akkor aggatnak az emberek a másikra, ha nem tudják, és nem is akarják megérteni őt. A gondolataim állandóan elkalandoztak, képtelen voltam odafigyelni a való világra. Na persze nem abnormális módon, de azért észrevehetően. Folyamatosan tuszkoltam magam olyan keretek közé, ahol feszengtem, csak azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Mert sajnos azt veszem észre, hogy az álmodozóknak, még mindig elég erősen meg kell küzdeniük az igazukért. Kamasz koromban jött az érzelmi bomba, ami szétrobbant bennem is. Ekkor ragadtam tollat és kanyarítottam az érzéseimet papírra, de ez amolyan terápia volt „csak”. Ez a felfogás a mai napig megmaradt. Az írás az én pszichológusom. Nagyjából tíz éve kért fel a helyi újság szerkesztője, hogy alkalmanként gazdagítsam az újságot cikkekkel, mely tevékenységem a mai napig folyik. Hozzávetőlegesen ekkor fogalmazódott meg bennem az első regényem, és azóta nincs megállás, a gondolataim szárnyalnak, a papír serceg, a klaviatúra kopog, én pedig egyre boldogabb vagyok. Korlátok, kényszeres keretek nélkül. Színtiszta álmodozóként.
Aurora:
A
családod hogyan fogadta, amikor először előrukkoltál az írásoddal? Elolvasták?
Netán véleményt is mondtak róla? Egyáltalán megmutattad nekik?
Vyki: Nagyon sokáig titkoltam mindenki előtt, hogy írok. Bár szerintem tisztában voltak vele, de nem vertem nagydobra. Egy barátnőm volt, aki már akkor, és a mai napig is elolvassa az írásaimat. Ugyan a családom tagjai nincsenek benne ebben a nagy könyves kavalkádban, nagyon büszkék rám, és támogatnak mindenben, ami csak kipattan a fejemből. Írónak lenni még mindig furcsa dolog a mai világban. Az emberek nem veszik komolyan, ha valaki azt mondja, ő ezzel szeretne foglalkozni. Szerencsére az én családom nem ilyen, és borzasztó hálás vagyok értük.
Aurora:
Számodra mi a legélvezetesebb az alkotás folyamatában?
Vyki: Megélni olyan életeket is, amihez soha nem lett volna bátorságom. Szeretem, hogy az írással olyan ember lehetek, amilyen csak akarok, olyan dolgokat tehetek meg, amit amúgy nem mernék, vagy nem volt rá soha lehetőségem. Szeretem az izgalmat. Imádom a családom, de azért valljuk be, egy kisgyerekes anyuka már nem igazán rúgja szét a ház oldalát. Emellett szeretem, hogy a történeteimbe beleszőhetem a legmélyebb gondolataimat, olyanokat, amiket csak így kimondva a nagyvilágba nem értékelnek az emberek. De az írás az más. Az írott szó még mindig nyomot hagy az emberekben, sokkal jobban odafigyelnek rá, mint a kimondottakra. Szeretem azt hinni, hogy alkotok valami igazit, valami maradandót. Olyat, amire később büszke lehet a kislányom és a további generációk is.
Aurora:
Hogy jött a Szerethetetlen ötlete?
Vyki: Soha nem gondolkodom a történeteimen, csak úgy jönnek. Megihlet egy pillanat, egy hang, egy zene, egy mozdulat, egy emlék. Már nem is emlékszem rá, honnan indult a Szerethetetlen. Valószínűleg csak sétáltam az utcán és egyszer csak megjelentek a karakterek, az események a fejemben. Így szokott lenni.
Aurora:
Mesélj kicsit a szereplőkről! Zé ugye a „megtestesült rosszfiú”, Léna pedig írói ambíciókkal rendelkező bölcsész lány. Miért pont ilyen karaktereket választottál a történetedhez?
Vyki: Igyekeztem a karaktereimmel a klikkesedések ellen menni. Rámutatni arra, hogy nem a stílus hoz össze két embert, hanem az értékek. Szeretek ellentéteket párosítani egymáshoz, és végignézni, mi sül ki belőle. Amikor azt mondják, a párunk a másik felünk, nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy ugyanolyan, mint mi. Előfordulhat, hogy pont az van meg benne, ami belőlünk hiányzik, így alkotunk mi egy egészet. Zé-nek szüksége volt Lénára, és Lénának is Zé-re ahhoz, hogy megismerjék önmagukat. Mindenkinek az életében van egy ember, aki kirántja a fényre és előhozza az igazi valóját. Lehet ez pozitív vagy akár negatív élmény is. De mindig van egy pont, egy fordulat, egy személy, aki megmutatja, kik is vagyunk mi valójában.
Aurora:
Sokan jellemzik úgy a könyved, hogy nagyon szívbemarkoló, mély gondolatok vannak benne. Szerinted általánosságban egy regénynek az is a feladata, hogy elgondolkodtasson?
Vyki: Nem. Semmiképp. Kellenek a könnyed, laza könyvek is, amik kicsit pihentetik a lelket. Minden könyvnek megvan a maga ideje és célja. Kellenek azok a történetek, amik csak sodornak magukkal, nem kell rajtuk agyalni, csak olvasni, és kellenek azok az írók, akik ezt meg tudják írni. Én nem tudok ilyet írni. Legalábbis eddig még nem sikerült. Talán majd egyszer. Egyelőre túl sok a mondanivalóm a világnak ahhoz, hogy ilyen könyvet tudjak írni. Viszont köszönöm azoknak az íróknak, akik megírják a lélekbalzsam könyveket, sokszor van rá nekem is szükségem.
Aurora:
Min dolgozol mostanában? Mikor és mire számíthatnak tőled olvasóid?
Vyki: Tele vagyok tervekkel, csak kevés a nap huszonnégy órája. Jelenleg azt a regényemet javítom, amit életemben először írtam, nagyjából tíz éve. Ezt a történetet szeretném kiadni idén. Ezen kívül van még néhány megkezdett kézirat a gépemen és még annál is több a fejemben. Szeretnék még mesekönyvet is kiadni valamikor, bár ezt nem akarom elsietni. Nemrég csatlakoztam a Magyar Szerzők Könyvei Magazin csapatához, ahol igyekszem majd érdekes cikkekkel, ajánlókkal előrukkolni. Így év elején egyelőre ennyi, de lehet, ha jövő héten megkérdeznél, még jönne hozzá néhány terv. :D
Aurora:
Milyen műfajok állnak hozzád közel? Milyen műfajban írnál még szívesen?
Vyki: Nincs bekategorizálva az érdeklődésem. Mindent olvasok, kivéve horrort. Azt nem bírom. Itt jegyezném meg korábbi mondandóm súlyosságát, hogy a párom viszont kifejezetten horror rajongó. Ugye az ellentétek… Tulajdonképpen nagyon sok műfajban írok. Jelenleg dolgozom a Rólunk szólt című regényemen, amely úgyszintén szerelmi sztori, ebből van még néhány. Van egy megkezdett fantasy történetem, egy sci-fi jellegű, illetve egy posztapokaliptikus történtet is. Emellett van egy ifjúsági történet, amely a Kék pokol címet viseli. Ezt többen olvashatták már novellaként az oldalamon. Ebből szeretnék kanyarítani egy regényt, mert úgy gondolom, nem lehet eleget beszélni az internet veszélyeiről a fiatalok számára. Ami talán nehezemre esne, de szívesen írnék, az a krimi. Sajnos én nem vagyok ennyire megfontolt, jelenleg úgy érzem, nem tudnék krimit írni. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer megpróbálkozom vele. De most úgy érzem, egyelőre elég ennyi.
Aurora:
Neked is szívügyed a magyar írók segítése. Mit tapasztalsz, mennyire van könnyű/nehéz dolga az íróknak a mai Magyarországon?
Vyki: Hű, erről órákat tudnék beszélni, de igyekszem rövidre fogni most. Már a könyvem megjelenése előtt is fontosnak tartottam a hazai írók segítését, de akkor még kimerült egy két megvásárolt példányban a dolog. Amikor leszerződtem a NewLine kiadóval, akkor gyúlt a szikra bennem, hogy jó jó, író leszek, de még többet akarok. Mert nekem soha nem elég. Megalapítottam a HazaÍrok csoportot, mely legnagyobb örömömre törekszik felfelé. Összességében úgy látom, még mindig nehéz a hazai írók helyzete, de bízom a javulásban. Egyre inkább összefognak az emberek, és belátják, hogy hazánk is tele van tehetségekkel. Bizakodó vagyok. Remélem, hogy elérjük a célunkat, és végre a hazai írók is megkapják azt a megbecsülést, amit megérdemelnek. Együtt sikerülni fog.
Tormási Vyki csoportja – HazaÍrók (Magyar Írók kőnyvei)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése