Könnyed, szórakoztató ifjúsági fantasyt olvastam, amit ezúton is szeretnék megköszönni az írónőnek, Paloma ReWhite-nak és a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak. Kíváncsian várom a folytatást.
Fülszöveg:
A Nagy Sámán a mindenható. Ő uralkodik embereken,
szellemeken, és kénye-kedve szerint dönt mindenről. Nincs olyan ember, aki elég
erővel rendelkezne, hogy átvegye tőle a hatalmat.
Le lehet győzni a Nagy Sámánt? Igen, ha a küzdőtársa
megfelelő számú szellem fölött rendelkezik, de még így is kétséges a harc
kimenetele.
De mi van, ha két magyar lányra vár ez a feladat, akik
XXI. századból csöppentek vissza a IX. századba? Kire vár a küldetés? A
széplelkű Fiamettára, aki egy igazi tűzsámán lánya, vagy a szabad szájú
Emesére, akinek esze ágában sincs sámánná válni? Esetleg mindkettőjükre?
Egy szellemes történet, humorral, romantikával
fűszerezve.
Vélemény:
4/5
Haladjunk kívülről befelé. Nem kertelek, nekem nem
tetszik a borító. Alapvetően nem ronda, bár nekem túl sok. A legfőbb bajom az
vele, hogy szerintem csöppet sem passzol a történethez. Persze, amik fel vannak
tüntetve rajta, azok igen. Tehát a vöröshajú nő, amiről az ember előszőr azt
hiszi, hogy Fiamettára utal, aztán a végén kiderül, hogy nem. És ez speciel
nagyon tetszik nekem. És a sasnak is jelentősége van. Szóval összességében az
elemek a borítón nagyon is illenek a történethez, azonban a hangulat, amit a
borító tükröz, már egyáltalán nem. Sőt! Hihetetlenül messze van a kettő
egymástól, amit én átverésnek érzek. A borító alapján azt hinné az ember, hogy
egy komolyabb fantasy világba fog csöppeni, de ez nem így van.
A történet szerintem nagyon jó, még azt is mondanám,
hogy jól ki is lett dolgozva. Legalábbis én éreztem a sorok között, hogy az
írónő nagyon is kidolgozta a sámánok világát, azonban sajnos nem enged
bebocsájtást ide az olvasónak, amit sajnáltam. És ez alatt mit értek? Hogy
elmesélte a történetet, és nem megmutatta.
Nem a szereplőkkel együtt fedezzük fel a dolgokat,
hanem csak kívülállóként figyeljük. Ez azért is fura, mert E/1-ben íródott, ami
hozná magával, hogy sokkal közelebb kerülünk az épp mesélő karakterhez is, és
azokhoz a dolgokhoz is, amiket átél. Vele együtt kéne nekünk is átélni, de ez
nem történik meg. Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha leültem volna egy
mesemondóval, aki elmesélt nekem egy érdekes történetet. Tetszett, de nem
kerültem közel hozzá.
Sok minden, pont emiatt a mesélő mód miatt számomra
nem lett kellőképpen kibontva. Nem éreztem a mélységét a történetnek, annak
ellenére, hogy tudtam, hogy ott van az, csak az írónő megtartotta magának.
Az eseményekben is sokszor könnyen átugrottunk olyan
történéseket, amiket jobban ki lehetett volna fejteni, és még érdekesek is lettek
volna. Ezeket a narrátor elmesélte ugyan, de itt ismét előkerül ez a fránya
mesélő mód. Nagyvonalakban megtudtuk, hogy mik történtek, de átélni nem volt
lehetőségünk.
Érdekesnek tartottam, hogy a két lány közül végül is
nem az lett a főszereplő, akire az ember elsőre számított. Ez szerintem jó
csavar volt. Fiametta különlegessége adta volna, hogy ő lesz a központi
szereplő, és Emese az, aki kíséri az útján. Ehhez képest Fiamette viszonylag
hamar eltűnt a képből, annyira, hogy még mellékszereplőnek is nehezen lehetne
mondani. Ezt a részét mondjuk sajnáltam. Egy komolyan felépített karakter volt,
akiből sokkal többet ki lehetett volna hozni, még így is, hogy végül ő lett a
másodhegedűs. Határozottan érdekes hegedűs lett volna, de nem lett. Mondjuk,
itt megjegyezném, hogy ez a második kötetben még megváltozhat, azonban én akkor
is hiányoltam őt az első kötetből is. Nem lett kiaknázva, de nem csak ő.
Viszont mindegyik karaktert, még a mellékszereplőket
is élőnek éreztem, annak ellenére is, hogy nem mind volt igazán kidolgozva.
Na és Emese, hát az a csaj elvitte a hátán az egész
történetet. Olyan jókat röhögtem egyik-másik beszólásán, hogy még szerencse,
hogy nem utazás közben olvastam, mert tuti hülyének néztek volna. Na, ez a
csajszi nagyon el lett találva. Megvoltak bőven a hibái, mégis olyan karakán
kiscsaj lett, hogy nem lehet nem szeretni. Igazán emberire sikerült, akinek
nagyon könnyen bele tudná képzelni a helyébe magát az olvasó, ha nem érezné a
három lépés távolságot önmaga és a történet közt.
Mivel, ahogy azt már említettem, a történet E/1-ben
lett írva, aminek az oroszlán részét Emese meséli, így a stílusa miatt az egész
történet egy könnyed, szórakoztató sztori, amit pont emiatt az olvasó nem is
igazán tud komolyan venni, pedig lennének benne komolyabb részek is. Kicsit
mintha egy sámános vígjátékot olvasna az ember.
Szerelmi szál szerencsére épp csak annyi van benne,
amennyi az én ízlésemnek megfelel, ami azt jelenti, hogy akadhatnak olyanok,
akik ezt kevesellni fogják. De szerintem ennél több nem is kellett bele. Ez így
volt jó, ahogy volt, és ez is úgy alakult, hogy Emese stílusa miatt nemigazán
tudta komolyan venni az ember. Mondjuk, ez a része nem is lett lezárva a
történetnek, ami abból a szempontból jó, hogy az olvasó kíváncsian várja, hogy
a folytatásban egymásra találnak-e a szerelmesek. Én bízom benne, hogy igen,
mert nagyon aranyosak együtt.
A történet fő szála, bár szerintem nem lett annyira
kibontva, hogy az ember komolyan átélje, de a mód, ahogy az írónő lezárta, az
tetszett. Jó volt olyan történetet olvasni, ami mentes a komolyabb
agresszivitástól. Jó volt, hogy nyílt lehetőség az életet választani, hogy
igenis mindenkinek jár egy második esély, és hogy a negatív karakterben is több
van puszta gonoszságnál. Jól esett ilyen történetet is olvasni.
Összességében minden hibája ellenére tetszett ez a
könyv. Jól szórakoztam rajta, amit Emese biztosított. Az egész biztos, hogy az
írónőnek jó humorérzéke van, és jó is, ha él vele, mert jól áll neki.
Mindenkinek ajánlom a Sámánnőt, aki szereti a
fantasyt, de olyan történetre vágyik, ami könnyed, humoros és mentes az érzelmi
túltengésektől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése