Interjú Németh Krisztina írónővel

Németh Krisztina írónővel beszélgettem, akinek novemberben jelenik meg A hazara című regénye. A történet középpontjában a menekülthelyzet áll, így rendkívül aktuálisnak nevezhető.

Köszönöm a válaszokat a szerzőnek!

„Kevés hitelesebb dolog van egy író életében, mint amikor ül egy székben, és vele szemben egy olyan ember van, aki maga A történet”

Eszter: Mit lehet tudni rólad? Mesélj kicsit magadról?

N. K.: Szombathelyen születtem, és jelenleg is itt élünk párommal, de Toronyban, egy határ közeli községben laktam a családommal egészen 2008-ig. Két gyermekem van, egy fiam, aki már nős, valamint egy lányom, aki még velünk él. Ausztriában a vendéglátásban dolgozom, így az írás igazi kikapcsolódást jelent számomra. Ami még versenybe szállhat vele, az az utazás. Imádom a hegyeket, számomra ismeretlen tájakat felfedezni. Ha ezt nem tehetem meg az életemben, imádok írni róla, és szeretem az olvasókat is megutaztatni a könyveimmel. A sport pár éve nagyon fontos szerepet kapott az életemben, és ha nincs időm elegendőt mozogni, akkor bizony hisztis leszek.

Eszter: Mi indított el az írás útján?

N. K: Már egészen kisiskolás koromban szerettem a történetmesélést, nagyon szerettem fogalmazásokat írni, ahol soha nem fértem bele a tanárnő által megadott oldalszámba. Íróként kipróbálni magam soha nem volt bátorságom, de a vágy mindig megvolt bennem. Aztán 2015-ben egy karácsonyi kisregény pályázatra összeszedtem minden bátorságomat, és beküldtem egy írásom, amely bár akkor nem került bele az antológiába, Nádasi Krisznek, aki a pályázat főszervezője volt, annyira tetszett a sztorim, hogy a következő évben megjelenő második karácsonyi kötetben már helyet kapott a történetem. A kötet főcíme Rejtelmes karácsonyok, hat izgalmas, rendhagyó karácsonyi témájú kisregényt tartalmaz. Innen aztán már nem volt megállás. Szívesen mérettettem meg az írásaim különböző pályázatokon, volt, hogy sikerrel. 2018-ban hozott össze a sors (mert nem hiszek a véletlenekben) a szombathelyi Szülőföld Kiadóval, akinek a támogatásával az év végén megjelent a Sorsforgácsok című novelláskötetem, és nemsokára A hazara című első önálló regényem.

Eszter: Novemberben jelenik meg második regényed, A hazara címmel. A könyvnek meglehetősen aktuális a témája. Miért döntöttél úgy, hogy a menekültekről, a menekültkérdésről írsz?

N. K: Nagyon aktuális. Egy menekült fiú, és családjának történetét meséli el. Tulajdonképpen nem én kerestem a történetet, hanem a történet talált rám, mivel a könyvben szereplő fiatal fiú a kollégám. Amikor oda került a szállodába tanulóként, azt hittem, hogy amolyan második generációs gyerek, aki külföldi szülőktől, de már Ausztriában született. Alaposan meglepett, amikor elmesélte, hogy ő gyalog, hosszú-hosszú hetek alatt ért el jelenlegi "hazájába". Minél többet mesélt, annál inkább érlelődött bennem, hogy ezt a történetet másoknak is ismernie kell. A regény egy menekültről szól, de a menekültkérdést nem boncolgatom benne. Egy család története, amely sok-sok másik afgán család története is lehetne, akik üldözötté váltak saját hazájukban származásuk miatt. A hazarák érdekes múltú etnikai kisebbség tagjai, akiket vallásuk miatt (mivel ők síiták a főként szunnita vallású Afganisztánban) szisztematikusan üldöznek.

Eszter: Mennyi és milyen fajta kutatómunkára volt szükség a hiteles történet feldolgozáshoz?

N. K.: Kevés hitelesebb dolog van egy író életében, mint amikor ül egy székben, és vele szemben egy olyan ember van, aki maga A történet. Aki átélte, aki látta, aki talán akkor, gyerekként fel sem fogta, hogy mi is zajlik körülötte, csak legtöbbször ösztönösen cselekedett. E történet mögé kellett nekem az éppen aktuális politikai, vallási és egyéb körülményeket felkutatnom, és rengeteg dolog így vált teljes egésszé a fejemben. Gondolok itt például olyanra, hogy milyen szerepe volt a táliboknak a hazarák üldözésében, egyáltalán miből alakult ki a tálib rendszer, amiről Hamid nem nagyon tudott mesélni, mert ő legtöbbször az okokat nem, csak a következményeket ismerte és szenvedte el.

Eszter: Kemény, megosztó téma, amely erősen jelen van a köztudatban. Mennyire volt nehéz feldolgozni a témát?

N. K.: A köztudatban terjengő dolgokat abszolút ki tudtam zárni, hiszen nekem volt egy hiteles forrásom, azt követtem. Jócskán szerepet kapott írói fantáziám is, vannak abszolút kitalált részek, de hogy mi az igaz és mi a valóság, az maradjon titok. Volt azonban olyan időszak, amikor félre kellett tennem, mert nem ment az írás. Általában az írás egy-egy szakaszához mindig találtam zenét, ami segített. Sokat vezetek naponta, így csak hallgattam a dalt, és hagytam, hogy ott tartson, ahol elakadtam. Legnehezebb az első rész vége volt, ezen a részen például Grieg Peer Gynt-jéből a Solveig's Song segített át. Aki ismeri a dalt, kitalálhatja, nem lesz vidám az a rész.

Eszter: Mit lehet tudni a szereplőkről, ha csak egyetlen szóval kellene jellemezni őket, mi lenne az?

N. K.: Hősök. Mindenképpen. De ahol hősök vannak, ott vannak gonoszok is. Az én hőseim nem mindig nyerik meg a csatáikat, de ez egy ilyen kegyetlen világ.

Eszter: Van esetleg valamilyen üzenete a könyvednek, amit szeretnél átadni az olvasóknak?

N.K.: Mindegy, hogy minek születtél, fehérnek, feketének, kereszténynek vagy muszlimnak, ember vagy, amit senkinek sem szabadna elfelejtenie. Tudod, talán a szépségkirálynők nagy mondása nem is olyan elcsépelt: világbéke. Ami viszont abszolút üzenet, hogy a kollektív bűnösség soha nem vezet jóra. Nem lehet elítélni minden egyes menekültet azért, mert vannak olyanok, akik cseppet sem szolgálnak rá a segítségre.

Eszter: Mennyi idő alatt állt össze a történet kerek egésszé?

N. K.: Idestova ez a harmadik év, hogy dolgozunk rajta. Sietnem kellett, hiszen Hamid az idén befejezte az iskolát, levizsgázott, és nagy bánatomra, valószínűleg elválnak útjaink, máshová megy dolgozni. A történetnek így most vége lett, de nem fogom szem előtt téveszteni őt, és talán még folytatása is lesz.

Eszter: A témából adódóan jól érzékelem, hogy érdekel a társadalomrajz, közel áll hozzád a történelem, melyet tegnap, ma írunk?

N. K.: Néha elgondolkodom, hogy jó-e az, ha valaki nyitott más kultúrákra, más emberek életére. Magánemberként biztosan, mert segít megérteni a dolgok miértjét. Íróként nagyon jó, mert ez nagyon széles palettát nyit meg az alkotói munkában. Kifejezetten szeretem azokat a feladatokat, amikor más kultúrákba kell vinni az olvasót, mint például a Sorsforgácsokban megjelent A Boldogság Szeme című romantikus kisregényem, amely egyenesen Bruneibe repíti az olvasót. Szerettem a kutatómunkát, hogy minél hitelesebb környezetbe helyezhessem el a szereplőimet. A jelenlegi történelem mellett azonban érdekel a múlt is, hiszen a következő regényem helyszíne a török kori Magyarország lesz, ahol izgalmas, rejtélyes események nyomában eredek. Remélem, sokan velem tartanak A hazara történetével, és aki kedvet kapott apró, rövid sztorik olvasásához, az a Sorsforgácsok oldalain keresztül is.