"Imádok a saját fejemben kalandozni" - Interjú M.G.Brown írónővel

M. G. Brown írónő, a Rózsaszirmok – sorozat szülőanyja már több kötetet tudhat a háta mögött. Romantikus fantasy története egy nagyobb olvasóközönséget vonz, ám ennél sokkal több rejlik a szerzőben. A következő percekben beszélgetünk majd az írás fényes és árnyaltabb oldaláról, a felelősségvállalásról és arról, hogyan befolyásolja egy szerző a saját és mások életét!

Bella: Azt, hogy miért kezdtél el írni, már biztosan sokan kérdezték tőled. Viszont azt, hogy miként, szerintem már kevesebben!  Hogyan emlékszel vissza az első próbálkozásaidra?

M.G.B.: Az első próbálkozások valójában nem próbálkozások voltak. Habár nem kérdezted, de azért én elmondom, hogy már nagyon kicsi koromban, általános iskola alsó osztályában írogattam, de ez még játék volt, nem tudatos tevékenység. Eleinte a plüss állataim életéről készítettem történeteket. Lényegében ez egy PPT dokumentum volt, több ezer diával, és minden napra jutott valami „hír”, amit meg kellett osztanom a számítógépemmel. Eközben folyamatosan írtam verseket, de ez sem volt tudatos. Egyszerűen csak élveztem csinálni, és jött magától. Persze, naplót is írtam, meg mindenféle kis gyerekes bugyutaságokat. Végül ez odáig fajult, hogy újságírásból diplomáztam, de ez már egy másik történet. Regényt írni egyébként főiskolás koromban kezdtem el, de ekkor sem azért, hogy „író legyek”, csak elszórakoztattam magamat.

Bella: Mit gondolsz, a szakmád, mint újságíró, milyen hatással volt a regényeid születésére?

M.G.B.: Hű, ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem olyan téren nagy hatással volt, hogy minőségi szöveget tudjak világra hozni. Most belemehetnék, hogy stilisztikából stb. sok mindent megtanultam, amit nyilvánvalóan magamtól nem tudtam volna, de az egyszerűség kedvéért inkább azt mondom, hogy az írás technikai, tanulható részét eléggé készség szintre fejlesztette a főiskola. Azért fantáziát nem mellékelt hozzá, az már a saját-, illetve a családom érdeme, mert nekem még mesélt a nagymamám, nekem még vetített anyukám a falra, és így tovább. Viszont, amiben az újságírói végzettség sokat segített, az az önbizalom volt. Általános iskolás koromban sem voltam egy imádott, agyonpallérozott kisdiák, de középiskolás koromban kaptam egy olyan osztályfőnököt, aki egyáltalán nem értett meg engem, és a béka hátsója alá nyomta az önbizalmamat, a magamba vetett hitemet. (Szerencsére negyedikre megszabadultam tőle.) Szóval, eléggé önbizalomhiányosan indultam neki a felsőfokú tanulmányoknak, eleve csak anyukám nyomására vállaltam be, végül akkora löketet kaptam a tanáraimtól, azzal, hogy mindig a legjobbak között emlegettek, hogy el mertem kezdeni regényt írni, önmagam szórakoztatására. Azért valahol borzasztó, hogy egy tanár képes annyira elnyomni egy diákot, hogy az még önmaga örömére sem mer alkotni, mint ahogy velem is történt anno, és lenyűgöző, hogy egy másik viszont képes kicsalogatni a tehetséget a diákjából, pusztán csak elismeréssel és néhány biztató szóval. Hogy konkrétan a kérdésre válaszoljak: Ha nem tanultam volna újságírást, sosem születtek volna meg a regényeim, mert nem lett volna hitem ahhoz, hogy akárcsak önmagam kedvéért megírjam őket.

Bella: Írás közben mi az, ami a leginkább felvillanyoz? 

M.G.B.: Maga az, hogy írhatok. Imádok a saját fejemben kalandozni. Jobban élvezem, mint bármi mást az életben.

Bella: Sok szerző szereti kilátástalan helyzetbe hozni a karaktereit.  Te hogyan vélekedsz erről: szereted, ha nem egyszerű az életük?

M.G.B.: Szerintem, ha egyszerű lenne az életük, unalmas lenne a történet. Szeretem őket „kínozni”, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy személyiségfejlődésen menjenek keresztül. Egyébként ez igaz a való életre is. Ahogy öregszem (vagy korosodom, mert a nők ugyebár nem öregszenek ), egyre jobban érzem, mennyire jót tesz az embernek egy-egy nehéz időszak. Most már a legnehezebb helyzetekre is úgy gondolok, hogy ez csak egy fejezet, amin túl kell esni, hogy előrébb jussak önmagam sztorijában. Mostanában sűrűn mondom magamnak: Egyszer ez is múlt lesz, ez csak egy fejezet… 

Bella: Már-már a védjegyeddé vált, hogy a szereplőid nem rejtik véka alá a véleményüket. Mikor megjelent az első regényed, nem tartottál a fogadtatástól? Esetleg kaptál már ezért negatív kritikát?

M.G.B.: Persze, hogy kaptam. Voltak, akik kritizálták a „ronda beszédet”, de én ezzel úgy vagyok, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amikor az ember elkáromkodja magát, illetve (és ezt még tanultuk is ), vannak azok az esetek, amikor kell az a durva, obszcén megnyilvánulás, hogy nyomatékosítani tudjuk a mondanivalót, illetve átadjuk a hangulatot, hitelesek legyünk. Nyilván nem folyik a mocsok a könyvekből, de kinek-kinek mit bír el az ingerküszöbe. Egyébként én magam sem rejtem véka alá a véleményemet. Hangos vagyok, szókimondó és sokszor végtelenül szemérmetlen. De nekem a társaságom is ilyen, ami azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül, így pedig nyilvánvalóan a könyvek is megtalálják a maguk közönségét. Szerencsére sokan szeretik őket, és nagyon sokan épp azért, mert nem virágnyelven íródtak. Ami az első könyvem, a Kavargó Rózsaszirmok megjelenését illeti… Inkább attól tartottam, hogy hogyan fog reagálni a tágabb környezet. Kis településen lakok, és egy ideig úgy voltam vele, hogy mindenki engem fog majd nevetni, mert könyvet kiadni olyan „nevetséges dolog”. Aztán elengedtem ezt a félelmemet, nyilván a személyiségfejlődésem következtében, de azóta sem nevetett ki ezért senki. Vagy ha igen, én nem hallom.

Bella: Neked melyik a kedvenc részed a sorozatodból és miért?

M.G.B.: Én mindegyiket egyformán szeretem, mert mindegyikre úgy tekintek, mintha a gyermekem lenne. (Az is.) Viszont látom a hibáikat is – akárcsak a jó szülő –, egyáltalán nem vagyok elfogult. Kedvencet nem tudok mondani, de a Csak egy pillantás volt (ami a sorozat spin-off kötete) írását élveztem a legjobban, mert az a 20. század elején játszódik, és ahhoz nagyon-nagyon sokat kellett kutatni, hogy hitelesen tudjam megjeleníteni az adott kort. Illetve a történelmi kor sajátossága miatt nagyon erősen ki lehetett domborítani az egyik kedvenc témámat: A női emancipáció, egyenjogúság stb.

Bella: Ha jól tudom, egy új történeten dolgozol; erről mit lehet tudni?

M.G.B.: Elég sok új történeten dolgozom, szóval jól is tudod, meg nem is. Ha a Szerelempróbára gondoltál, az egy, a Rózsaszirmoktól teljesen független történet. Rómában játszódik, napjainkban, egy színésznő és egy mesterséf életéről szól, akiknek megannyi nehézségen kell átmenniük életük során. Ez egy new adult történet, de emellett romantikus, egy kicsit lélektani, elég komoly témákat boncolgat. Egyébként most fog megjelenni a Könyvfesztiválra. Emellett van még nagyon sok történetem, többek között persze a Megbűvölt Rózsaszirmok is készül, ami a Rózsaszirmok fősorozat lezáró kötete, és az Éjsötét Rózsaszirmok, ami az előzménytrilógia lezáró kötete. Valamint írom a Sorsokat, ami szintén egy Rózsaszirmok spin-off, akárcsak a Lélekcsomó, a Lady Emily nagy napja, a Lady és a Lord, valamint az Ándungos Márkiné is. A Sallyt és a Kisasszonykákat említettem már? (Ezek mind spin-off kötetek.) Ezek mellett pedig van egy nagyon új projektem, a Ki vagyok én? címre hallgató regény, ami egy olyan lányról fog szólni, akit az édesapja gyermekkorában elrabolt, és sok-sok éven át bezárva tartott, illetve már csaknem készen van, a Kárhozz el velem! című regényem, ami pedig egy gyógyszerfüggő, depressziós hölgyemény, és egy súlyos terheket cipelő úriember kálváriájáról fog szólni. Ez utóbbi szerintem egy elég rázós könyv lesz, mind nyelvezetileg, mind történetileg. Mindezek mellett pedig készül egy „négykezes” is egy író barátommal, de arról egyelőre nem beszélhetek.

Bella: Volt már rá példa, hogy felismertek nyilvános helyen? Ha igen, pozitív vagy negatív élményként élted meg?

M.G.B.: Volt, de csak „bennfentesek”, értsd bloggerek és írók. Szerintem ez egy pozitív dolog, egyiket sem éltem meg negatív élményként. Egyszer volt ciki, amikor egy illető hosszan csacsogott velem, de mivel soha az életben nem láttuk még egymást, fogalmam sem volt, hogy ki ő, ő viszont tudta, hogy ki vagyok én, mert – mint utóbb kiderült –, jóban voltunk (vagyunk) neten.

Bella: Mi a véleményed arról, hogy az olvasók néha támadják egymást a véleménykülönbségek miatt? Hogyan szoktál ennek gátat szabni?

M.G.B.: Szerintem ez butaság. Ennyire nem szabad elvakultnak lenni. Én egyébként ezekbe a dolgokba nem szoktam beleállni. Nálam még komolyabb incidens nem történt (incidens sem, szerintem), de ha lenne ilyen, biztosan nem folynék bele.

Bella: Neked is van olvasói csoportod, illetve írói oldalad is, melyeket sokan követnek.  Mennyire figyelsz arra, hogy az általad közölt posztok hogyan befolyásolhatják azokat, akik olvassák? 

M.G.B.: Nem törődök ilyesmivel. Felnőttek az olvasóim, vagy közel felnőttek, akik szerintem már el tudják dönteni, hogy egy adott posztot szeretnének-e tovább olvasni, vagy sem. Egyébként, mivel én nem vagyok erotikus író, talán kicsit könnyebb dolgom van, mert nem kell olyasmire figyelnem, hogy a +18-as részeket elbírja-e a Facebook, vagy sem. Inkább arra figyelek, hogy ne osszak meg olyan részleteket a történetekből, amik a kelleténél több spoilert jelentenének, illetve próbálok olyan részleteket közkinccsé tenni, amik engem megnevettettek írás közben, mert az élet sokszor nagyon nehéz, nem ritkán szomorú, és én szeretnék egy pici boldogságot, vígságot, örömet csempészni még azok hétköznapjaiba is, akik esetleg nem olvasták a sorozatot, de egy-egy részletért beugranak a csoportba.  

A magazin nevében további sok sikert kívánok! 

Az írónő hivatalos oldala:
Facebook

Csoportja:
M.G.Brown irományai