2021. július 30., péntek

Fantasy világok a magyar irodalomban Imre Viktória Annával készült interjú ("az egész műfaj arra épül, hogy az olvasó félreteszi a hitetlenkedését, csak hogy egy történet erejéig beleélhesse magát a cselekménybe")

 A Fantasy világok a magyar irodalomban interjúsorozatom keretein belül most Imre Viktória Annát kérdezem az írásról és a világteremtésről.

 


Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést és beszélgetsz velem erről az érdekes témáról.

Miért pont a fantasy zsánerben kezdtél el írni? Mit szeretsz benne?

Bár az olvasmányaim terén mindenevő vagyok, mindig is a fantasy – azon belül pedig az urban fantasy – állt hozzám a legközelebb, mégpedig azért, mert ezekben tényleg csak az író fantáziája szab határt az eseményeknek. Játszódhatnak a múltban, a jelentben vagy a jövőben; a mi világunkban vagy egy képzeletbeli helyen… ahány történet, annyiféle világ. Nem véletlen, hogy íróként én magam is ezt a műfajt választottam: a sokoldalúsága mellett azért is vonzott, mert a mindennapi életben meglehetősen földhözragadt ember vagyok. Az írásaimon keresztül és a karaktereim szemén át megélhetem azt a varázslatot és misztikumot, ami a hétköznapjaimból kimaradt.

 

Amikor eszedbe jut egy ötlet, hogyan alkotod meg a világot?

A regényeim karakterközpontúak, ezért szinte mindig a szereplőket dolgozom ki először, de a következő lépés a világ kibontása. Általában támad egy egyszerű ötletem, amely megadja a felütést a fantasztikumnak, ezt pedig fogom, és minden oldalról megvizsgálom. Az Elveszett Napokban például a valós történelmi helyszínen (London, tizenkilencedik század) egyetlen dolgot változtattam meg: kétszáz éve tartó, okkult eredetű sötétségbe burkoltam – ezáltal viszont máris alapjaiban formáltam át a lakói életét. A napfény hiánya kipusztította az élővilág bizonyos formáit, míg másoknak szabad teret adott; fák nélkül leromlott a levegő minősége, és maszk mögé kényszerítette az embereket; az örökös sötétségnek köszönhetően elszaporodtak a vámpírok… hogy csak néhány példát hozzak a számtalan kisebb-nagyobb következmény közül, ami a világot egyedivé tette. Foglalkoztam a politikai és társadalmi hatásokkal, a technológiával és építészettel, de még a divattal is, hogy minél részletesebbé és élőbbé varázsoljam a cselekmény hátterét. A lényeg az, hogy ne csak a karakterek hagyjanak nyomot a világon, de a világ is rajtuk; hogy legalább annyira szerves része legyen a történetnek, mintha egy extra szereplő lenne.

 

Mennyi ideig tart kiépítened a világodat és ez mitől függ?

A világ építése és csiszolása nálam egészen az alkotási folyamat legvégéig tart, mert mindig akad egy új részlet, amely előtérbe kerül a cselekmény során. Az alapokon jó néhány hétig dolgozom, párhuzamosan a karakterek és a cselekmény megformálásával, mert a történet e három sarkalatos pontjának jól kell illeszkednie egymáshoz. Amikor nagyjából már tudom, vizuálisan és hangulatában milyennek képzelem el a világot, rendszerezem a jellegzetességeit, és kutatómunkát is végzek, ha kell: történelmi fantasynél például se vége, se hossza azoknak az apróságoknak, amiknek utána kell járni, hogy hitelesnek tűnjön a világ – a nyelvezetről nem is beszélve.

A modern környezetben játszódó történeteimnél ez egy kicsit egyszerűbben megy, bár ezeknél is akadnak fontos kérdések, amelyekre választ kell találnom: Az Őrült Hold alattban például a mágia csupán egyike a bölcsészettudományoknak, és még csak nem is különösebben megbecsült terület. Itt arra koncentráltam, pontosan mik a korlátai, amelyek miatt ennyire alacsony a státusza; illetve, hogy miként illeszkedik bele egy amúgy minden ízében a miénkre emlékeztető világba.

 

Szoktál ihletet meríteni? Ha igen, honnan?

Hatások nélkül nincs alkotás, így ihletre természetesen nekem is szükségem van – ez pedig bármikor és bármilyen formában szembejöhet. Néha egy film látványvilága mozgatja meg a fantáziámat, máskor egy dallam vagy dalszöveg indítja be a kreatív folyamatokat… de az is sokszor előfordult már, hogy séta közben akadt meg a tekintetem valami furcsaságon, amit később egy fantasyba ültettem.

A fenti, passzív módszerek mellett időnként aktívabban is vadászok ihletre: erre a rajzot és a tarot kártyát használom, ha elakadok egy történetben. Vizuális típus vagyok: a legtöbb regényem egy rajzból indult ki, amit bármiféle cél vagy elképzelés nélkül vázlatoltam meg, és mire elkészültem vele, már ott bontogatta a szárnyát egy történet is a fejemben. A tarot pedig a maga sokszínű, archetípusokra épülő képi világával nem egyszer hívta fel a figyelmem egy olyan részletre vagy lehetséges fordulatra, amit korábban nem vettem észre, és amelynek köszönhetően tökéletesen áthidaltam a problémát, ami megakasztott az írásban.

 

Mit érzel a legnehezebbnek és mit a legkönnyebbnek a fantasy írásban?

A legkönnyebb a szabadság: az égvilágon bármit megtehetek és bárhogyan megalkothatom a világomat. Ha akarom, a nulláról kezdem, és sárkányokkal vagy gőzgépekkel népesítem be; ha úgy döntök, a valós helyszínre csak néhány repedésen át szivárog be a mágia. Senki nem fogja nagyítóval vizsgálgatni a sorokat és rámutatni egy lehetetlen részletre, hiszen az egész műfaj arra épül, hogy az olvasó félreteszi a hitetlenkedését, csak hogy egy történet erejéig beleélhesse magát a cselekménybe.

A legnehezebb pedig… megint csak a szabadság – jobban mondva megtalálni az egyensúlyt a varázslat és a logika között. Fantasyt alapvetően azért olvas az ember, hogy kiszakítsa a mindennapokból, de muszáj, hogy a világ hihetően legyen felépítve, máskülönben kizökken, és nem tudja élvezni a történetet. Ezért fontos, hogy a fantasztikus elemeknek kialakítsam a maguk szabályait – bármilyenek legyenek is –, és ezeket végig tiszteletben tartsam a cselekmény írása közben. Csalódás például, ha hirtelen minden varázsütésre megoldódik: az sokkal jobban leköti az olvasót, ha a világ mágikus szabályrendszerének megfelelően, ám nehézségek árán, netán fondorlatos kiskapukat kihasználva jut el a főhős a megoldásig.

 

Szerinted lehet a mai világban újat alkotni, amire még senki sem gondolt, vagy az író egyedi látásmódja teszi az adott művet különlegessé?

Kezdjük azzal, hogy nincsenek új történetek: minden egyes könyv (és film és zenemű) az alkotót ért hatások összességéből születik – egy új adaptáció, még ha ez nem is mindig derül ki egyértelműen a szövegből. Ugyanúgy igaz ez a mai művekre, mint Shakespeare drámáira vagy A Gyűrűk Urára, csak elég mélyre kell ásni, hogy az ember megtalálja a forrásokat. Természetesen az, hogy a hatásokból melyik író milyen kombinációvá formálja a mondanivalóját, már más kérdés.

Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt leültet, és ezt elmondja nekem, nem kevés álmatlan éjszakától kímélt volna meg: akkoriban még állandóan szorongtam, ha csak a legkisebb hasonlóságot is felfedeztem a saját írásaim és egy másik könyv között, mert meggyőződésem volt, hogy ettől máris értéktelen a munkám. Azóta szerencsére egészségesebben állok hozzá a kérdéshez, és ahelyett, hogy másokhoz hasonlítgatom magam, inkább arra koncentrálok, hogy minél emlékezetesebb történeteket írjak. Már csak azért is, mert olvasóként sem zavar, ha már a huszonötödik vámpíros sztorit olvasom – ha azonban a kérdéses könyv unalmasan van megírva, az igen.

 

Számodra milyen az igazán jó fantasy?

Nehéz lenne behatárolni, elvégre rengeteg különböző fajtája létezik, és mindegyiknek megvan a maga sajátos varázsa – a kombinációkról nem is beszélve! Úgy érzem, a legfontosabb szempont, hogy a világ érdekesen és logikusan legyen felépítve: még a feledhető karaktereket is megbocsátom egy könyvben, ha a háttér leköti a figyelmemet. Szeretem, ha könnyen el tudom képzelni a helyszíneket; ha a leírások megmozgatják a fantáziámat, és esetleg fel is kavarnak. Íróként is arra törekszem, hogy az általam megalkotott világokat annyira elevenként mutassam be, hogy szinte beszippantsák az olvasót – függetlenül attól, hogy miről szól a történet.

 

Mit gondolsz a magyar fantasy irodalomról? Külföldi írók meglehetősen komoly műveket tesznek le az asztalra. Szerinted a magyar írók is képesek erre, vagy még messze járunk tőlük?

A magyar szerzők tehetség és kreativitás terén semmiben nem különböznek a külföldi kollégáiktól – furcsa is lenne földrajzi hely vagy nemzetiség alapján ilyen ítéletet mondani –; egyszerűen csak arról van szó, hogy Magyarországon általában csak olyan külföldi regényeket adnak ki, amelyek a saját hazájukban már sikeresek lettek, így ugyanis kisebb a kockázat, hogy a kiadó elbukja a magyar kiadásba belefektetett időt, pénzt és munkát. A magyar szerzők esetében azonban nincs ilyen előzetes szűrés: megjelenik jó is, rossz is, és az olvasóra hárul a válogatás felelőssége. Emiatt viszont a magyar olvasóknak az lehet a benyomásuk, hogy csak a külföldi írókban szabad bízni, és gyanakvóbban állnak hozzá a magyar írók műveihez – esetenként még kritikusabban is.

Az érem másik oldala, hogy az írás és a könyvkiadás kultúrája meglehetősen különbözik, ha összevetjük Magyarországot és például az Egyesült Államokat, ahonnan a legtöbb új fantasy érkezik hozzánk. Itthon még mindig dívik az a hozzáállás, hogy az írás kizárólag tehetség kérdése, és nem tanulható; a kiadóknak sincs meg mindig a kapacitása, hogy olyan alapossággal kísérjék végig egy könyv megjelenését, ahogyan az külföldön történik – emiatt a kiadási munkafolyamat több lépése is a szerzőre hárulhat, aki amolyan „mindenessé” válik.

A lehetőség tehát megvan, hogy maradandót alkossunk; igény és törekvés is van rá a kortárs magyar írók között. A kérdésnek azonban vannak olyan aspektusai, amik nem feltétlenül a szerzőkön múlnak, ezért nem lehet kizárólag tőlünk várni a megváltást. :)


Az írónő elérhetősége 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése