Fantasy világok a magyar irodalomban Körömi Reni írónővel készült interjú - ("Tulajdonképpen adta magát. Annyira szabad, annyira kötetlen, annyira engedi kibontakozni a fantáziát és a kreativitást, hogy egyértelmű volt a fantasy zsáneréhez nyúlnom, amikor a fejemben megszületett egy könyv gondolata.")

A Fantasy világok a magyar irodalomban interjúsorozatom keretein belül most Körömi Renit kérdezem az írásról és a világteremtésről.

 

.

Miért a pont fantasy zsánerben kezdtél el írni? Mit szeretsz benne?

Tulajdonképpen adta magát. Annyira szabad, annyira kötetlen, annyira engedi kibontakozni a fantáziát és a kreativitást, hogy egyértelmű volt a fantasy zsáneréhez nyúlnom, amikor a fejemben megszületett egy könyv gondolata. Pont ezt szeretem benne, hogy mindent úgy alakítok, ahogy akarok, leírhatok bármit, ami a fejemben „megfogan”, szemben például egy történelmi regény, egy krimi vagy akár egy romantikus regény kötöttségével, ahol sok a valóságos elem, hely, szereplő. Azért is áll közel hozzám, mert fantasyt írni olyan, mint olvasni: az ember kicsit kiléphet a világból, és határtalan messzeségekben kalandozhat a saját képzelőereje által kreált lények társaságában.

 

Amikor eszedbe jut egy ötlet, hogyan alkotod meg a világot? Mennyire merülsz bele a kutatómunkába?

Nem is tudom. Nálam ilyen konkrét világépítés nincs. (Úgy értem nincs az, hogy leülök és megtervezem, milyen lények lesznek a történetben, vagy milyen társadalmi rendszer alapján működik a világom, nincs az, hogy fogok egy ceruzát, és megrajzolom kis csodavilágom térképét…) Ahogy haladok a történettel, úgy kapcsolódnak be az újabb és újabb dolgok, lények, jelenségek, és a könyv végére így válik teljes egésszé a világom. Próbálok arra törekedni, hogy minél természetesebbnek hasson még a legapróbb eleme is a történetnek. Nyilván mivel fantasyről beszélünk, ez nem úgy értendő, hogy realisztikusra próbálom megformálni a karaktereimet és a világom minden kis részletét, csak igyekszem elérni, hogy a hihetetlen is hihető legyen. Amikor egy ilyen világ már túlontúl ki van építve, gyakran erőltetettnek hathat. Én a kevesebb néha több elvet vallom ezen a téren. Nem kell feltétlenül megalkotni egy komplett kitalált nyelvet, hogy az idegen szereplőink meg tudjanak szólalni, nem kell minden egyes hétköznapi dolgot új névvel ellátni, mert a mi világunkban ezt így hívják (és még sorolhatnám), persze vannak nagyobb kaliberű művek, amelyek ezeket megkívánják, de én „kicsiben dolgozom”.

Mennyi ideig tart kiépítened a világodat és ez mitől függ?

Azt hiszem erre részben válaszoltam az előző kérdésnél. Én a világot folyamatosan építem, bővítem, amíg tart a történet megírása. Amikor hozzákezdek, még fogalmam sincs, mi fog történni néhány fejezet múlva. Természetesen a cselekmény váza nagyjából megvan és az egyes fejezetek történései nagyvonalakban. De például, mikor Az elfeledett völgyet kezdtem írni, nem tudtam volna megmondani az első fejezetnél, hogyan fognak kinézni azok a szörnyek, akik a főhős életére fognak törni a hetedik fejezetben, azt sem tudtam, milyen szereplők gazdagítják még majd a szereplők csoportját (például Snu vagy Hermánus még csak halvány gondolatfoszlányként sem léteztek a fejemben, mert nem tartott ott a történet, hogy az ő karaktereiknek a szükségességét indokolta volna). Ahogy épül a történet, úgy épül, formálódik a világ is.

Szoktál ihletet meríteni? Ha igen, honnan?

Persze. Mindenhonnan. Filmekből, könyvekből, elsősorban más fantasykből, mesés történetekből, meg természetesen a valóságból, a saját életemből (szereplők, nevek, helyek, jelenségek, melyekkel nap, mint nap találkozunk, hatással vannak ránk, a gondolkodásunkra). Ahogy az eredeti Faulkner idézet mondja (más formában tulajdonítják Picassónak is): „Az éretlen művészek másolnak, a nagy művészek lopnak”. A fantasyre főleg igaz, hogy bár csak saját képzeletünk szabhat határt annak, amit papírra vetünk, de a semmiből világokat felépíteni nem olyan egyszerű, akarva akaratlanul is hatással vannak ránk mások. (Rám például nagy hatást gyakoroltak Philip Pullman Az úr sötét anyagai trilógiája és a Harry Potter-ek. Vannak apróbb elemek a Karib tenger kalózaiból vagy, ha jobban megnézzük a szereplők „felállását”, mondhatnánk, hogy az Alkonyat fura baráti-szerelmi háromszöge köszön vissza Az elfeledett völgyben vagy Az éhezők viadalából Katniss „össze-vissza mindegyiket szeretem” érzései. A könyvtár motívum is megjelenik mindenhol, azt is mondhatnánk, hogy innen vagy onnan másoltam. Bármit rá lehet húzni már bármire. Tegnap például A galaxis őrzői második részét néztem, és feltűnt, hogy az egyik szereplő olyan képességgel bír, mint az én főhősöm, pedig a könyvet évekkel korábban megírtam.) Szerintem egy alkotó mindenből ihletet merít, minden más alkotás, amivel találkozik, a részévé válik, és minden hétköznapi tapasztalata is nyomot hagy minden művén, legyen szó akár festőművészről, építészről, zenészről, íróról vagy akár csak egy bármilyen kreativitást igénylő polgári szakma képviselőjéről.

 

Mit érzel a legnehezebbnek és mit a legkönnyebbnek a fantasy írásban?

Nekem a legkönnyebből adódik a legnehezebb. A legkönnyebb, hogy bármit leírhatunk, mondhatni nincsenek korlátok, olyan saját világokat alkothatunk, amilyeneket csak akarunk. A legnehezebb pedig ennek az egyelőre csak bennünk létező fantáziavilágnak a leírása. Amikor olyan képek élnek az ember fejében (lények, helyek, jelenségek), amiket még magának sem biztos, hogy le tud írni szavakkal, olyankor mindig benne marad a kérdés, hogy: vajon az olvasó is úgy látja, ahogy én? Vajon sikerült úgy leírnom, hogy mindenki ugyanazt a történetet olvassa, ugyanazzal a mondanivalóval, ugyanazzal az elképzelt világgal körbeépítve, amit megálmodtam, és amit meg akartam jeleníteni?

 

Szerinted, lehet a mai világban újat alkotni, amire még senki sem gondolt, vagy az író egyedi látásmódja teszi az adott művet különlegessé?

Is-is. Lehet is, meg nem is. Új történetet, új világot lehet alkotni, de teljesen új dolgot szerintem már nem. Annyi mindent leírtunk már, annyi mindent elképzeltünk már és annyi mindent teremtettünk, hogy már nincs a világban egyetlen olyan történet sem, aminek ne egyezne egy-egy eleme egy másikkal. (Ezt remekül szemlélteti, ahogy az előző kérdésnél kifejtettem, hogy például Az elfeledett völgy mennyi mindennel párhuzamba állítható.) Ettől függetlenül lehet az ember eredeti, nem azt mondom, hogy mind másolunk, csak szerintem már minden le van írva legalább egyszer.

 

Számodra milyen az igazán jó fantasy?

Az igazán jó fantasy nekem olyan, hogy amikor leülök olvasni vagy nézni, akkor teljesen magába szippant és elhiteti velem, hogy az a világ, amibe belecsöppentem akár létezhetne is. Legyen természetes, mégis nyűgözzön le! Ha megpróbálnám konkretizálni milyen eszközökkel lehet ezt elérni, akkor ilyesmiket mondanék: legyenek benne erős, szerethető karakterek, hősök, akik nagyszabású tetteket hajtanak végre, de ne legyenek magasztosak, hibátlanok; legyenek negatív tulajdonságaik, esetleg valamiféle defektusaik, valahogy a nem csak fekete vagy csak fehér hősök szerethetőbbek, realisztikusabbak, közelebb állnak az emberhez! Aztán kell bele valami nagy veszély, valami nagyon sötét, valami nagyon gonosz erő, amitől az emberben szinte megfagy a vér. A történet legyen fordulatos, pörgős, lendületes és izgalmas! És persze maga a világ… a világ legyen csodálatos, különleges, szokatlan, mégis otthonos valamilyen módon (legyen valami olyan eleme, ami miatt az olvasó, néző jól érzi magát ott), és ami a legfontosabb: legyen benne rengeteg varázslat, mágia, csoda vagy természetfeletti – ki hogy nevezi! Szóval röviden és tömören összefoglalva; az igazán jó fantasy az, amelyik elvarázsol.

 

Mit gondolsz a magyar fantasy irodalomról? Külföldi írók meglehetősen komoly műveket tesznek le az asztalra. Szerinted a magyar írók is képesek erre, vagy még messze járunk tőlük?

Én nem olvasok magyar fantasy könyveket (ez itt a lesütött szemmel való szégyenkezés helye). Elsőre azt mondanám, nagyon messze vagyunk még, de a Beszélgessünk az írókkal csoportban volt alkalmam bele-belekukkantani egy-két magyar fantasy író tevékenységébe, és úgy gondolom, egyikük-másikuk igen ígéretes. Meglepően jó történetek jöttek velem szembe a csoport egy-egy bemutatkozó napján. Ezek alapján azt kell, mondjam, hogy igen, mi is tudnánk komoly műveket letenni az asztalra. Szerintem nekünk is megvan mindenünk: van fantáziánk, vannak írói eszközeink, van egy különleges, gyönyörű anyanyelvünk, amin alkothatunk, van tehetségünk, csak sajnos valószínűleg azért nem fogjuk elérni a világszínvonalat, mert nagyon sok pénzt és energiát kellene befektetnünk egy angol nyelvű megjelentetésbe (vagy óriási szerencsénknek kellene lennie), és még úgy sem biztos, hogy jókor lennénk jó helyen, hogy felfigyeljen ránk a közönség. Saját tapasztalatból mondom: nagyon nehéz eladni egy könyvet, még itthon is. 

Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést és beszélgetsz velem erről az érdekes témáról.

Én köszönöm a lehetőséget.

 

Körömi Reni hivatalos írói oldala

Összeállította: Fróna Zsófia