,,Szerettem volna egy olyan történetet írni, amiben valaki mindezek ellenére magát és a világot legyőzve mer boldog lenni, el meri fogadni magát, és rátalál azokra, akik elfogadják" - Interjú Carol Souyával

A Newkids kiadó legújabb írójával Carollal beszélgettem, aki első könyvével az Évszakokkal egy mozgássérült fiú és egy orosz balett-táncos szerelmét mutatja be nekünk. November 23-án jelenik meg második regénye az Angelo. Többek között erről kérdezgettem az írónőt.
Köszönöm szépen Carolnak, hogy válaszolt a kérdéseimre!

Gwen: Hogyan jöttél rá, hogy az írással akarsz foglalkozni?

C.S.: Nem akartam az írással foglalkozni. Az írás akart velem foglalkozni. 9-10 éves voltam, amikor rám talált, és azóta barátok vagyunk. Persze fiatalabb koromban megfogalmaztam magamban, hogy jó lenne írónak lenni. Regényes elképzeléseim voltak az írásról. Akkor költő szerettem volna lenni, a prózát nem tartottam sokra, nem hittem, hogy lenne tehetségem hozzá. Aztán pár megjelent vers után rájöttem, hogy nem nagyon az én utam, és jött egy hosszú szünet, majd elkezdtem a fióknak írni LMBT-regényeket. Még mindig úgy nézek arra az útra, amit bejártam, mint egy csodára.

Gwen: Ezek a történetek hogyan kerültek ki a fiókból?

 C.S.: A legjobb barátnőmnek köszönhetően. Meséltem neki róla, hogy írogatok, de hozzáfűztem, hogy rondán és füzetbe, meg ez a téma amúgy sem érdekelné őt. Aztán mégis érdekelte. Elkérte az egyik kéziratot. Miután elolvasta, azt mondta, hogy szerinte nagyon-nagyon jó, és megpróbálhatnám kiadatni. Örültem a bóknak, de nem vettem komolyan – ellentétben vele. Profin ír vakon, és pikk-pakk begépelte a szöveget. Én meg elraktam egy mappa mélyére. Eltelt két év. Egy nap influenzásan feküdtem otthon és bóklásztam a neten. Véletlen ráakadtam egy olyan oldalra, ahol amatőr LMBT írások voltak. Nagyot néztem, aztán próba szerencse feltöltöttem a barátnőm által begépelt történetet. Sikere lett.

Gwen: Mesélj egy kicsit azokról a történetekről, amik az oldaladon vannak fent. Melyik a kedvenced?

C.S.: Nehéz választani közülük. Mivel az írás nekem menedék, nyugitabi, friss levegő, beszélgetés a tudatalattimmal, gyakran szoktam olvasgatni az oldalon lévő történeteket. Úgy olvasom őket, mintha nem én lennék a szerzőjük, néha rá is csodálkozom, hogy “Jé, én ilyet írtam?” Hangulatfüggő és élethelyzetfüggő. Most a Szerelem a Pál utcában a nagy kedvencem. Teljesen bele tudok feledkezni, megnevettet és meghat. Legutóbb a LoveJournalt futottam át. Az megrázó élmény volt. A szösszenetek közül az Összezárva az örök favorit, aztán az Őrült exem, a Láthatatlan fiú, Másfél óra boldogság. Nehéz szívvel választok legeket, mert nem szeretném megsérteni a többit. Annyit adtak nekem és az olvasóimnak!

Gwen: Honnan jött az ötlet, hogy ilyen formában újraírd a Pál utcai fiúkat? Miért pont Boka és Geréb?

C.S.: Egy kicsit mindig is lenéztem a fanfictiont, mint zsánert. Nem értettem a varázsát, amíg nem írtam én is egyet. Nem újraírtam, hanem folytattam ott, ahol Molnár abbahagyta, illetve három évvel később. A Pál utcai fiúk meghatározó regény az életemben. Negyedik nyarán olvastam, és teljesen beleszerettem a történetbe, és Bokába természetesen. Ő volt az első nagy Ő-m. A könyvben Geréb ír egy szép levelet, amikor az árulása után a fiúk bocsánatát kéri. Nagyon nagyra tartom, ha valaki bocsánatot mer kérni. Hatalmas dolog. Felvállalni a hibádat, megkérni a másikat, hogy bocsásson meg, aztán várni... Ennél nagyobb hősiesség kevés van. Gerébet ezért szerettem meg. Amikor kijött a Vígben a musical, rohantam megnézni, és felébresztette bennem az emlékeket. Újraolvastam a regényt. Miután befejeztem, hiányérzetem támadt. Ennyi?! Nem! Gerébnek és Bokának egymásba kellett szeretniük.

Gwen: Hogyan kerültél kapcsolatba a Newkids kiadóval?

C.S.: Hatévnyi netes publikálás után, és főleg azért, mert az olvasóim is erre bíztattak, elkezdtem a kiadásra gondolni. Ezt a projektet sosem vettem véresen komolyan, ezért nem indultam soha pályázatokon, de valami bennem nem hagyott nyugodni. Becca Prior neve senkinek nem ismeretlen, aki ebben a témában ír. Nagy úttörőnek tartom. Utánanéztem, milyen kiadónál van. Amikor láttam, hogy más írónak is megjelennek náluk a regényei, úgy gondoltam, megéri egy próbát tenni. Írtam egy félénk e-mailt a kiadó címére, és megkérdeztem, hogy külsős írókat is megjelentetnek-e. Szinte azonnal jött a válasz, hogy persze. Nem mertem egyből konkrét kézirattal nyomulni, csak a honlapom címét adtam meg. Megígérték, hogy ránéznek és visszaszólnak egy héten belül. Ha jól emlékszem, talán még aznap bekértek egy konkrét művet, és pár napra rá már Beccával beszélgettem telefonon. Alig hittem el, hogy tényleg ennyire tetszik nekik, amit csinálok. Sírtam örömömben. (Soha nem volt valami nagy önbizalmam. Hiába dicsérnek, pár perc extázis után újra kínzom magam.)

Gwen: Szerintem a legjobb írók mind ilyenek, azt nézik állandóan, hogyan tudnának még jobbak lenni. Említetted, hogy több dolog is volt a fiókban, hogy dőlt el, hogy az Évszakok lesz az első, ami megjelenik a neved alatt?

C.S.: Júliusban szerződtem le, és a kiadó szerette volna, ha már az őszi megjelenéseikkel kijön az első könyvem. Két történet között kellett választanunk. Az egyik túl rövid volt, és nem volt időm kibővíteni. Sajnos az idő nagy ellenségem, mindig kevés van belőle. Így maradt az Évszakok. Becca szokta mesélni, hogy a kiadó tervei között régóta szerepelt egy „tolószékes történet”. Én meg tálcán nyújtottam.

Gwen: Milyen érzés volt először a kezedbe fogni Kyle és Sasha történetét könyv formában?

C.S.: Furcsa és kicsit valószerűtlen. Emlékszem, hogy Becca kérdezgette, milyen érzés, örülök-e? Én meg mondtam, hogy persze igen, de nem lehettem valami meggyőző. A változás mindig megrémít, akkor is, ha jó. Amikor mások kezében láttam, az már jobban elért a tudatomig.

Gwen: Amikor leírtad az utolsó pontot, számodra teljesen véget ért a történet vagy csak az életüknek egy része? Gondolok itt arra is, hogy Max saját kis novellát kapott.

C.S.: Kyle és Sasha története számomra 2015-ben véget ért, amikor kitettem a pontot az utolsó fejezet zárómondata után. A kiadásra egy kicsit fel kellett támasztanom őket, de távol maradtak. Talán ezért sem éltem meg extázisként a megjelenést. Őket akkorra lezártam magamban. Az epilógus nem Max novellája, inkább csak egy kis bepillantás a fiúk életébe, abba, hogyan telnek a napjaik, miután elbúcsúztunk tőlük. De valóban, egy kicsit azoknak az olvasóknak a kedvéért született meg, akik nagyon megszerették Maxet. Egyébként nem gondoltam volna, hogy ő ennyire kedvelt karakter lesz. Nagyon örülök neki. Maxet jómagam az olvasók szemén át vettem észre, láttam meg igazán. Addig számomra csak a hűséges és peches barát volt. Ezért is csodálatos dolog az írás. Visszatérve arra, hogy egy történetet a fejemben folytatok-e, azt mondhatom, hogy valamelyiket igen, valamelyiket nem. A legelső netes sikersztorimat folyamatosan írom magamban, a karakterek együtt öregszenek velem. Az Évszakok nem ilyen.

Gwen: Mesélj egy kicsit az Angelóról.

C.S.: A történet Olaszországban játszódik, és egy súlyosan megégett fiúról szól. Gergő öt évet tölt a baleset után a szobája magányában, aztán az édesanyja, akivel nagyon különleges kapcsolata van, ráveszi, hogy költözzenek Carrarába a rokonaikhoz, és ott üljön vissza újra az iskolapadba. Tiszta lappal kezdenek mindketten, távol a tragédia helyszínétől is. A balesetben Gergő édesapja meghalt, ezért nemcsak sebei kínozzák, hanem a bűntudat is. A suliban mellé ültetik Mattiát, és ezzel kezdetét veszi az önelfogadás és a megbocsátás kalandja. És amíg Gergő szerelmes lesz, beutazzuk vele Toszkánát, és megismerjük képzeletbeli barátja, Michelangelo történetét is.

Gwen: Honnan jött az alapötlet?

C.S.: Villamoson ültem és egyszer csak megjelent Gergő arca az üvegen. Bevillant. Mire beértem a munkahelyemre, már kész is volt a fejemben a története. Talán onnan jött az alapötlet, hogy belefáradtam a tökéletességbe, a látszatvilágba, ami körülvesz. Mindenki fotókat posztol magáról, egymás és a magunk külsejét nézegetjük, a felszínen lebegünk, miközben totálisan semmibe vesszük a belsőnket. Szomorú igazság, de ha valakinek az arca torzult, sérült, pattanásos, stb., akkor az nem sok jóra számíthat a társadalomtól. Elsősorban az arca képviseli az embert, ezért valahol érthető a zsigeri iszonyat. Szerettem volna egy olyan történetet írni, amiben valaki mindezek ellenére magát és a világot legyőzve mer boldog lenni, el meri fogadni magát, és rátalál azokra, akik elfogadják.

Gwen: Milyenek a főszereplők?

C.S.: Ez az első igazi regényem. A két főszereplő mellett még hét fontos karaktert mozgatok. Nagy kihívás volt. Gergő zárkózott, szeretetéhes fiú, nagyon okos, magányában a könyvekkel barátkozik. Mattia tehetséges szobrász, megvannak a maga harcai, végtelenül ártatlan lélek, aki nem él vissza a szépségével. Vera, Gergő édesanyja nagyon különleges nő, aki a fiával párhuzamosan járja be a szerelem útvesztőit. Gergő körül kialakul egy baráti társaság, akikről nagyon szerettem írni, mind nagyszerű emberek. Az ország, a város, az iskola, a család mind helyet kaptak a regényben így vagy úgy.

Gwen: Melyikükkel tudsz könnyebben azonosulni?

C.S.: Mindegyik karakteremmel tudok azonosulni, talán Gina – a baráti társaság egyik kulcsfontosságú tagja – az, aki a legtávolabb áll tőlem.

Gwen: Voltak olyan események, párbeszédek, amiket a saját életedből merítettél?

C.S.: Igen. Minden írásom háttere alapjában véve saját élményekből táplálkozik. Ebben a történetben főleg a helyszínek leírására használtam az emlékeimet, de sok hasonló élethelyzetben is volt már részem, és tépelődtem hasonló dolgokon, mint a szereplők. Beszélgetéseket is felhasználok, elcsípett párbeszédeket. Utcán megpillantott emberekből, pillantásokból is születnek karakterek. Természetesen mindent beforgatok, átszínezek. Nem magamról írok.

Gwen: Volt olyan pillanat, amikor megrekedtél az írásban?

C.S.: Igen. Rengeteg. Folyton megrekedtem. Van egy kis kövem az íróasztalomon, amire ez van írva: Ne aggódj! Máté 6:25-34. A nehéz pillanatokban ez adott erőt, hogy folytassam. Ránéztem, ő meg szemrehányóan visszanézett rám. ,,Már megint nyavalyogsz? Inkább írjál!” – mondta. Amíg meg nem kaptam az első pozitív visszajelzést a kiadótól, nem hittem benne, hogy sikerülhet, annyira féltem tőle. Regényt írni nagyon más, mint blogos történeteket. Komoly munkát igényel, és kitartást. Szerettem volna magamnak is, a kiadónak is bizonyítani, hogy rászolgáltam a bizalmukra. Nagyon fontosnak éreztem ezt a könyvet, Gergő és Mattia szerelme miatt, a mondanivalója miatt. Jól és szépen akartam átadni a történetet. Úgy érzem, sikerült. Aztán meglátjuk, hogy érzik az olvasók.

Gwen: Kiknek ajánlanád az Angelót?

C.S.: Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnek egy kicsit mélyebbre menni. Ez a történet egy megrázó utazás az emberi lélekben, de végtelenül romantikus, nem hiányzik belőle a humor sem, tehát azok is megszerethetik, akik a könnyedebb olvasmányokat részesítik előnyben. Azt hiszem, ez is egy tipikus carolos regény lett, ahogy az olvasóim mondanák.

Gwen: Jelenleg dolgozol valami új történeten?

C.S.: Igen. Elkezdtem egy új regényt, de erről még nem árulok el semmit – babonából –, mert még nagyon az elején vagyok, még csak most kezd kiforrni bennem. Remélem, hogy beváltjuk egymás reményeit és megszeretjük egymást!