Hogy telik az idő, hiszen olyan mintha most először vettem
volna kézbe a kiadó könyveit! Finom nyomdai illat szállt felém, pedig valószínű
nem akkor készült. Az első élményemet egy kis gyűjteménynek köszönhetem,
melyben a kiadónál dolgozó alkotók írásait ismerhettem meg. Bevallom nagyon
kellemes benyomást hagytak bennem. Nehezen választottam ki a következő
„áldozatomat”, de végül nyert bennem a művész lelkem és borító alapján
döntöttem. Nem bántam meg, mert kívül-belül csodálatos élményben volt részem. Erről
hoztam nektek egy kis élménybeszámolót. Gyertek, tartsatok velem!
Sam Wilberry - Csillagvizsgáló
Tartalom:
“Nem csak egy Univerzumban létezünk, hanem mi magunk is azok
vagyunk.”
Édesanyja váratlan halála kifordítja a négy sarkából Aaron
világát. A fiú létrehoz egy blogot, ahol kiírhatja a fájdalmát, ahol önmaga
lehet, és szép lassan felépül egy olyan közösség, akiknek mindent elmondhat.
Lehet-e az írott szó valódi gyógyír? Milyen út vezet az
önmegvalósításig?
A blogbejegyzéseken keresztül Aaron lelke legyezőként nyílik
ki, és mutatja meg az érzéseit, a gyászt, a félelmeket, a kimondatlan titkokat.
És amikor rátalál a boldogság, csak egyetlen feladata van: megőrizni azt.
Vélemény:
5/5
A gyermeki lélek olyan, mint egy tiszta lap. Hogy mi
kerüljön rá, nagyban azon múlik, hogy milyen szülők vagyunk, és merre
irányítjuk a kis lélek figyelmét. Sokszor azt látom, hogy az élet hétköznapjai
beszürkülté teszik a családi létet. Dolgozni kell, befizetni a számlákat, ételt
kell tenni az asztalra és sorolhatnám. Csupa olyan tevékenység, mely nélkül
nehezen boldogulnánk. Egyhangúvá válik minden és ez által már nem figyelünk úgy
egymásra.
Kevés az a családtípus, mely funkcionális, talán írhatom
azt, hogy ritka, mint a fehér holló.
Diszfunkcionális családi szerkezet alá sok mindent be tudunk
söpörni. Ilyen az özvegységgel járó egyedüli szülő képe. Még akkor is, ha
alapvetően minden rendben van. Egy fontos szerep kiesése megtöri a családi
idillt és nagyon nehezen pótolható.
Mint olvashattátok, a fülszöveg előrevetíti, hogy egy fiatal
fiú korán árva sorsra jut. A kamaszkor küszöbén álló gyermek egy boldognak
szánt napon elveszíti a legbiztosabb személyt az életében.
Az ezt követő két évről keveset tudunk meg, de a
visszaemlékezések adnak némi támpontot, hogyan is telhetett.
A könyv felépítése nem a megszokott regény, tele
párbeszédekkel és eseményekkel.
A formátum egy napló, illetve pontosítok, egy blogjegyzet.
A fent említett fiú, immáron 15 éves. Tombolnak a hormonjai,
tele van haraggal és fájdalommal.
Mikor „gyógyulás” címszóval létre hozza a blogját, még nincs
kimondottan komolyabb célja vele. Csak túl akar élni és ide menekülni. Ahogy
telik az idő egyre többen látogatják az oldalt és ő úgy építi ki a maga
világát, szerez barátokat és végül felbukkan egy másik különleges személy is az
életében.
A történet egy valóságon alapuló, jellegzetes élethelyzetet
mutat be, ahogy az egyedül maradt szülő tovább lép és ezzel felborítja ezt a
súlyos, de megszokott katatón életformát.
Aaron kezdeti tiltakozása és „harcai” egy teljesen valósághű
képet mutat a meg nem értett, gyászoló fiú és a tovább lépni kívánt szülő
között.
Tulajdonképpen az író tükröt tart apa és fia elé, hiszen
mindkét karakternek mély fájdalommal kell megküzdenie, de míg a szülő nem
süllyedhet el a gyászolás mélységeiben, -hiszen felelősséggel tartozik
gyermekéért is-, végül egy másik fél törődésébe menekül.
Ahogy telik az idő, és egyre komolyabbá válik ez a kapcsolat
úgy mutatkozott meg számomra, hogy mennyire különböző, de mégis hasonló módon
dolgozzuk fel a veszteséget.
Hiszen az a bizonyos „megmentő” felbukkanása Aaron életében
is eljön és pont ezért ugyan azon kivirágzást láthattam, mint az apánál.
Tehát apa és fia tükörképei egymásnak. Hogy ki, mikor és
miképpen, azt megtudhatjátok, ha elolvassátok a könyvet.
Nagyon tetszik ez a szép átfedés, sokkalta jobban el tudtam
fogadni a felmenő döntéseit utólag, mint a kezdetekkor.
Aaron gondolkodása koraérett, mert azt el kell ismerni, hogy
egy ilyen korú tinédzser manapság ennyire bölcs meglátásokkal nem rendelkezik.
Sok igazság fogalmazódik meg a történet alakulása folyamán,
többször olyasmit olvastam, amit én magam is át akartam gondolni, ezért
magamhoz képest nagyon lassan haladtam az olvasással.
De úgy gondolom, ez nem az a regény, amit két óra alatt
„kivégzek” és viszlát.
Még most is velem van, pedig több mint egy napja nem volt a
kezemben. És valószínű még egy darabig táptalaja lesz a napi gondolataimnak.
A könyvet négy nagy részre lehet bontani, ezen szakaszok
egy-egy komolyabb szintjei a fő karakter gyászidőszakának és tulajdonképpen
ezáltal egy jellemfejlődést is kapunk.
Számomra ez elengedhetetlen a felhőtlen szórakozás mellett,-
hiszen változunk és formálódunk az események által-, így ha egy alkotó erre
külön odafigyel már elégedett vagyok.
Az anya-gyermek kapcsolat a visszaemlékezéseken keresztül lassan
bontakozik ki a lapokon olyan, mint egy kellemes lassú folyású patak, mely hagy
időt a befogadásra, nem erőlteti rá senkire a feleleges érzelmeket, pont annyit
ad, hogy befogadhatóvá váljon.
Az összes mellékszereplő kellett ehhez a történethez, senki
sem volt felesleges.
Egy karakternél sem éreztem, hogy ez sok vagy nem kell ide.
És van egy téma, amit szintén érint, de ezen nem is lehet
meglepődni, hisz talán ez a legfontosabb a gyászt leszámítva. Az identitás
kérdése.
Csodálatos volt részese lenni annak, ahogy kibontakozott szemeim
előtt, hogy hova is tartozik Aaron.
Bár a rúzs esete először meghökkentett, de végül
belegondoltam, hogy mi is így kezdtük a nemiségünkkel való ismerkedést.
Teljesen elfogadtam és értettem, hogy nagyjából milyen érzésekkel találkozik a főszereplő.
Összességében elmondhatom, hogy új kedvenc könyvet avattam.
Ha az író másik regénye is ilyen fantasztikus, akkor egy hűséges olvasóra lel
személyemben. Mert ha én rákattanok egy alkotó stílusára, tőlem írhat bármit,
onnantól kezdve kell és olvasni fogom!
Köszönöm, hogy megíródott és legfőképpen azért vagyok hálás,
mert olvashattam.
Egy hatalmas élmény volt.
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése