Szeretném megkérni minden 18 év alatti kedves olvasónkat, hogy az alábbi cikket csak szülői engedéllyel olvassa el.
Most
egy olyan megtiszteltetés ért engem, hogy egyik szerkesztőtársam
S. A. Locryn legújabb könyvét olvashattam el, amely az Edinburgh
kék fényei címet kapta. Ez a regény Lmbtq+ zsánerben íródott.
Köszönöm a lehetőséget a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak és
S. A. Locrynnak, hogy megírhatom e különleges történetről a
véleményemet a magazin számára.
Edinburgh kék fényei
Tartalom:
Pokolian indul a nap, Davist ultimátum elé állítják. Már az ötödik mentőtisztet akarják a nyakába sózni. Neki, a veterán, Afganisztánt megjárt orvosnak! Méghogy ő kiállhatatlan?! Csak annyit akar, hogy mindenki hagyja békén.
Dennis sem vágyik ennél többre, mégis társak lesznek. Amikor beosztják Davis mellé, megfogadja, hogy nem hagyja magát még egyszer megfutamítani, hiszen eleget tűrt egész eddigi életében.
Rázósan indulnak a közös napok. Dennisnek nem csak a melóba kell visszaszoknia, de társa értelmezhetetlen viselkedését is kezelnie kell.
Sokáig azt hiszik, hogy ennél rosszabb nem is történhetett volna velük, de a végeláthatatlan műszakok és riasztások alatt egyre jobban megismerik egymást, rájönnek mi volt az, ami eddig hiányzott az életükből. Hogy ezt megtalálják, nem pusztán a környezetükkel, hanem saját érzéseikkel is meg kell küzdeniük.
Sejtelmük sincs, hogy eddigi megpróbáltatásaik pusztán bemelegítésül szolgáltak ahhoz, ami rájuk vár. Vajon képesek lesznek közös nevezőre jutni, vagy elkerülhetetlen, hogy Davis elveszítse a munkáját?
Véleményem:
5/5
Most egy olyan történetről van szerencsém nektek véleményt írni, amelyet személy szerint alig vártam, hogy már megjelenjen. Az alaptörténetet az írónő már régebben megírta úgy mint egy novellát. A novella címe Egy nap volt. Ez alakult át, egy nem mindennapi könyvvé. Az eredeti történet két mentősről szól, akiknek meg kell ismerniük saját magukat és egymást is. De ez egyiküknek sem megy könnyen.
Dennis egy transznemű férfi, akit a családja kitagadott csak azért mert más, mint ők. Egyedül Marah nagymamájával tartja a kapcsolatot. Ő áll mellette a távolból, de így is mindenen egyedül kellett keresztül mennie. Egyedül csinálta végig azt, amit elhatározott.
Davis egy Afganisztánból hazatért katona orvos, akinek nem volt könnyű sorsa kint. Nem csak azért mert sok szörnyűséget látott, hanem azért is, mert fogságba került, és utána nem találta önmagát.
Ezért örült annak, hogy lehetősége nyílt otthon elhelyezkednie, mint mentős.
A történet Skócia fővárosában Edinburgh-ban játszódik. A két főszereplő Davis Norfolk és Dennis Haugthlington. Két olyan ember, akinek meg kell ismerniük saját magukat is egymáson kívül.
Ebből a történetből sokan tanulhatnánk, mert olyan üzenetek vannak elrejtve benne, mint saját magunk megismerése és elfogadása. Hogy nem számíthatunk másokra sokszor, csak saját magunkra. Dennis élete is ilyen. Sajnáltam szegényt. Megmondom őszintén, ha volt a történetben olyan szereplő, akit többféleképpen ki tudtam volna végezni, akkor az Dennis apja, Richard Haugthlington. Nem tudom elképzelni azt, hogy eldobom a gyermekemet csak azért, mert más. Bevallom ezért is nagyon szimpatizáltam Dennisszel, meg talán épp azért, mert nagyon sok közös vonást fedeztem fel vele olvasás közben. Benne egy erős embert ismerhet meg az olvasó. Egyrészt, mert az egész átalakulását egyedül, segítség nélkül csinálta végig. Attól függetlenül, hogy a nagyanyja titokban támogatta. Egyedül volt, amikor fájdalmai voltak. Nem csodálkozom azon, hogy bizalmatlan és tüskés lett.
Davis egész más családban nőtt fel. Igaz, az ő szülei is vallásosak, mint Dennisé, de mégis elfogadóbbak. Az édesapja presbiteriánus lelkész, ahogy az öccse, Thomas is. Davis a középső gyermek a családban. Kettő nővére és kettő öccse van. De ő mindig is érezte azt, hogy más, mint a családja többi tagja. Sokáig a szexuális irányultságával sem volt tisztában. Próbálkozott ugyan nőknél és férfiaknál is. De még így is sokszor azt gondolta magáról, hogy aszexuális.
Ezt az elméletet akkor kezdi megcáfolni, amikor érzelmeket kezd táplálni kollégája, Dennis iránt.
Eleinte nem jönnek ki túl jól. Sokszor bunkó módon viselkednek egymással. De ez náluk egyféle védekezési mechanizmus is.
De hogy ne mondjak túl sokat a történetről és ne legyen túl spoileres, ezért megpróbálom összeszedni most nektek azokat, hogy mik azok, amik tetszettek, és mik azok, amik nem.
Ami tetszett a történetben:
Az, ahogy a két férfi az elejétől szívta egymás vérét. Bár ez egy védekező mechanizmus a részükről, mégis lehetett érezni közöttük a távolságtartást, az óvatosságot és a tiszteletet. Ha az egyik kicsit messzire is ment a másikkal szemben, elnézést kért, vagy visszavett a modorából. Tetszettek a zsörtölődések. De lehetett látni a kapcsolatukon azt, hogy egymásért bármit képesek lennének megtenni. Irigyeltem Davis és Adrian kapcsolatát. Lehetett látni azt, hogy már nagyon régóta barátok, és nemcsak a katonaságban ismerkedtek meg. Szinte minden fontos életeseményen egymás mellett álltak. Adrian úgy védi Davist, mint egy igazi anyamedve a bocsát. Ő az egyetlen személy Dennisen kívül, aki helyre tudja tenni Davist. Tetszett a kapcsolat Dennis és Nat között is. Nem csak kollégák lettek, hanem szinte testvérek. Nat fiatalabb ugyan Dennisnél, de úgy áll mellette, mint egy bástya. Mindig számíthat rá. Igaz, bepróbálkozott Dennisnél, és nem esett neki jól az elutasítás. De ez nem tántorította el őt attól, hogy barátok legyenek. Davist, a mogorva medvét is könnyen megszerette. Davis vele tudott a legkönnyebben együtt működni Dennisen kívül. Tetszett az, hogy a szereplők emberi alakot öltenek. Nem azok a macsók, ki vagyok én szereplők, nem kérkednek azzal, hogy itt vagy ott jártam, ezen vagy azon mentem keresztül. Tetszett a leírás, amellyel az írónő leírta Davis álmait és félelmeit. Azt amit át kellett élnie. Bár ezt nagyon nehéz volt olvasni. A történetben tetszett még az, hogy nem hirtelen bontakozott ki a kapcsolat Dennis és Davis közt, hanem lassan és fokozatosan. Közben voltak pillanatok, amikor mind a kettőt meg tudtam volna valami miatt fojtani, vagy fejbe verni gumikalapáccsal, hogy térjenek már észhez.
Ami még tetszett, az Toby fejlődése és átalakulása. De a kedvencem akkor is Davis megnyilvánulásai Dennis felé. Megmutatta, hogy egy mogorva medve, aki néha lópokróc, mégis tud őszintén, tiszta szívvel és lélekkel szeretni. És nem fél kimutatni.
Mi az, ami nem tetszett a történetben:
Első és legfontosabb, amit meg kell említenem, az Dennis családja. Már akkor sem voltak szimpatikusak, amikor mesélt róluk, de amikor megjelentek a történetben, és jobban beleláttam a fejükbe, egyszerűen ingereltek. Nem csak Davis, én is büszke vagyok Dennisre a döntései miatt.
Mi az, ami nekem hiányzott a történetből:
Szívesen olvastam volna arról bővebben, hogy Davis hogyan ismerkedett meg Jamie-vel és hol. Szívesen olvastam volna még arról is, hogyan reagáltak Davis szülei Dennisre és arra, hogy együtt élnek. Megismertem volna őket közelebbről. Szívesen olvastam volna arról, hogy Davis hogyan viselkedik Adrian és a családja körében. Szívesen olvastam volna Dennis kicsit részletesebb átalakulásáról. Remélem a következő részben kapok válaszokat a kérdéseimre.
Kérdések:
Mit érzett Dennis, amikor rájött ki is ő valójában? Hogy álltak Davis szülei a kapcsolatukhoz? Miért ennyire elutasító Dennis apja? Mi történt valójában Davissel Afganisztánban? Toby miért kötekedett ennyire a csodacsapattal?
Húha, sok kérdésem van még, ezek közül akadnak olyanok, amikre kaptam választ, és olyan is, amire nem. De ha mindet feltenném, reggelig itt ülhetnénk.
Még egyszer szeretném megköszönni a bizalmat A. S. Locryn írónőnek és a Magyar Szerzők Könyvei Magazinnak, hogy elolvashattam és véleményezhettem Davis és Dennis történetét. Az Edinburgh kék fényei c. könyv nagyon a szívemhez nőtt. Nem akartam befejezni az olvasását, de sajnos elfogytak a lapok. Aki elolvassa a fiúk történetét, sokáig fog még rájuk gondolni. Én nagy szeretettel várom a folytatást. És üzenem az írónőnek, hogy siessen velük. De a viccet félretéve, mindenkinek ajánlom e történetet, aki nyitott valami újra, valami másra. Elfogadónak kell lennünk. E regény igazából arról szól, hogy elfogadjuk és megismerjük magunkat, úgy ahogy azt Dennis és Davis is tették. Hosszú út, göröngyös, de nem lehetetlen. Ez a történet a szívemet melengette át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése