,,Ekkor döntöttem el, hogy megírom ezt a regényt, és tényleg megpróbálok általa méltó emlékez állítani a barátomnak" - Interjú Hayden Moore írónővel

Hayden Moore az az író, aki nem fél érzékeny témákhoz nyúlni a regényeiben. Ma megjelent negyedik regénye egy prostituált férfi életének egy részét mutatja be. Ezzel a regénnyel az írónő emléket állított egy ismerősének, bemutatja egy ,,játékszer" lelkét, és hogy soha nem szabad feladni, soha nem késő változtatni.

Ezúton is köszönöm Haydennek, hogy válaszolt a kérdéseimre!

Gwen: Honnan jött a Nem játékszer alapötlete?

H.M.: Mindig végig szoktam gondolni az egyes történeteim mellékszereplőinek életét is, hogy minél többet tudjak meg a motivációjukról, és arról, mit miért tesznek. A Nem játék volt az első megjelent regényem, és az a történet egy valóságshow keretei között megismerkedő párosról szólt. Anthony Woodward, mint meleg Nagy Ő, kereste a párját, akit végül meg is talált, természetesen nem Adam, hanem Wesley Sullivan személyében. Viszont kellett a történetbe egy titokzatos múltú fiú, akiről végül kiderül, hogy prostituált.

Ekkor gondoltam arra, hogy személyesen is ismertem valakit, akire igaz ez a leírás. Egy nagyon jó barátomat, aki sajnos már meghalt. Őt Tominak hívták, és nagyon különleges srác volt. Élete egy sötétebb szakaszában ő is prostituáltként dolgozott, és ő is felhasznált másokat a céljai elérése érdekében.

Sokáig nem voltam biztos abban, hogy lehet-e ő az én szereplőm, de egy reggel végül bekattant, hogy nekem róla kell írnom. Így született meg Adam. Az az Adam, aki a Nem játékban elvileg Tony szívéért versenyzett, de valójában teljesen más célok vezérelték. Erről azonban nagyon keveset tudhattunk meg, hiszen ott Tony és Wes szemszögéből írtam meg az eseményeket, így nem igazán volt megmutatni, hogy mi zajlik a mellékszereplők fejében, pedig Adamről már akkor sokat tudtam. Alig két-három jelenete van a Nem játékban, mégis azt éreztem, fontos, hogy én minél jobban megismerjem és megértsem őt. Tudjam, miért jelentkezett a show-ba, és mit akart elérni.

Végül mégis csak akkor játszottam el először a gondolattal, hogy ki kellene bontani Adam történetét, amikor a Nem játék megjelenése után csupa pozitív visszajelzés rá is, a szinte alig látható mellékszereplőre. Az olvasók nagyon megszerették, állandóan róla kérdeztek, és tudni akarták, milyen úton érkezett Wes és Tony életébe. Ekkor döntöttem el, hogy megírom ezt a regényt, és tényleg megpróbálok általa méltó emlékez állítani a barátomnak.

Gwen: Van bármi átfedés is a két regény között Adamen kívül?

H.M.: A Nem játékszer Adam életének tíz évét öleli fel, ebből a Nem játék, vagyis a Nagy Ő című műsor univerzumában csak azt a pár hetet/hónapot töltjük el, amennyit a fiú valóban ott volt. Más átfedés igazából nincs. Adam nem sztár, nem celeb és semmi köze a showbizniszhez. Ugyanabban a térben és időben létezik, ahol Wesley és Tony, és természetesen a műsor után is keresztezik egymást az útjaik, de ez minden szempontból egy önálló, és önállóan is olvasható történet. Még akkor is, ha szerintem egyébként érdemes sorban olvasni, mert ez a regény kicsit mást ad és mutat akkor, ha valaki a Nem játék után veszi kézbe.

Gwen: Nehéz volt a prostitúció témáját egy regény köntösébe bújtatni?

H.M.: Azt hiszem ezzel a résszel nem volt bajom. Főleg amiatt, mert amennyire csak tudtam, törekedtem arra, hogy lehető legkevesebbszer ábrázoljam Adamet munka közben. Ha dolgozott is, akkor sem feltétlenül a testi oldalát akartam bemutatni, sokkal inkább a lelkit, azt, hogy benne milyen folyamatok zajlanak le, hogyan éli meg a vele történteket, mit gondol, mit érez.

Sokat viccelődtünk az olvasószerkesztőkkel, mert sosem gondoltuk volna, hogy pont egy prostituáltról írva születik majd meg az első szexmentes pornó, de tulajdonképpen erről van szó. Nem a szexre hegyeztem ki a történetet. Nem akartam az aktusok részletes leírásával, vagy túlzottan grafikus brutalitással sokkolni az olvasókat, a legtöbbször inkább csak apró utalásokat tettem, de remélem, azok azért elgondolkodtatóra sikerültek.

Gwen: Vannak olyan események, szereplők a történetben, amiket a valóságból merítettél?

H.M.: Igen. Belinda Matthews. Adam édesanyja például ilyen. Carl is, a biológiai apja. Maga Adam pedig nagyban hasonlít az egykori jó barátomra. De köztük azért már több a különbség. Főleg amiatt, mert a barátom sosem lehetett huszonnégy-huszonöt éves, így fogalmam sincs, milyen felnőtt vált volna belőle. Tizennyolc éves, majdnem felnőttnek is zseniális volt. Sziporkázó. Sokkal rövidebb időbe kellett belesűríteni egy egész életet, ezért intenzívebben élt. Adam hozzá képest jóval lassabban jut A-ból B-be.

Gwen: Mit jelent a cím, egy utalás lenne Adam helyzetére?

H.M.: Nagyon sokat gondolkoztunk a címen a Kiadóval, de igazából fel sem merült bennünk, hogy mást kéne választanunk, inkább csak ezt a szókapcsolatot ízlelgettük, és próbáltuk kibontani a millió jelentést, ami megbújik mögötte. Mind a szerkesztőm, mind az olvasószerkesztőim úgy érezték, és én magam is úgy vélem, hogy ha valami, ez a cím tökéletesen kifejezi a helyzetet, és azt, mit gondol róla a világ, vagy mit gondol ő magáról. Hiszen mi más is lehetne egy prostituált, ha nem játékszer? És vajon minek látja magát, ha nem megvásárolhatónak, lecserélhetőnek, esetleg eldobhatónak? Ez lenne a normális, nem? Ha a testedet árulod, tudomásul kell venned, hogy csak eszköz vagy mások kezében. Adam mégsem így él. Nem így gondolkozik. Lehet, hogy vannak, akik csak játszanak vele, de ő is játszik másokkal. Használja, kihasználja, és ha kell, felhasználja őket a céljaihoz. Neki a prostitúció az eszköz ahhoz, hogy előrébb lépjen. Szóval ő sok minden, de egészen biztosan nem játékszer.

Gwen: Hogyan jellemeznéd Adamet? Van valami mottója, ami szerint éli az életét?

H.M.: Adam elég nehéz eset, és amiatt elég nehéz jellemeznem is. A történetem elején meg voltam győződve arról, hogy ő kifejezetten okos, érzékeny, intelligens fiú, aki pontosan tudja, mit miért tesz, és aki kézben tartja az életét. De nagyjából ötszáz oldallal később már teljesen más volt a véleményem. Ahogy kibomlott a jelleme, egyre inkább egy elveszett, a gyermekvédelmi rendszerben kevergő, makacs, a lehetőségekre és az alternatív megoldásokra vak és folyamatosan rossz döntéseket hozó fiút ismerhettem meg. Azt hiszem, elég nehéz a regény során végig, mind az ötszázhatvan oldalon át szeretni őt, mert gyakran tesz olyasmiket, amik miatt az ember leginkább megrázná, és kiabálva próbálná jobb belátásra téríteni. Szerencsére van egy csodálatos öccse, Brian, aki ezt gyakran meg is teszi (néha még helyettem is).

Egyébként a mottója a könyv borítóján is olvasható. Ez egy olyan mondat, amit a szintén prostituált édesanyja mondogatott mindig, még Adam gyermekkorában. Hogy nem számít, mit tesznek a testeddel, amíg a lelked szabad. Adam nagyon sokáig hisz is ebben. Aztán. ahogy új fordulatot vesz az élete, és más fényben látja a dolgokat, kételkedni kezd.

Gwen: Milyen volt Adam napjait látni, egy rövid ideig az ő fejében élni?

H.M.: Ez a rövid idő igazából majdnem két és fél év volt, szóval inkább hosszúnak mondanám. De nagyon érdekes és tanulságos volt minden egyes nap. Adam mindenben különbözik tőlem, még a legapróbb reakciói is teljesen eltérőek. Így, hála neki, nagyon más szemmel nézhettem a világot, és teljesen más perspektívából vizsgálhattam meg a dolgokat. Együtt sírtam és együtt nevettem vele, és néha rá, néha érte haragudtam. Az ő gondjai mellett eltörpültek a saját bajaim, és az én nyűgjeim hirtelen nem is tűntek olyan rémisztőnek. Már csak az ő démonait éreztem legyőzhetetlennek. És gyakran kaptam azon magam, hogy végtelen hálát érzek, amiért én nem vagyok annyira egyedül, mint ő. Amiért nem egymagam állok a szélviharban.

Az Adam Matthews fejében töltött két és fél év alatt nemcsak róla, hanem magamról is nagyon sokat tanultam.

Gwen: Mit érzel most a megjelenésre várva?

H.M.: Egyszerre vagyok megkönnyebbült és végtelenül izgatott. Kicsit talán ideges is. És egy icipicit félek. De ezt persze nem szívesen vallom be magamnak sem. Alig várom, hogy megjelenjen a könyv, hogy végre november 23-a legyen, és ott lehessek a premieren. Alig várom, hogy az olvasók a kezükbe foghassák, és órákkal vagy éppen napokkal később megírják az első értékeléseket. Egészen addig tűkön fogok ülni, ahogy mindig.

És persze alig várom azt is, hogy valami másba, valami újba kezdhessek.

Gwen: Volt olyan mélypontja az írásnak, amikor azt hitted, nem tudod folytatni?

H.M.: Nagyon sokszor. Főleg az elején, amikor nem tudtam magamban különválasztani a barátot, akit elvesztettem, és a főszereplőt, aki az emléke hatására született. Nehezen fogadtam el, hogy ők két „különböző ember”, és nem haragudhatok örökké a szereplőmre, vagy éppen magamra, amikor Adam más döntéseket hoz, mint amiket én szerettem volna. Többször is eljutottam arra a pontra, amikor magamnak és a barátaimnak is azt mondtam, hogy ezt nem lehet megírni. Legalábbis én nem tudom. Aztán persze átlendültem ezen.

Nagyon sokat segítettek a fantasztikus olvasószerkesztőim, a kissé keménykezű, de szintén csodálatos szerkesztőm. Tudom, hogy náluk jó kezekben van a regény, és ha javasolnak is változtatást, azt kizárólag a történetért teszik.

Gwen: Az lett a történet vége, amire számítottál, vagy te más véget szántál volna Adamnek?

H.M.: A vége az első perctől kezdve adott volt. Adam még meg sem szólalt a Nem játékban, vagyis abban a kötetben, amiben megismertük, én már akkor tudtam, hogyan végződne a története, ha valaha is megírnám. Volt egy jelenet, amit mindennél erősebben, pontosabban láttam magam előtt, és amiről tudtam, hogy meg kell történnie. Úgy tűnik, ezt Adam is tudta, mert végül minden úgy alakult, ahogy eredetileg elképzeltem.

Gwen: Szükséged volt kutatómunkára?

H.M.: Eleinte csak a szokásos dolgokat keresgéltem, amiket minden könyvnél, és amikre talán az olvasók nem is fektetnek akkora hangsúlyt, mint én, de nekem ezek az apróságok mégis fontosak. Elsőként a helyszínek. Az utcák, a házak, az éttermek, a kávézók, a szereplők munkahelye. Az IBM épületéről például rengeteg képet néztem meg, és valahonnan sikerült szereznem egy videót is, amin valaki körbejár pár irodát, így láthattam a belső tereket, és az egész épület beosztását. Végül mégsem a Los Angeles-i épület alapján írtam a könyvbeli irodáról, mert az ausztrál és az indiai jobban tetszett, így azokból mixeltem egy saját verziót. Ezen kívül sokat nézegettem a dollár árfolyamát, hogy napra pontosan tisztában legyek azzal, mikor mennyit ér. Átolvastam Kalifornia állam az örökbefogadásra, és a nevelésbe vételre vonatkozó szabályait. Próbáltam átrágni magam pár precedensadó ügyön, amikből nagyjából megtudhattam, milyen esélyei vannak Adamnek abban a rendszerben. De ilyesmiket mindig csinálok. Anno az Üvegkalitkánál is próbáltam valós példákat találni arra vonatkozóan, hogy reálisan meddig maradhat titokban a családon belüli erőszak és a gyermekbántalmazás (döbbenetesen sokáig), vagy éppen mennyi időre csukhatnak le valakit, aki félholtra veri a saját fiát (ez egyrészt függ az államtól, ahol elköveti, másrészt sajnos az elkövető bőrszínétől és anyagi helyzetétől is… Bár ne így lenne!) A Nem játéknál a valóságshow-k működésébe ástam bele magam. Bár abban anno nem mélyedtem el ennyire.

Ami Adamnél újdonságként belépett, az a történet pszichológiai oldalának elemzése volt. Nagyon sokat olvastam erről, és nagyon sok segítséget kértem Adam karakterének kibontásához. Főként ahhoz, hogy abban a tíz évben, amíg látjuk, önazonosként fejlődjön a lapokon, és mindig minden tettének legyen előzménye és következménye is.

Gwen: Van valami üzenete a történetnek, amit át szeretnél adni az olvasóknak?

H.M.: Szerintem ennek a történetnek, annak ellenére, hogy erotikus regény, nagyon sok üzenete van. Természetesen elmondhatom, hogy én mit szerettem volna közvetíteni, de jobban örülnék, ha maguk az olvasók próbálnák megfejteni azt, hogy nekik ebből mi jött át. Nem feltétlenül akarom előre rábeszélni őket akár egy, akár több verzióra, mert őszintén remélem, hogy sokan megosztják majd velem a saját gondolataikat, miután elolvasták a regényt.

Számomra egyébként arról szól, hogy sosem késő változtatni, és helyrehozni elrontott dolgokat, másrészt arról, hogy sose adjuk fel, akkor se, ha épp kilátástalannak látszik minden. Kicsit talán arról is, hogy nem a vérségi kötelék teszi az embereket családdá, hanem az, ha törődnek egymással és küzdenek egymásért. De a leginkább mégis arról, hogy bár az alternatív igazságok világában sok helyre el lehet jutni hazugságok révén, de a párkapcsolatok nem működnek, ha nincs bizalom a felek között. Ha nem őszinték, akkor előbb-utóbb összedől a kártyavár.

Gwen: Kiknek ajánlanád a Nem játékszert?

H.M.: Hát főként minden kedves olvasómnak, sok-sok szeretettel! De rajtuk kívül azoknak is, akik kellően nyitottak, és nem félnek belekezdeni egy prostituáltról szóló regénybe. Főleg annak tudatában, hogy Adam története nem éppen hagyományos megközelítés. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy (annak ellenére, mivel foglalkozik) nem igazán látjuk szexelni, egészen addig, amíg meg nem tanulja a helyén kezelni a szeretkezést.

A fentieken kívül azoknak, akik szeretnének négy belevaló, tündéri édes gyerekekről olvasni, végignézni, ahogy szépen lassan felnőnek, és remek fiatalokká válnak Adam gondoskodásának hatására. És végső soron azoknak is ajánlanám a regényt, akik hisznek a megbocsátásnak.

Gwen: Történt veled valami vicces vagy különleges írás vagy szerkesztés közben?

H.M.: Mindig rengeteg vicces dolog történik, főként azért, mert teljesen bolond dolgokat csinálok. Sokszor szórakozom azzal, hogy elpróbálok egy-egy teljesen hétköznapi jelenetet, vagy mondjuk megfőzöm magamnak azt a vacsorát, amit a főszereplő is evett. Gyakran hallgatom ugyanazokat a zenéket, hogy minél közelebb kerüljünk egymáshoz a karakterrel.

Ami most igazán emlékezetes maradt, az talán a könyvben fontos szerepet betöltő The Vamps fiúbanda Can we dance című dalára előadott agyalágyult örömtáncom volt a konyhában, amin annyira fellelkesült a kutyám, hogy úgy döntött, ő is táncolni akar. Úgy három másodpercig sikerült is tartanunk a tempót, majd fellökött és nagyjából két percig ugrált rajtam a zene ritmusára, miközben felváltva röhögtem és nyüszítettem, attól függően, hogy éppen hova taposott. (Nem lett semmi bajom, csak némi izomlázam a nevetéstől.)

De mindig jó poénokat eredményez az is, amikor az olvasószerkesztők először találkoznak a szöveggel. Az egyikük például annyira gyűlölte Daniel becenevét (Danny), hogy azt követelte, kereszteljem át bármiféle Kukimacira, csak azt a kósza ipszilont ne kelljen látnia soha életében. Végül a Kukimaci, ugyan más formában, de bekerült a könyvbe, mert könnyesre nevettük magunkat rajta.

Nagyon vicces volt az is, amikor szintén az olvasószerkesztőm prüdériával vádolta Adamet (igen, a prostit!) és követelte, hogy most már „akciózzanak” Daniellel, mert nem két évszázaddal korábban élünk. Mindeközben a kamasz Brian elfelejtett nőni, mert amíg mindenki más négy évet élt meg a saját életéből, ő valamilyen megfontolásból csak kettőt. Fogalmam sincs, hogyan felejthettem el a többiekhez igazítani a korát, de tény, ha nincs az olvasószerkesztőm, akkor a sztori végére ő lehetett volna a kishúga öccse.

De ezek a helyzetek, ezek a poénok kellenek. Ettől lesz az egész örök élmény, és ettől lesz valóságos.

Gwen: Egy regény megírása után hogyan szoktál pihenni, kikapcsolódni?

H.M.: Már-már őrült mennyiségű olvasással. Az első utam általában a könyvesboltba, vagy a Google Play Könyvekre vezet, és ha meglátok egy szimpatikus borítót, egy jó fülszöveget, vagy egy érdekesnek tűnő részletet, már dobom is a kosárba és csak reménykedek, hogy a megérzésem helyes volt.

Ha véletlenül mégsem, és az egyik történet valamiért csalódást okoz, akkor szoktam sorozatokra, vagy éppen filmekre váltani. Most, bár nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de a történelmi sorozatok, a horrorfilmek és a Bates Motel darálás korszakát élem. Oké, a Bates Motel darálásra van két jó érvem is, abban zseniális a színészi játék, és gyönyörű a Norman Bates testvérét alakító színészfiú (Max Thieriot). De a horrorokra nincs magyarázatom. Maximum az, hogy mentális radírként funkcionálnak. Tényleg kitakarítanak mindent.

Egyébként meglepő módon gyakran írással is pihenek. Főleg a szerkesztési időszakban, amikor már mindent elmondtam a történetről, amit akartam, már más szereplők motoszkálnak bennem, és csak arra vágyom, hogy leülhessek, és végre nekik is adjak egy lehetőséget. Olyankor azért szoktam csenni magamnak pár órát, főleg az alvásidőm rovására, hogy az új ötletekkel játszadozzak. Az a legjobb kikapcsolódás.