Fodor Petra első könyve, az Egy pillanat bátorság idén ősszel jelent meg az Álomgyár Kiadónál, és a gyönyörű borítóját, na meg a fülszöveget látva gyorsan el is olvastam. (Itt található az értékelésem: Fodor Petra: Egy pillanat bátorság) Nagyon megszerettem a történetet, a szereplőket, és megdöbbentett, hogy egy elsőkönyves író ilyen profin megírt regénnyel jelent meg. Olvasás közben több kérdés is felmerült bennem, amit mindenképpen fel szerettem volna tenni az írónőnek. Petra volt olyan kedves, és elfogadta az interjúfelkérésemet. Következzen hát a beszélgetésünk a már megjelent regényéről, könyves karakterekről, írásról és tervekről.
Legelőször is muszáj megkérdeznem, hogy az Egy pillanat bátorság valóban az első regényed, vagy már lapul pár korábban elkészült kézirat a számítógépeden? Bevallom, én az utóbbira tippelek. Majd most kiderül, hogy jól gondolom-e.
F.P.: Az első regényem, nem lapul semmi a fiókban. *mosolyog* Viszont nem az első fiktív történet, amit írtam, hisz korábban írtam pár hosszabb-rövidebb novellát.
Akkor különösen gratulálok, mert nagyon jól sikerült! A regényben két írónak készülő lány útját követhetjük nyomon, akik egyszerre iratkoznak be a Whiteford Egyetem kreatív írás kurzusára. Nagyon hitelesnek éreztem az angol egyetemi hátteret és a kurzust is. Ez kutatómunka eredménye, vagy esetleg saját élmény?
F.P.: Köszönöm szépen. Elsősorban kutatómunka, hiszen szerettem volna kreatív írást tanulni, és jelentkeztem is egy felsőfokú szakképzésre a Miskolci Egyetemen tavaly nyáron, de sajnos nem indult el ez a képzés. Letöltöttem a tantervet, de nem csak innen, hanem sok más egyetem honlapjáról is, köztük több külföldi egyetem órarendjét is tanulmányoztam. Inkább álmodozás volt ez, hogy milyen jó lenne, ha én is itt lehetnék, ezt tanulhatnám. Nagyon érdekes élmény volt. Amikor pedig elkezdtem írni, ezek úgymond kéznél voltak, mint egy katalógus. Ekkor pedig a sok-sok mindenből létrehoztam a "saját" egyetemem.
Az biztos, hogy én szívesen járnék egy ilyen egyetemre. *mosolyog* A feladatokat, amiket Dóra és Abby kapott, szintén izgalmasnak találtam, az pedig külön tetszett, hogy a lányoknak egy-egy novellája is bekerült a regénybe. Ezek a novellák direkt a regényhez készültek?
F.P.: A feladatokat egyébként én találtam ki, és írás közben izgultam, hogy hogyan oldják meg a diákok. Tudom, hogy ez furcsán hangozhat, de tényleg olyan izgalmas volt az egész. A két novella a legvégén került bele a regénybe. Már készen voltam, mikor még mindig volt valamilyen hiányérzetem. Hogy rendben van, itt vannak ezek a lányok, és szeretnek írni, tanulnak, élnek, változnak. És a legvégén villant be, hogy hát azt még meg sem mutattam, hogy hogyan is írnak ők, a főszereplők.
Ha már a feladatokról beszélünk, hogy találtad ki, hogy melyik lánynak mi legyen a gyenge pontja írás terén? A karakterükből adódott, hogy mivel lesz majd nehézségük? A novellák pedig szerintem már csak azért is nagyon jók voltak, mert azokból megismerhettük a lányok írói stílusát. Dóra novelláját különösen szerettem.
F.P.: Örülök, hogy tetszett Dóra novellája. *mosolyog* A karakterükből adódott inkább. Dóra annyira jól elvan a saját kis világában, annyira nem szeret részt venni a dolgokban, elnézeget egy napig is egy virágot, hogy hozzá szerintem jobban illett ez. Míg Abby teljesen más, ő pörög, pezseg, ide-oda csapong, kissé felszínes, de azért egy idő után rájön, hogy nem baj az, ha a mélyebb rétegeit is fel meri feszegetni. A novellákkal is valamiképp ezt szerettem volna bemutatni. Dóra egy kis tündér, az ő lelkéhez ez való, a rózsaszín idill, az általa írt történet főszereplőjének a belső vívódása, amiről később kiderül, hogy felesleges volt, hisz voltaképp nem volt oka rá. Abby novellája pedig egy esküvőről szól, ő pedig rázúdít mindent az olvasóra, töményen, mintha ott lennél és ide-oda kapkodnád a fejed, hogy hol is vagy, mi is történik?
És ha feltehetek egy személyesebb kérdést, te melyikükhöz hasonlítasz inkább? Dórához vagy Abbyhez?
F.P.: Ha úgy nézem, hogy elvagyok a saját kis világomban, képes vagyok napokig ki sem mozdulni a lakásból, és nem érzem feltétlen szükségét annak, hogy menjek valahova, csináljak valamit, történjen valami, akkor inkább Dórára. De ez inkább azzal függ össze, hogy az ember jó kapcsolatban van-e saját magával. Hogy tudok-e egyedül lenni a gondolataimmal. Másrészről viszont Abbyre is hasonlítok, hisz úgy vélem, hogy nyitott vagyok, barátkozó típus. Kedves, érdeklődő. Ez egyébként abból is adódik, hogy a mindennapokban nagyon sok emberrel találkozom.
Nem akarom még itt, az interjúban sem elspoilerezni, hogyan kapcsolódik össze Abby és Dóra élete, azt viszont megkérdezném, hogy már a kezdet kezdetén tudtad, hogy ez lesz a regény végi fordulat? Egyáltalán te az a típusú író vagy, aki előre összerak egy vázlatot és eltervezi a cselekményt, vagy hagyod, hogy írás közben alakuljanak a dolgok?
F.P.: Már a legelején tudtam, hogy lesz fordulat, és azt is, hogy mi lesz az. Sőt, az egész itt kezdődött, a legvégén. Akkoriban már nagyon foglalkoztatott a regényírás gondolata és egyik éjjel azt álmodtam, hogy írtam egy regényt, ami két lányról szól, és ekkor már tudtam, hogy mi lesz a vége.
Milyen varázslatosan hangzik, hogy megálmodtad! *mosolyog*
F.P.: Voltaképp ez adta az alapot, a vége, az utolsó mondat, a fordulat, a csattanó. Valójában a többi dolgot pedig vázlatosan terveztem meg. A kereteit igen hamar kitaláltam (egy tanév), de ami közben történt, abban voltak változások. Persze közben szorgalmasan jegyzeteltem, nagyon odafigyelve arra, hogy a két lány története ne keveredjen. Így azt pontosan vezettem, hogy melyik lánynak kivel van órája. Egy idő után már nagyon figyelni kellett, készült vázlat, de írás közben. A szereplők közül Abby későbbi barátnője, Olivia volt az, aki például csak úgy megjelent a történetben. Aztán ott is maradt, aminek én nagyon örülök, hisz őt nagyon megkedveltem.
Oliviát én is nagyon szerettem. Az ilyen hirtelen jött karakterek a legjobbak! És az ő szálának is nagyon jó a mondanivalója. Bármilyen helyzetben is vagyunk, érdemes változtatni az életünkön, ha nem érezzük jól magunkat. Egyébként a többi szereplő közül soknál éreztem ilyen tanulságot. Szándékos, hogy a sorsok a regényben tanulsággal szolgálnak vagy csak így alakult?
F.P.: Szerettem volna, ha tanulsággal szolgál a lányok jellemfejlődése. A többiek esetében pedig inkább az motivált, hogy bemutassam, nem szabad első ránézésre ítélkezni. Sajnos most ilyen világot élünk, pedig nem szabadna így lennie. Kimondva, kimondatlanul ítélkezünk, ha meglátunk valakit, és ehhez még csak az sem kell, hogy beszéljünk az illetővel. Mintacsalád, jóképű apuka, két tündéri kislány, anyuka "jódolgában" azt sem tudja, hogy mihez kezdjen. Az egész pedig már évek óta poshad belülről. Vagy ott van Emma, aki szeretetlenségben nőtt fel, innen azért elég nehéz elindulni, elég nehéz önbizalmat, önbecsülést építeni, nagyon nehezek a téglák, amelyekből ezt össze lehet rakni. Dóra pedig annyira érzékeny, hogy szivacsként tárolja az egész világ búját-baját, amiből szintén ki kell törnie, és valamikor el kell jutnia odáig, hogy nem bántódik meg mindenen. Szóval végül is igen, szeretnék ilyen hatással is lenni az olvasóimra, persze nem úgy, hogy majd most mindenki csapot-papot ott hagy, mert valami méltatlan számára, és majd lesz, ami lesz alapon kilép az eddigi életéből. De már csak ha elgondolkodik azon, hogy néha egy picikét kilép a saját – divatos szóval élve – komfortzónájából, akkor én már nagyon boldog leszek.
Én nagyon szeretem, amikor az ilyen felismerések szépen belesimulnak a történetbe, nem erőltetettek, és nálad szerintem ilyenek voltak.
F.P.: Köszönöm szépen, örülök, hogy így érzed.
Mennyi idő kellett, hogy az álom után elkészüljön a kézirat? És arra is kíváncsi vagyok, hogy te az átírós típusú író vagy-e? Tudod, amikor még le sem nyomta az ember az utolsó pont után az entert, de máris görget a szöveg elejére, és nézi, mit kellene javítani vagy változtatni.
F.P.: Az álom után nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telt el, két, két és fél hónap körülbelül. Voltak olyan részek, amelyeket átírtam, hagytam azért ülepedni az egészet. De amikor írok, akkor az nagyon gyorsan megy, zsigerből, ösztönből, nem tudom. Utána viszont már hajlamos vagyok elbizonytalanítani saját magamat. Szóval az írás gyorsan megy, az átírás kicsit lassabban, de nekem tényleg jó volt az, hogy hagytam magamnak időt erre. Hónapokig pihent a szöveg. Szerintem ha most elolvasnám, akkor most is átírnék dolgokat. Összességében büszke vagyok rá, és ebben megerősítenek a visszajelzések is. Nem szeretek csalódást okozni, bízom benne, hogy akik megvásárolják akár saját maguknak, akár ajándékba, örömüket lelik az olvasásban, kikapcsolódnak, néha nevetnek, néha sírnak, egyszer-egyszer elgondolkodnak, és a két lány története nyomot hagy bennük.
A könyv az Álomgyár Kiadónál jelent meg. Azonnal rájuk esett a választásod, vagy több lehetőséget is fontolóra vettél, és végül őket választottad?
F.P.: A Lapozz a 99-re podcasten hallottam egy beszélgetést az Álomgyár Kiadó vezetőivel. Ez még jóval azelőtt volt, hogy elkezdtem írni a regényt. Szimpatikusnak, kedvesnek, jófejeknek tűntek, és kiderült, hogy azok is. Egyébként a könyves világhoz nem volt túl sok közöm, még most is minden nap tanulok valami újat. Egész addig, amíg meg nem jelent a regényem, fogalmam sem volt például arról, hogy mennyi nagyszerű könyv jelenik meg. Pár hete egy nagyobb könyvesboltban jártam a Lurdy Házban és megdöbbentő volt látni, hogy mennyi könyv sorakozik a polcokon. Általában interneten vásárolok, ott azért annyira nem szembetűnő ez a hatalmas kínálat. Persze rögtön az én könyvemet kezdtem el keresni és végül meg sem találtam, egy kedves fiatalember mutatta meg, hogy hol van. És ilyenkor elgondolkodom, hogy Úristen, milyen sok fantasztikus történet lehet, és hogy milyen nehéz a választás.
A borító nagyon sokat számít szerintem a választásnál, és említettem is az értékelésemben, hogy a tiéd nekem nagyon tetszett, és szerintem jól is passzol a regényhez. A te ötleted volt, vagy a borítótervező találta el ennyire jól?
F.P.: A kiadó kérte, hogy küldjek pár olyan könyvborítót, ami tetszik és ha bármilyen elképzelésem van, akkor nyugodtan írjam le. Közben előbb a füzetemben rajzolgattam, hogy milyennek is képzelem el, aztán meg a párom lányának az ipad-jén. Nem tudok túl jól rajzolni, de valami ilyesmi lett a végeredmény. Persze ezt kitöröltem, és csak szóban fogalmaztam meg, hogy milyen borítót szeretnék. Aztán amikor elküldték a borítótervet, egyből tudtam, hogy igen, pontosan ez az, amire vágytam. Ami illik a történethez, a hangulathoz, szerintem gyönyörű lett. Amikor a párom lánya meglátta a kész könyvet, egyből mondta is, hogy: Ezt a lányt rajzolgattad, amikor elkérted az ipad-et.
Én is rögtön felismertem őket a borítón, ahogy olvasni kezdtem. *mosolyog* Említetted, hogy szerettél volna kreatív írást tanulni. Ez még mindig tervben van?
F.P.: A tanulás az most is megy, igaz, hogy nem kreatív írás szakon, de tanulok. A Miskolci Egyetemen kiadói szerkesztőnek, ami diploma utáni egy éves felsőfokú szakképzés. Nagyon tetszik, bár most egy kicsit bajban vagyok, hiszen amikor még nem volt meg az órarend, meg hogy milyen tárgyaim lesznek, kaptam egy körlevelet, amiben egy olyan tantárgyról értesítettek, amit bárki szabadon felvehet, saját időbeosztása szerint, online tanulhat, majd vizsgázhat. Akkor már annyira vágytam arra, hogy tanulhassak, hogy „ész nélkül” kattintottam, úgyhogy most honvédelmi alapismereteket tanulok, ma este például a nemzetközi biztonsági szervezetekről. De végül is egyszer még akár hasznát is vehetem. *mosolyog* Valamint januártól egy újabb iskola diákja leszek, ahol már kifejezetten az írás lesz a fókuszban. Nagyon várom már ezt is.
A következő regény ötlete már megvan? Vagy esetleg már dolgozol is rajta?
F.P.: A következő regény már készülőfélben van. Igaz, hogy mostanában nem volt túl sok időm foglalkozni vele, mert azért - biztos Te is így vagy vele - hogy nem mindig csak idő kell hozzá, hanem hangulat is. Szóval rá kell hangolódni, bele kell rázódni, de nagyon izgalmas lesz. Legalábbis remélem. Több szálon futnak majd az események, a főszereplők élete pedig igencsak felbolydul. Egyikük például Izlandra költözik a párjával, aztán a dolgok teljesen más irányt vesznek, mint ahogy tervezte. Szeretném, ha az olvasók jó élményekkel gazdagodnának, egy különleges világban.
Ó, Izlandot nagyon szeretem, máris vevő vagyok a regényre! *nevet*
F.P.: Én is imádom Izlandot, idén februárban eltöltöttünk ott pár napot, és mikor az utazásra készülődtünk, aközben fogalmazódott meg bennem az új regény egyik főszereplőjének karaktere. Mondjuk ő éppen nem vágyott Izlandra, de valahol itt kezdődött.
A zsáner hasonló lesz, mint az Egy pillanat bátorságnál, vagy most másban próbálod ki magad?
F.P.: Kicsit bátrabban írok most már, a valóság talaján maradva. Olyan történetet szeretnék megírni, ami bárkivel megtörténhet, lesz benne érzelmi válság, szerelem, kaland, szóval jóval több cselekmény, mint az Egy pillanat bátorságban, de itt sem csak felszínt mutatom majd be, kicsit mélyebb lesz a történet.
Nagyon jól hangzik, kíváncsian várom! Elmesélnéd, hogy mi az első könyved megjelenése kapcsán a legjobb és legmeglepőbb élményed?
F.P.: Nagyon sok fantasztikus élmény ér nap nap után. Amíg még nem jelent meg a könyvem, el sem tudtam képzelni, hogy mennyire jó érzés, ha ír valaki neked, ha küld egy fotót, hogy a kezében tartja a könyved, fogalmam sem volt arról, hogy ez mennyire boldog állapot. Egyetlen dolgot kiemelni nem tudnék. A 40. szülinapomra például egy olyan tortát csináltatott a párom, vagyis a vőlegényem, ami a könyv borítója, ez olyan édes volt tőle. Akkor még azt hiszem, hogy csak a borító volt kész, zajlott a tördelés, bő egy hónap múlva jelent meg. Aztán mikor először dedikáltam itthon, Tiszaújvárosban, akkor meghirdettem az eseményt és vártam az olvasóimat. A járványügyi szabályok már érvényben voltak, így csak egyesével lehetett a könyvesboltba lépni. Amikor megérkeztem pár perccel a kezdés előtt, már ott várt egykori magyartanárom, Suba tanár úr. Hirtelen minden vers eszembe jutott, amit a középiskolában meg kellett tanulni. Nagyon izgultam, vagy nem is tudom, mit éreztem, amikor kinyitottam a könyvet, fogalmam sem volt, hogy mit írjak bele, remegett a kezem. Utána pedig olyan kedves volt, hogy írt egy levelet (igazit, papírra) és őszintén értékelte a könyvet.
Az irodalomtanárod nagyon kedves ember lehet. *mosolyog* Főleg hogy vette a fáradtságot, és kézzel megírta a véleményét. Minden vélemény számít, de az ilyesmi mégis picivel meghatóbb
F.P.: Nagyon tiszteltük középiskolás korunkban is, és azóta is minden tanítványa. Fantasztikus pedagógus. El is tettem a levelét. Van még egy történetem, ami szintén egy utazáshoz kapcsolódik. Márciusban még a lezárások előtti utolsó napokban Csíkszeredában voltunk egy párnapos motorosszán-túrán. Az egyik napon nem mentem a többiekkel szánozni, hanem taxival utaztam a városba és egyedül sétálgattam, kávéztam, nézelődtem. Aztán már ketten, az ott megismert barátnőmmel kimentünk Csíksomlyóra, sokat beszélgettünk, klassz kis nap volt. Nemrég pedig érkezett egy fotó Csíkszeredából egy könyvesboltból, ott is kapható az Egy pillanat bátorság. Azóta sem tudom szavakba önteni, hogy mit éreztem ott akkor és most itthon, hogy ott van az én könyvem, bárki megvásárolhatja, több száz kilométerre innen.
Ezek olyan élmények, amik biztosan nagyon sokáig elkísérik az embert. Köszönöm szépen a beszélgetést, és örülök, hogy egy kicsit megismerhettelek. Jó munkát az új kézirathoz. Az biztos, hogy én már most nagyon várom a következő regényedet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése